Ez a nap is pontosan ugyanúgy kezdődött dr. Majoros Réka számára, mint bármelyik másik az elmúlt négy év során.
Előző este későn feküdt le, mert azt a filmet nézte a videón, kényelmesen elnyúlva kanapéján, amely film – számára - alapfilmnek számított. Időről időre levette a polcról nagy kedvencét, és bár már legalább tizenharmadjára látta, most is gyönyörűséget okozott neki. Jól kibőgte magát rajta, (még egyszer sem tudta megállni sírás nélkül!) - valahogy mindig jólesett ezen a nagyszerű, szíve mélyéig hatoló történeten elandalodnia, és hullajtani a könnyeit. Pedig alapjában véve nem volt túlzottan, csöpögősen és rögeszmésen romantikus alkat; nem tartozott a szappanoperát vakon és elfogultan imádók táborához. Csak érzékeny és fogékony volt a minőségi, de még nem „művészi” filmek iránt. Az elvont, absztrahált filmek nem tartoztak a kedvencei közé. Volt néhány – talán négy-öt - olyan kedvence, amelyek sokat jelentettek számára e műfajban. Pár remek, kiváló mű, amely erősen formálta is jellemét. Csodálta kedves színésze bravúros játékát, és szinte mindig felfedezett valami olyan pluszt, amit az eddigi tíz-tizenkét alkalommal nem vett észre, akármilyen feszülten figyelte is.
Olyan volt számára ez a film, mint az erkölcsi fogzás: minél jobban fájt, annál jobban tört elő, és érezte, minden alkalommal jobbá és többé válik általa. Nagyon szerette ezt a mozit. Soha nem unta volna meg. Volt olyan időszak is, amikor hónapokig hozzá sem nyúlt a lemezhez, de aztán amikor elővette, előfordult, hogy egymás után kétszer is végignézte, és persze hogy mint mindig, akkor is elérzékenyült rajta. Volt néhány ilyen film, ami sokat jelentett számára. Filozofikus hajlammal volt megáldva világ életében, az akció-, és horrorfilmek taszították őt, semmibe nem nézte őket. Viszont az a pár kiváltságos film, amiket annyira szeretett, mindig puha boldogsággal töltötték el.

Már mindkét gyermeke aludt, mire ágyba került; nagyon későre járt.
Dr.Majoros Réka egyedül nevelte két fiát. Már elég nagy srácok voltak, az egyik 15 a másik 17 éves. Szinte gyerekfejjel szülte őket, alig múlt 19 éves, és akkor is olyan csitrinek látszott, mint most, 36 évesen. Senki meg nem mondta volna, hány éves. Azt meg pláne nem, hogy két nagy fia van. Máig örül egykori döntésének, hogy még az egyetem elkezdése előtt megszületett az első fia, majd évhalasztással a második. Ha ez akkor nem így történik, ma biztosan nincs gyereke, és a biológiai órája ketyegését hallaná lelki füleivel minden nap, ami megkeserítené az életét.
Réka boldog asszony volt.
Csendben, szépen, európai módon vált el szintén jogász férjétől, akivel mind a mai napig jó kapcsolatban maradt. Amint kihűlt a kapcsolatuk, leültek egymással és intelligens módon átbeszélve a problémákat - békésen és gyorsan elváltak. Egyikőjükben sem maradt semmiféle tüske, és hamarosan volt férje újra talált párt magának. Réka ezen sem ütődött meg: semmiféle érzelem de még irigység sem volt benne.

Lefeküdt, de nagyon nehezen aludt el. Végiggondolta, milyen napja lesz másnap: tudta, elég nehéz tárgyalás előtt áll. Nem volt vérbeli, igazi üzletasszony, de mégis el tudta ezt hitetni mindenkivel - noha elég nagy energia-befektetés volt ez számára. Mégis ezzel kereste meg gyermekei és maga számára a kenyérre valót. Nem is túl rosszul, nem szűkölködtek semmiben, a lakás az övé maradt, egyetlen veszteségnek azt a pár pótolhatatlan könyvet érezte, amit a volt férje elvitt magával a költözés során.
