A belső emigráció, jelenpillanatban, a szabadság egyik lehetséges formája, illúziómentes és nem eszközfüggő. Nem kell és nem is lehet kivonulni ebből a világból, amely beteges kényszereit, mesterséges bajait naponta újragenerálja, s megpróbál maga alá gyűrni farizeusi törvényszerkezetének teljes apparátusával. Nem sok lehetőséget hagynak a lélek nomádjainak, a gyalog-magyar szegénylegénylegényeknek, a valóság másik oldalán betyárkodó bujdosóknak. A belső emigráció menedéke, sűrű nádasa, átjárhatatlan rengetege lehet a világ törvényein kívül álló, a játéktérről kiszorított, jó érzésű embereknek.”
(A remete naplójából)
A Tarcsai remeteség nincs a térképeken, aszfaltút sem vezet végig arra felé, s nincsen benne az útikönyvekben sem. Ha az erre tévedő idegen a hagyományos módon kíván tájékozódni: magyarán megkérdezni egy helybeli atyafit, akkor is bajban lenne, mert az utcákon alig lehet embert látni. Gépesített korunkban ritka madár a gyalogos ember, s általában bizalmatlan, szúrós tekintettel méregeti a kíváncsiskodó idegent, s ráadásul még csak nem is hallott a kérdéses helyről. Ez a hely nem valószínű, hogy turisztikai központtá válik, bár kétségtelen, hogy megvan a maga sajátos szépsége, s bájos elhagyatottsága még akár vonzó is lehet néhány, a világból kivonulni vágyó ember számára. A közeli természet ereje legyőz minden akadályt, a „zöld angyal” kiterjeszti szárnyait, s a holt emberi hulladék- sitt-törmelék hegyeket is növényzettel borítja be. Ahol csak egy tenyérnyi lehetőséget lát rögtön birtokba veszi a helyet, megveti lábát az emberi maradékon. Először a legagresszívabb, igénytelen gaz-bokrok, majd az óriásira nőtt ecetfák, s döbbenetes módon többméteresre nyúlt nádcsoport (!), vaddohány, tűzliliomok, suttyó akácok, bodza, néhol tök és napraforgók lepik el művészi rendezettséggel a domboldalt. A holt romokon élet támad, s a kizöldült lankákon őzek, rókák, nyulak, fácánok, nyestek, s mindenféle földi aprónépek népesítik be a tájat, az égi s földi ragadozók nagy örömére. Rikácsoló szarkacsapatok lepik el a közeli fákat, apró verebek surrannak föld-közel, s a felbukkanó cinkéknek is asztalt terít ez az enyhe október. Éjszakánként a bagoly testvér is őrjáratra indul, amikor a felhőtlen égen az összes ismert csillagkép borít fénytakarót a szunnyadó tájra. Csöndes, biztonságos ez a hely, nincsenek autótömegek, nincs életveszély, nincsen ember. Itt senki senkit sem háborít. Béke van. Tesszük a dolgunkat, s mi sem háborgatjuk az életet, s az élőket magunk körül. Tiszteljük azt, azzal a tisztelettel, és szeretettel, amely Fekete István szinte minden művén átsugárzik. Nem avatkozunk bele a természet munkájába, nem rontjuk le, nem akarunk okosabbak, lenni nála. A dombok övezte kis fennsíkon munkagépek parkolnak, néhány bódé a mérlegház és a remetelak teszi teljessé a jelképes emberi jelenlétet. A remete a gépekre, s az épületekre vigyázz éjjelenként, amikor már elcsendesedett a környék, s az utolsó törmelékszállító kocsi is kifordult üresen zörögve a hátsó kapun, s a mérlegház dolgozói is hazaindultak. A kapukat bezárja, és sötétedés előtt felkapcsolja a lámpákat, s beélesíti a biztonsági rendszert, miután körbejárta a területet. Beballag a remetelakba, vacsorához terít az asztalon, majd az asztali áldások után (amióta hazament a felesége az égi hazába, az övét is elmondja) elkölti szerény vacsoráját. Majd olvasgat egy kicsit és a naplójába bejegyzi mindazt, ami azon a napon az eszébe jutott. Most ezekből adunk közre egy keveset:
