Egész életünk várakozás. Nincs olyan pillanat, amelyben ne lenne benne nyíltan vagy rejtetten a várakozás. Harcunk ellene reménytelen, holott szüntelen tevékenységgel küzdünk, hogy ne kelljen várni hiába. Vajon mit , kit és miért várunk? Vajon nem érezzük, hogy várakozásaink teljesülése mindig elégtelen? Mégis várunk, mert szívünk nyugtalan. Mire, kire és meddig várjunk, hogy békességet találjunk? A hippói bölcs, Szent Ágoston megvallja: " Nyugtalan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik, Istenem... " Az Istenre várakozás szent, és ez a szent várakozás önmagában hordja annak a békességnek előízét, melyet egyedül Isten adhat, és Ő meg is adja. Isten-várásunk hiábavalóságtól átszőtt várásainkat célhoz segíti.
Most kérem az Olvasót, ne vegye meggondolatlan indulatnak, hogy közvetlen stílusban kérdezek, de ezek a kérdések önmagamhoz is kiáltások. Kérdezem: Várjuk, hogyan várjuk?... Legalább úgy várjuk az Istent,
- mint szülő gyermekét?
- mint gyermek apját, anyját?
- mint szerelmes szerelmét?
- mint beteg a gyógyulást?
- mint éhes az ételt, szomjas az italt?
Valóban, miként várjuk, várod, várom az Istent? Várjuk-e úgy legalább, mint
- véges a Végtelent, - mint halandó a Halhatatlant, - torz a Tökéletest, - kérdések a Feleletet, -részek az Egészet, - esendő a Teljességet, - sebesült az Orvost, - igazságra szomjas az Igazságot, - jóságra éhes a Jó - teremtmény a Teremtőt, -szépségre epedő a Szépséget, bűnös a Szentet, - vétkes az Irgalmat, - boldogtalan a Boldogságot, - EMBER AZ ISTENT?! Uram, van bennem vágyakozó várakozás, várakozó vágy. Embervoltom sír utánad, és örvendező reménnyel kereslek, várlak Istenem! Törekszem, hogy betöltsön a csönd, az alázat, a figyelő hallgatás, a feltétlen hit, az öröm, a remény, böjt és ima.
|