Egy nagy cég jogásza volt, és pontosan tudta: a holnapi megbeszélésre minden rafinériájára szüksége lesz, hogy meggyőzze ellenfelüket vállalata és a maga igazáról.
Talpraesett nő volt, tudta, hogy most sem fog kudarcot vallani: magabiztosan nézett a másnap elé.
Októberi éjszaka volt, és bár már kifele mentek ebből a hónapból is, az idő remek volt, még így, az éjszakai órákban is, és csak kicsit volt csípős a levegő. Még az ablakot is nyitva hagyhatta egy kis résnyire - nem fázott.
Végül, hosszas hánykolódás után sikerült csak mély álomba merülnie, de reggel, mikor felébresztette a mobiltelefonja ébresztőórája, ólmos fáradtságot érzett a tagjaiban.
Nagyon gyorsan tusolt le, és sminkelte ki finoman, alig észre vehetően magát. A ruhásszekrénye előtt viszont hosszasan tűnődött: valahogy ma nem érzett rá arra, miben érezné magát a legfesztelenebbül e nehéz tárgyalás alatt.
Végül a bézs színű gyapjúkosztüm mellett döntött, alá egy rozsdabarna blúzt vett fel, és a nyaka köré hanyag eleganciával egy mozgalmasan mintás muszlinsálat dobott. Az eredménnyel meg volt elégedve, amint a nagy tükör előtt elhaladtában odapislantott. Jó lesz.
Pont akkor érkezett a bejárónő, amikor a táskáját kereste, amely illik a mai öltözékéhez.
Benyitott óvatosan a „fiú-szobába”, ahol még aludt mind a két srác. Egy pici cetlit hagyott az íróasztalon, melyben leírta, hová megy, és várhatóan mikor érkezik haza. Ez bevett szokás volt hármuk közt: így nem aggódtak feleslegesen egymásért.
A kedves Jutka néni a többit remekül elvégzi, elindítja a fiúkat a suliba, majd nekifog a takarításnak és a főzésnek.
Réka tudta, a nap sima és gördülékeny lesz aznap is.
A garázsból kiállva még egy pillantást vetett a házra, ahol a fiai aludták a kamaszok nyugodt-édes álmait, és kifordult a főútra.
Még túl csendes volt minden a nyüzsgő nagyvárosban, ahhoz képest, amilyen dugókkal szokott az utakon találkozni, ha nem ilyen korán indul el.
Általában óvatosan vezetett, talán túlságosan is: már sokszor rázták felé az öklüket türelmetlen, agresszív vezetők.
Réka a vezetésben is hangulat-emberként viselkedett. Vagy gyorsan, merészen és vagányul nyomta a gázt, vagy óvatos, megfontolt és körültekintő volt, attól függően, hogy milyen hangulata volt éppen.
Szeretett vezetni, néha élvezte a sebes tempót, de a jó kocsit, a kényelmet, a luxust mindig is értékelte. Jól állt neki az elegáns, szép autó: amikor kiszállt belőle, minden szem rátapadt. Egy magabiztos, csinos, ápolt és elegáns nőt láttak az emberek kiszállni egy drága autóból, - hihetetlenül szépformájú lábakkal. Réka tudatában volt annak, hogy a lába szinte tökéletes. Nem habozott ezt ki is használni és megmutatni minél többet belőle: általában szoknyában járt, méghozzá olyanban, ami épp csak a térdeit takarta. Feszes, formás vádlija általában barnára sülve, a bokája légiesen karcsú és finom, a térde pedig egyenesen gyönyörű. Kicsi, kerek, finoman formált és nagyon mutatós. Réka tudta ezt, elég sokszor hallotta már dicséretként, ám ez nem szédítette meg. Nem volt beképzelt.