„Újra barátságot kötöttem a tájjal, fákkal, porlepte bokrokkal, állatokkal, az élet helyi”ügyvivőivel”, s néhány embertársammal. A feladat: újra értelmet adni a mindennapoknak. Nehezebb, mint gondoltam. Elporlott ez a tíz hónap, amióta a mi babánk hazament az égi hazába. Egy egyszerű mondat következik: minden megváltozott. Mint tudjuk, az ember tervez… Év elején egyáltalán nem gondoltam arra, hogy éppen itt fogok kikötni a remetelakban, ahonnan hirtelen felindulásból eljöttünk. De itt is más lett minden, hisz folyamatosan változnak a dolgok, mert csak ez egy dolog állandó: a változás. Az elmúlt hónapok munkahelykeresései, feladatai rádöbbentettek arra, hogy nem vagyok szabad. Ó, a szabadság édes madara! Szokta volt mondani a mi Babánk, s azt is még, hogy görbe vonallal ír egyenesen a Sors Ura, aki egyetlen mozdulattal megváltoztatta az életünket. Mit is tehet ilyenkor az ember, amikor újra csak arasznyi létére, mulandó porszem mivoltára emlékeztetik? Kényszerpályára került, nem maga választotta úton jár, de sejthető, hogy nem ok nélkül járja e Canossás, purgatóriumi utat. Rászolgált, megérdemelte. Újfent: mit is tehetnénk mást, mint hogy alkalmazkodunk, megváltozott körülményeinkhez Próbáljuk kihozni belőle a lehető legteljesebb szabadságot, megvalósítjuk, mert rákényszerültünk: a belső emigrációt. A belső emigráció, jelenpillanatban, a szabadság egyik lehetséges formája, illúziómentes és nem eszközfüggő. Nem kell és nem is lehet kivonulni ebből a világból, amely beteges kényszereit, mesterséges bajait naponta újragenerálja, s megpróbál maga alá gyűrni farizeusi törvényszerkezetének teljes apparátusával. Nem sok lehetőséget hagyva a lélek nomádjainak, a gyalog-magyar szegénylegénylegényeknek, a valóság másik oldalán betyárkodó bujdosóknak. A belső emigráció menedéke, sűrű nádasa, átjárhatatlan rengetege lehet a világ törvényein kívül álló, játéktereiről kiszorított, jó érzésű embereknek.”
Eddig jutottunk az olvasásban. Vajon miért dönt úgy valaki ma ebben, a kies hazában 2019-ben, hogy jelképesen is, de kivonuljon a világból. Talán „nem lelé honját” benne? Az meglehet. Pedig keresi erősen, de csak befelé bandukolva lelhet rá. Minden mocskot, hamis vágyat, koholt vádakat ejtve-felejtve, világi remeteként, ikertestvérével küzdve a lélek-menedékben, vigyázva, őrizve a maradék életet. Nem kiirt, hanem őriz és véd. Őrizkedik a kétkedő kétlelkűségtől, vállalja, védi a múltját, de csak a sajátját. Az agyonhazudott, ezerféleképpen kozmetikázott rendszer-ámokfutások utáni romeltakarításban, a kollektív emlékezet megnyomorításában nem vesz részt, nem ez a dolga. Nézi a novemberi esőarcú éjszakát, köszön az őrjáratozó bagoly-testvérnek, s lassan cigarettára gyújt. A hosszú szolgálat utolsó éjszakája következik, s szívében végre béke van. Nézi a piros mécsest a széken, a felesége fényképe előtt, s érzi belül, hogy nincsen egyedül. Nyugodt, csillagvilágos az éj.
A Remeteség körül az emberi értelmetlenség tanúhegyei emelkednek. Házak, utak, emlékművek maradványai: szétvert beton és aszfalt halmok, lebontott, s idehordott téglahegyek, tetőkről ledobált cserepek gigászi halmai, s félredobott márványtömbök holttetemei hevernek a porágy alján, a kidobott mosdókagylók, fürdőkádak, s megnevezhetetlen számú polc, bútor, s egyéb, már szükségtelennek ítélt tárgy holttetemei között. Ezeket egyszer, egykor, régen emberek megcsinálták, hogy lakjanak benne, használják őket, járjanak, vagy koszorút helyezzenek el rajta. Ez mára bontandó múlttá vált, amely az új egyen generáció élettérigényének, sem az uniós szabványnak nem felel meg, s ez a kettő eggyé vált mára a fejekben. Szabványosított igények, ellenőrzött vágyakozás. Ez a hely csak egy a sok közül, ahová a túlfejlett ember a megunt kacatjait hordja. Számtalan elhagyott épület, kifosztott, lerobbant hely van minálunk. Ma már csak az enyészet kalandorai, az urbexes legények tartják számon, s filmezik le őket. A youtube csatornán, nyomon lehet követni a pusztulás stációit, itthon és külföldön egyaránt. Igaza van Juhász Ferencnek: tékozol ez az ország, anyag, s lélek egyre megy: veszendőbe. De egy hazug, beteg korban nincs mit csodálkozni ezen. Az a csoda, hogy még maradt valami egyáltalán. Mi még szólunk, írunk róla, mert nem felejtünk, s tudjuk, hogy a múltunk a jövőnk. Valaki egyszer azt mondta, hogy a múltat elhazudni lehet, de megváltoztatni nem. Az igazság, akár történelmi, akár emberi, csak egyféle lehet, a tényeket tartósan, ilyen-olyan érdekből sokáig eltakarni nem ajánlatos, mert végzetesen megrokkantja, az amúgy is immunbeteg társadalmunkat.
S ez a tiszta napfényben fürdő november végi délután, szél mosdatta, hihetetlen kék ég alatt, mint egy utolsó villanása a távozó ősznek, akárcsak az őzek búcsúpillantása domboldalról. Úgy döntött, hogy még jár egyet a délutáni napfényben, mielőtt leesne a tájra a korai sötétség. Arra gondolt, hogy igaza volt a költőnek: magunkban éljük át mindazt, ami még hátra van.
Mert érezzük Babám most is, hogy szeretsz minket, s mert ez így van, minden úgy van jól, ahogyan van. Nem esszük tovább magunkat felesleges dolgokon. Írunk, mert azért maradtunk, de a szemünk sarkában ott van, s marad a könny. Ó persze, hogy tudtuk mi, hogy nem örök élet a miénk, de reméltük, hogy adatik még néhány év. Nem kértünk sokat csak ennyit, s nem adatott meg. Nekünk megállt az idő január 15-én. Azóta csak az emlékeinknek, egy szeretet emlékezetével élünk, ez a hamuba sült pogácsa a tarisznyánkban. Nyílván okkal maradtunk itt, hogy számot adjunk erről az életről, amely a miénk volt. Mert bár elutaztál Babám, a nyomod itt marad, a helyed sohasem hűl ki, bennem maradtál örökre. Mert általad mutatta meg az Isten, hogy szeret bennünket. Együtt voltunk szabadok ebben a szeretetben. Sorsunk tökéletes álom volt, ahol egyfelé visz minden út. Hozzád vissza, maradva az úton, ez lesz az örök visszatérés, s akkor láthatóvá válhat minden elhagyott vadnyom, az egyetlen igaz csapás, melyen, ha botladozva is, de járnunk kell. Mert Te előbb szerettél minket, előbb szántad meg szívünket, mint mi magunkat. Ezen a kanyargó purgatóriumi ösvényen, amely a lábunk alá élesedik, csak e járva marad esélyünk, hogy megállhatunk majdan előtted, s megfoghatjuk újra egymás kezét. Ahogyan egykor a Kinizsiben, az öreg házban. A világ nem érdekel, csak ez éltet.
A költő után szabadon: a Remeteségbe is beszökött, no, nem az ősz, de a tél, s nem Szent Mihály útján suhanva, de nesztelen, s egy reggel csupasz fehérré lett a mindenség. Ideje van a hidegnek, a hónak, a csöndnek. Advent van ismét. A várakozó lélek örök körei: Adventus Domini, „a szívbe bészáll”, s az nagyon elcsöndesedik.