Réka szép és attraktív nő volt mindig, a szülés egyenesen jót tett neki. Nőies volt, mégis karcsú, sudár, és nagyon arisztokratikus.

Most leparkolt egy kis mellékutcánál, és várt.
Nem volt türelmetlen: tudta, Tamás mindig pontosan érkezik, egyetlen percet sem kell rá várni soha. Úgy ismerte kedvesét, mint talán saját magát sem.
Az órájára nézett, és biztos volt benne, hogy 3 perc múlva Tamás mosolygós, markáns arca föltűnik, és mélybarna szeme bekukkant a kocsijába. Már át is ült az anyósülésre: Tamás olyan jól vezetett, hogy Rékának eszébe sem jutott hogy ő sofőrködjön, ha együtt indultak el valahová.
A férfi percre pontosan érkezett.
Réka nem csalódott: Tamás szeme mosolygott, melegség és szeretet áradt belőle, amint az asszony mellé beült, aztán átkarolta gyengéden, és egy könnyű csókot lehelt a nyakába. Frissen borotvált arcáról kellemes arcszesz és finom kesernyés férfiparfüm illata csapta meg az orrát, ahogy ráhajolt. Réka elmosolyodott.
Már több éve – talán öt vagy hat? – hogy egy pár voltak ők ketten. Igazi, romantikus, minden konfliktustól mentes volt az ő szerelmük: olyan természetes, mint a levegővétel.
Tamásnak jó nevű étterme volt a belvárosban: elegáns, drága és nagyon hangulatos hely. Egy üzleti vacsora alkalmával ismerkedtek meg egymással, mikor is Réka egyik sikeres üzletkötése végén – váratlanul - a legjobb francia pezsgő gyöngyözött csodásan megterített, virágokkal díszített asztalukon: az étterem ajándéka. Tamásnak kifinomult érzéke volt a gáláns dolgok iránt, nagyvonalú volt és fényűző. Olyan, mint ő maga, a megjelenése is ezt sugározta. Jóképű, jó megjelenésű, udvarias és elegáns férfi.
Azután a vacsora után telefonszámot cseréltek, majd találkoztak, és immár ötödik éve elválaszthatatlanok egymástól.
Boldogok voltak együtt: értve boldogságon a lélek és a test elérhető egyensúlyi állapotát. Mindketten megtartották a lakásukat, de lehet, így talán még többet voltak együtt, mintha összeköltöztek volna. Igaz, Tamás sokszor kérte, hogy kössék össze végleg az életüket; nincs mire várniuk. Már az eljegyzési gyűrűt is megvette Rékának - de alkalma nem volt még átadni neki. Réka független akart maradni, és noha tudta, hogy ez fáj Tamásnak, mindig elodázta a kérdés meg,- és kibeszélését. A férfi türelmes volt vele és megértő. Olyan teljes volt a harmónia köztük, hogy az embernek szinte egy rózsaszín, romantikus amerikai film kockái jutottak leghamarabb eszébe, ha együtt látták őket. Tökéletesen kiegészítették egymást: szelíd örömmel gondoltak mindig egymásra, meleg szeretettel említették a másikat, ha nagy ritkán ez szóba került a baráti társaságban; mintha már régi házasok lennének, nem pedig vad, erejük teljében lévő fiatal, mégis érett szerelmesek. Szerelmük meteorszerű emelkedése megállt fent, a zeniten.

A város már kezdte a mindennapos, reggeli forgalmi káosz képét mutatni. Lépésben lehetet csak haladni, de Tamás bravúros ügyessége révén hamarosan a központból kifelé vezető széles sztrádán száguldottak úti céljuk felé, egy kisváros nagyvállalatához. Időben voltak, mégis elég gyorsan taposta a férfi a gázt. Nem a sietség miatt és nem virtusból, - ez volt a megszokott tempója.
Pontosan, és jókedvűen érkeztek meg a csupa üvegfalú és krómozott elemekből épített modern székházhoz, ahol a nagyvállalat egyik prominens személyisége már várta és örömmel üdvözölte Rékát. Tamás az autóval elhajtott: abban állapodtak meg, hogy amíg Réka elintézi és remélhetőleg sikerre is viszi a tárgyalást, addig a férfi a városban elintézi egy-két ügyes bajos dolgát és beül a kedvenc éttermükbe, hogy aztán a telefonhívásra érte menjen kedveséért, ha annak eljön az ideje.
Dr. Majoros Réka meggyőző és nagyon felkészült volta a megbeszélésen: minden aszerint alakult, ahogyan azt ő eltervezte, és boldog elégedettséggel lépett ki a csillogó épület önműködő ajtaján mintegy 2 óra múlva.
Az októberi, bágyadt, mégis fényes napsütés szinte elvakította, ahogy az utcára ért. Feltette a napszemüvegét, egy mélyet és egészségesen nagyot szippantott az őszi, jellegzetes illatú levegőből: lehullott, bomló avar, egy kicsikét érdes, füstös szagok kúsztak az orrába. Néhány tétova lépést tett, miközben lázasan kutatott a táskájában a mobiltelefon után, hogy szóljon Tamásnak: induljon érte. Míg keze könyékig a retiküljében járt, egy kirakat előtt vitt el az útja, ami szinte vonzotta a tekintetét. Gyönyörű fehérneműk kínálták magukat az üveg mögött: Réka megállt, és legeltette a szemét ezeken a finom és izgató csipkecsodákon. Erős volt: nem ment be - tudta, akkor elcsábulna, és nagy táskákkal valamint soványabb pénztárcával jönne ki onnan. Otthon a fehérneműs fiókja tele volt szebbnél szebb holmikkal - igaz, egy nőnek ebből sosem elég, de most mégsem lépett be az üzletbe.
Megtalálta a mobilját, szólt Tamásnak, és lassú, ráérős léptekkel indult el a tér felé, ami az irodaházzal szemben, túl a zebrán, szinte a város legszebb része volt: gondozott park, már picit dércsípte gyep, hatalmas, öreg, vastag törzsű fák és még virágzó őszi növények ölelésében bújt meg. Leült egy padra, és arcát a napfény felé fordítva élvezte a csendes, szelíd őszi időt.
Békesség és nyugalom szállta meg: a boldogság, mint valami finom, puhaszőrű macska dörgölőzött hozzá.
Minden rendben van körülötte, úgy érezte: a gyerekei, a szerelme, a munkája, amit éppen most is egy nagy sikerrel koronázott meg, - most itt ez a halk, kedves őszi nyugalom, Tamás mindjárt itt lesz, és indulhatnak haza.
Elégedett volt, és szinte ünnepélyesen üdvözült.
Maga sem tudta megmagyarázni ezt a túláradó örömöt, amit most érzett.
Mindent élvezett, ami történt körülötte: a simogató meleg napfényt; a jól végzett munka örömét; azt, hogy várhatott Tamásra; hogy eszébe jutottak a fiai; hogy épp egy fenséges afgán agár sétált el mellette a parkban, peckes, főúri lépésekkel; hogy zizegve, lassan hullott alá egy elsárgult, szélein már szakadozott, nagy, karéjos gesztenyefa levél a padra, ahol ült; és a csend, ami körülölelte, olyan mély és meghitt volt, - szinte intim.
Semmi nem tudta volna most kedvét szegni.
Jól érezte magát.

Hamarosan megpillantotta  gyöngyfekete autóját a térhez közeli parkolóba befordulni: elindult szép lassan, ráérősen a déli verőfényben. A templomtoronyban ebben a pillanatban szólalt meg a harang: 12 óra volt.
Behuppant Tamás mellé, futó puszival üdvözölték egymást, majd elindultak a városból kivezető út felé.