De nagyon más volt a tavalyi advent Babával. Ha úgy hajolna újra fénybe az út, mint akkor, mielőtt elutaztál. S most újra azok csöndek, mintha várnék valamire, mint tavaly, s újra az örök öreg tél, mely most minket háborítván tavaszba játszik, ahogyan haladunk előre Szent Estéig. Még nyugtot hagy az öröklét, a hegyen is égnek gyertyák, s tudom, hogy vársz odaát, s én mennék, lélek váll a vállhoz, mikor ideér a reggel, s megszakad a szél, s az éjszakára vastag ködök ülnek. Minden olyan hallgatag, s mintha csak vendéget várnék, úgy nézem az időn át ezt a vénséges képet, e hó pólyába csavart földet. Igen. A szabadság hiánya korlátoz a tisztánlátásban, s a szabadság hiánya: az igazság kerülgetése még most is. Elnézem régi ismerőseim gondoktól sötétlő arcát ezen az adventi úton. Beszélgetek emberekkel, boltban utcán, s látom, hogy mind vágyik az őszinte szóra, s szenved ettől a hamis kortól. Megköszönik az emberi szót, s ha újra látnak, már rád mosolyognak, nem vagyunk idegenek többé egymásnak. Nem sajognak a lélek hazugságokkal agyonnyomott idegpályái, munkálhat szabadon bennünk, s a csodák fölöttünk vannak, mint a kiterjesztett szárnyú angyalok.
A hó eltűnt, s olyan enyhe az idő, mintha nem is advent volna, hanem a nagyhét ünnepkörében járnánk. Az egyik kolléga mondta is ma délután: csak nem húsvétra készülünk?
A kizökkentett idő gyermeteg játékai: fenyő, hó és nagykabát helyett lassan újra póló és rövidnadrág. Itt is minden egyszerre van jelen, már nincs mihez tartani magunkat, hiányzik a hideg és a hó, az évszak természetes fegyelmező ereje, amely legalább lelassítja egy kicsit körülöttünk, ezt az eszement pörgést, céltalan, tébolyult rohanást. Nincs, ami elcsöndesítené körülöttünk a világot, bár a szokás nagyúr. Szokásszinten várjuk a csodát, a békét, a szeretettel felénk nyúló kezet, a lélek lélegzetvételét, amely a szeretet. Ó, a várakozás izgalma megmaradt bennünk, ezt nem változtatja meg semmilyen iderendelt időjárási front. Mindenki készül, vár valamit. Advent utolsó vasárnapja közeledik, még bármi megtörténhet. S meg is történt. Hajnali kettőkor eleredt az eső, de hamar megállt, s reggel fél kilenc körül már bújócskázik a nap és álmos arccal nézegeti magát a pocsolyákban. Így indult ez a szombat reggel. Délutánra azonban beszürkült az ég és eleredt, s újra szakad az eső, mintha nem akarna vége szakadni. Öreg este lett hirtelen, délután négy óra múlt…
Sokat beszélgettünk ilyenkor régen a Babánkkal, hogy mire is vár ebben az időszakban az ember, hiszen Adventus Domini van, vagyis várakozás az Úrra, de már nem a csecsemőre, mert az már megtörtént, hanem a Királyok Királyára, amely a második eljövetel. Takaró Tamás Pesterzsébeti református lelkipásztor fejtette ki ezt bővebben egy régebbi karácsonyi prédikációjában. Az Advent csöndes számvetés kell, hogy legyen. Bennünk is azzá lett, ahogyan az egész esztendő is.