Réka elmesélte sikeres tárgyalása rövid történetét, közben bekapcsolta a CD-lejátszót és háttérzeneként élvezték a kellemes, finom zenét.
Már kint jártak messzire a városból, amikor Tamás úgy döntött, hogy lerövidíti az utat és a sztráda helyett egy huszárvágással egy rövidebb, és kisebb bekötőúton tartanak haza. Az idő gyönyörű, a nap süt, az őszi erdő mindkettőjük kedvence volt: előre örültek az élvezetes erdei kitérőnek.
Hamar feltűnt a jelzőtábla, amely mutatja  azt a letérő utat, ami kivezet az autópályáról. Amint odaértek, Tamás lefordult és hamarosan az erdőben találták magukat, egy keskeny műúton. A döcögős, kátyús út két szélén rozsdásodó levelű, magasba nyújtózó fák álltak, itt-ott még zölden maradt lombkoronájuk között átszűrődött a tompa napfény. Az egész olyan volt, mintha a francia impresszionisták festették volna: Manet, Degas vagy Sisley keze nyomait vélhették felfedezni e tömény szépségben. Mindenfelé finom korall- és gyöngyszínű, vagy éppen rózsaszínű szürkék, sárga szürkék és a feketéig fokozódó rozsdaszín levelű fák közt haladtak, egy-egy fénypászma tört át néha közöttük és sütött a szemükbe. Mintha Barbizonban jártak volna, vagy a fontainebleau-i erdőben.
Elvarázsolva érezték magukat.
A napfényt bordónak és citromsárgának látták, a napfénybe vetett árnyékokat ibolyának és kéknek. Minden csupa-csupa szivárványpaletta volt, a spektrum színei uralkodtak harsogva, akármerre néztek. A derű és a csend birodalmában találták magukat, pedig alig fél órája még egy mozgalmas kisváros betonútjait koptatták.

Ekkor tűnt fel egy gyors sportkocsi előttük, de az láthatóan nem sietett, indexével jelezte nekik: nyugodtan előzzék meg. Még a kezével is kimutatott lehúzott ablakán, terelő, siettető mozdulatot téve.
Tamás a gázra lépett: eddig jó nyolcvanas tempóval vezetett, de ha felkínálják neki az előzést egy olyan úton, ahol rajtuk kívül senki sem jár - persze hogy beletapos a pedálba.
Könnyedén de magabiztos mozdulattal lépett oda a lőerőknek, és felgyorsulva megelőzte a piros sportautót.
Az úton rajtuk kívül senki nem haladt, ameddig a szem ellátott. Elég kanyargós erdei betonút volt, a szélein murvával felszórva. Nem volt széles: a két autó éppen csak elfért egymás mellett, szűken.
Már jó pár perc, talán negyedóra is eltelt, amikor ismét feltűnt a piros autó a visszapillantó tükörben. Tamás egy hirtelen mozdulattal tovább fokozta a sebességet, nem akarta újra lejátszani az iménti jelenetet.
Ekkor szinte a semmiből nőtt ki egy nagyon éles balra forduló hajtűkanyar.
A fekete autó jobb első kereke letért a rázós betonútról és 150-es tempónál a murvára futott. Ez a zúzottkő szegély a másfél tonnás autót olyan játszi könnyedséggel dobta fel a magasba, mint egy tollpihét.
Rékának arra sem volt ideje, hogy oldalra nézzen, Tamásra. Annyit észlelt a szeme sarkából, hogy Tamás próbál ellenkormányozni, vagy valamiféle manővert végrehajtani a helyzet korrigálására, de azt nem tudta, mit.
Csak azt látta, hogy az imént még gyönyörűséges, rozsdaette erdő a magasba emelkedik, és elfordul a saját tengelye körül. Nem azt érzékelte, hogy ők pördülnek a levegőben, hanem szinte értelmezhetetlen módon: az erdő csavarodik el, sárga,- és piroslevelű fákkal, vöröslő bokrokkal együtt - az impresszionista kép szétesett, darabokra tört és a néma csönd a fülét hasogatta. Mintha ki lett volna vattázva a világ: minden puha és néma volt, egyetlen hang sem ért el a füléig. Gondolkodni sem volt ideje.
Az idő ebben a pillanatban megállt.
Csak nézett ki az oldalsó ablakon, és mint egy lassított filmben, a hihetetlenül mély, süket csendben annyit érzékelt, hogy forog minden körülötte.
Mintha nem is vele történne mindez. Csak ült, és nézett ki az ablakon merőn.
A fák még mindig fordultak, pörögtek, de valami elrettentő lassan, és ijesztő néma csendben. Réka biztos volt abban, hogy egy vákuumban vannak, ahol minden hang kívül rekedt, hisz a csend olyan síri volt, hogy szinte bántotta a fülét.
Hallotta, tisztán hallotta a csendet.
A következő másodpercben – ami évezredeknek tűnt számára - egy újabb forgás után egy nagy huppanást érzett, és a fák már nem pörögtek tovább.
Látta, amint egy kisebb törzsű fa megáll közvetlenül az ő oldalán lévő ajtó előtt - sőt, a kis csenevész fa szinte bejött az utastérbe, és tíz centivel a teste előtt megáll. Már forgás közben azt érezte: most beszőtte magát az adott világba, legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Csak bámulta, ahogy az ajtaja pici lökést kap, és beljebb jön, felé. Egy apró ütést érzett az oldalán és a nyaka hátravetődött a fejtámaszhoz.
Ekkor a nagy luxusautó puhán és halkan már földet ért, Réka legalábbis ezt érezte. Hatalmas porvihar kavarodott, egy fácán némán sivítva röppent el alóluk - kristálytisztán emlékezett a barnás-pettyes tollazatú menekülő madárra. A színes falevelek, letört ágak, gallyak lassan, iszonyú lassúsággal hullottak alá, de a csend még mindig fülsiketítő maradt. A száraz, felvert levelek, por és avar pedig mint a sűrű, januári hóesés, úgy hullott rájuk.
Hetek óta egy szem eső sem esett, csontszáraz volt a föld: mintha egy nekidühödött, felbőszült görög isten dehidratálta volna a vidéket. Csak szállt a por véget nem érően mindenfelé. Akárha egy sivatagi porvihar közepén lennének, és mint a mocsárgáz, beterített mindent a homok és a por.
Ekkor néztek egymásra Tamással először.
Hiába tűnt ez egy emberöltőnek, csupán pár másodperc alatt játszódott le az egész. A piros sportautó ekkor ért oda.
Vezetője rémült arckifejezése mindent elárult: lassítva, de megállás nélkül elhajtott, ám egyetlen pillanatra sem fordította el a fejét az árokban keresztben fekvő fekete autóról. Ahogy jött, úgy el is tűnt.
Tamás tért először magához a meglepettségből: rákiáltott Rékára, hogy azonnal másszon ki a kocsiból, majd ő is kiugrott. Benzinszag után szimatolt: megnyugodva észlelte a kocsi alá betekintve, hogy a tank nem sérült meg, az üzemanyag valószínűleg nem szivárog.
Mivel az asszony felőli oldalon az ajtó szinte bent volt az utastérben, az kinyithatatlanná vált. Behorpadt oldalából zöld és száraz fűcsomók meg porhanyós, gyökerekkel teli földrögök lógtak ki, így Rékát a vezető felőli oldalon át  kezdte kisegíteni a járműből.
Mikor mindketten kint voltak már az autóból, a töltés oldalán kezdtek felmászni az útra az árokból. Tamás húzta maga után Rékát, erősen szorítva annak kezét.
Az asszony falfehér volt, szája szinte remegett. Egy szót sem szólt még, mióta a kocsi a sok forgás és pörgés után megállt.
Egyetlen hang sem hagyta el a száját.