December 24-e van és szolgálatban vagyunk, akárcsak holnap. A vastag, hideg böjti szelek csak rázzák a csupasz fákat, borzolják a mélyedésekben összegyűlt kis tavacska felszínét, s a pőre, havatlan földet. Tavaly igazabb volt minden, mint most, mert még együtt voltunk Babám. Havas, hideg valódi advent, s a KÖNYV, amely akkor jelent meg, egyszeri és megismételhetetlen pillanat, amikor minden, s mindenki együtt volt ahhoz, hogy sikerüljön, s ez így is történt. Még együtt élhettük át azt a pillanatot, amikor hosszas vajúdás után az „újszülött” világra jött. Megadatott. Mondtam is neked Baba, hogy fordulás jön, jó dolgok jönnek felénk… és elindult ez az esztendő. Tudtuk az első kötetbemutató idejét: Írószövetség, könyvtár, február 18, a másodikét is megbeszéltem Ágoston Katával: városi könyvtár, március 8, a születésnapod. Úgy volt, hogy jössz velem, s ott ülsz az első sorban… Ó igen, a szokásos emberi tervezés. Ki van ez találva, hogy az ember ne lásson bele a nagy sors-forgatókönyvbe, s ne ismerje meg túl korán a Rendező szándékait. Biztosan jól van ez így, biztosan… nem tudom, talán kiegyenesedik az a görbe vonal, s megérthetünk rejtett összefüggéseket, akárcsak sejtés szinten is, talán…
Az éjszaka felhők takarták el a csillagokat, megállt a szél és újra eleredt az eső. Minden arcát mutatta már felénk az ég, csak a karácsonyit nem, sötét fekete az ábrázata. A Remeteség kis tavacskája is megmarad még hosszú ideig. Jöhetne az igazi fény…
Az ember egyetlen esélye a jobb lator esélye: „Emlékezzél meg rólam uram, ha országodba érsz. -Bizony mondom néked, hogy még ma velem leszel a Paradicsomban.” Az utolsó előtti pillanat lehetősége, amivel az a jogosan elítélt bűnös is élni tudott. Illenék tehát erre gondolnunk nekünk is, s megragadni ezt a pillanatot, amíg lehet, amíg tart a kegyelmi időszak. Mert a finisben vagyunk ugyan, de tart még a kegyelem, ne hezitálj, mondd ki bűnbánó szívvel: gyönge vagyok, elestem, könyörülj mégis, emelj fel! Nem hagy el a hűséges szeretet. A Tebenned való szabadság, ami az igazság, az nem szenved csorbát. Ez az igazság a szabadulás a bűn kötelékeiből, mert csak a Fiú tehet szabaddá. Ennek kell/ene/ megvalósulnia maradéktalanul a szeretet erejével az életünkben. Neked tetsző módon, emberként, minden cselekedetünkben. Mindeközben holdak buknak át a napon, s az angyalszárnyú emlékezet hozzád vezet, s ami még élet bennem az csak is te vagy, akiért, míg él könnyezik a szív… Ami mindig is hiányzik, s hiányozni fog, amíg itt vagyunk, az a huszonkét érintés, a lélek huszonkét érintése, az ölelésed…
S elszállt a hallgatag, sötét, havatlan január, ez hosszú, ködös arcú, gyilkos hónap, sötét köpenyét ráterítette a tájra, s elnyelte ezt a karácsonyt is. Február eleje, s minden van: tomboló szél, járványok, ködök, nyirok és idegenség, csak tél nincs, az az emberfegyelmező kemény tél. Mindenki bont, ront, átépít, szemétre veti a régit, a maga kedvéért. Emberi hajléknak épült régi házak nem kellenek az idegeneknek. Rombol tomboló gépeivel, tervez, szervez, eszementen, fát műanyagra cserél, nem bízik más munkájában, s kivágja a termő fákat. Nincs, ami megállítsa ezt az ámokfutást. Nehéz idők ezek. Vigyáznunk kell magunkra, védeni, ami még adatott nekünk: otthont, életet.
A remetelakot rázza, tépázza a februári szél. Veszettül táncol minden, csörögnek, csattognak a hajlott hullámlemezek az üres kutya-kennel tetején. Még szerencse, hogy havatlan ez a tél, különben közlekedni sem lehetne, itt marasztalná az idő a remetét. Annyira azért nem jó itt, s különben is mindig van kit, s van mit félteni, van kihez hazasietni. Mindezek fölött ott lapít a hold, eszelős, barátságtalanul sárga pofával.
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