Amint felértek a betonútra, és Réka meglátta az autót ebben a méltatlan állapotában, porral, levelekkel, kosszal borítva, behorpadt ajtajával, mocskosan, letarolt bokrok és fák között fekve - kitört a sírás belőle.
Tamás szorosan átkarolta, tartotta karjában, míg kedvese lecsillapodik, és a sokk múlik egy kicsit. Egyetlen szót sem szólt, csak ölelte őt.

A következő fél óra teljesen kiesett Réka emlékezetéből.
Tamás intézkedett, a közeli faluból traktort hívott, aki egy erős lánccal kihúzta az árokban keresztben álló, 20 perce még csillogó-villogó autót.
Réka lassan kezdett eszmélni. Tudta, szerencséjük van, hogy élnek. Jöhetett volna egy autó szédült forgásuk közben; akár a feje tetején is landolhatott volna; de ki is repülhettek volna a kocsiból. Az ezernyi tragikus verzióból semmi nem valósult meg: élnek, sérülés nincs rajtuk, semmijük nem fáj, és meglepetésként még hátra volt valami. Amint a traktor kihúzta kocsijukat az árokból, Tamás beleült, és indítózni próbált.
Már a legelső kulcsfordításra, első alkalommal beindult az autó, és gyakorlatilag járóképes volt.
Réka nézte, és mint egy élőlényt, úgy sajnálta kocsiját. Idáig azt hitte, hogy  a „szívfájdalom” szó merő stílfordulat; most már tudta, mit jelent. Erős fizikai érzés volt, fájdalom, mely szüntelenül marcangolta belülről, ha csak az autójára nézett.
Ám tudta, hogy minden rendben lesz, olyan nagy baj mégsem történt, mint ami történhetett volna.
Az autó a saját  lábán indult velük  haza.
Igaz, hogy fűcsomók lógtak ki belőle, igaz, hogy nem volt teljesen szalonképes, - de éltek, és hazafelé tartottak.
Tanulsága is van a történteknek, mely most itt csak felületesen  vizsgálandó.

Míg óvatosan hajtottak a már sötétedő országúton és egyre közelebb kerültek az otthonhoz, mindketten eltöprengtek a velük történteken.
Réka tisztán érezte, hogy jogosultságától függetlenül minden egyes elszenvedett veszteség alapjaiban rendíti meg a lelket: akár bevalljuk, akár nem.
Van olyan veszteség, amely százszorosan súlyosabb teher a lélek mikromérlegén: osztályozni kell őket. Némely csak lelki háztartásunk egy pillanatig, legfeljebb egy óráig tartó üzemzavara; míg más veszteségünk lehet kitörölhetetlen, örökké sajgó, égető fájdalom.
Ők most szerencsések voltak, és ezt nem szabad elfelejtenie soha többé.
Reggel még úgy indult el otthonról, hogy nem gondolt arra: vele is történhet baleset.
Mégis megtörtént.
Most valahogy még  közelebb érezte Tamást magához, hisz együtt éltek át egy olyan traumát, melyben akár mindketten meghalhattak volna. De itt vannak, élnek és otthon várja őt a két szép gyermeke.
Már ez magában is elég ok arra, hogy teljesen fizetésképtelen adósnak érezze magát a sorssal szemben.
Dr. Majoros Réka úgy találta, ez szép gondolat: könnyű vele egyetérteni. Hirtelen könnyűnek és felszabadultnak érezte magát.
Befordultak az utcába, ahol a háza állt: furcsa érzés kerítette hatalmába.
Ma is hazaérkezett.
De hogy ma nem engedi Tamást elmenni tőle, - ebben egészen biztos volt.
Talán soha többé nem engedi el...Lelke kisimult, és  melegség járta át a szívét.
Alig észrevehetően elmosolyodott.
Igen - az a régen vett eljegyzési gyűrű remekül fog mutatni a kezén.

 
*


Budapest, 2000.