Tóth Péter boldog ember volt. Már sok-sok éve nyugállományban volt, de még mindig a szerint a szoros tempó szerint élt, mint amikor aktívan dolgozott.
Egyedül a délutáni, fotelbeli szunyókálása volt az, amit nem tehetett meg, amíg a minisztériumban tevékenykedett.
Mindig pirkadatkor kelt, és mivel egyedül élt szinte egész életében – kivéve azt a kis időt, míg a szüleivel osztotta meg lakását, azok haláláig - senkihez sem alkalmazkodott.
Kibújt a puha, vastag dunna alól, lassan, aprólékosan öltözködött: pedig a kis hálószobában nem volt túl meleg. A konvektort szinte csak őrlángon tartotta, hogy minél kevesebb gázszámlával kopogtasson a díjbeszedő a következő hónapban. Odakint pedig tél volt, ha nem is a legcsikorgatóbb hideg: egy február végi nap.
Erre igazán kényes volt: soha, egy nappal nem maradt el még egyetlen számla rendezésével sem. A nyugdíja - noha nem volt túl jónak mondható - mindig elégnek bizonyult a megélhetéséhez. A spórolás magasiskoláját mutatta be minden hónapban. Igazi bűvészmutatványokat vitt véghez, de ez nem hogy elkeserítette volna: rendkívül büszke volt magára emiatt, és sokszor hangoztatta is, nem kis dicsekvéssel a hangjában. Szinte arra törekedett minden héten, hogy egy olyan összegből hozza ki a napi, heti szükségleteire valót - amiből más egy fél napot sem tudna kihúzni. Az önmegtartóztatására, a józan gondolkodására, a megfontoltságára, és szinte az aszkétizmusba hajló lemondásaira hihetetlen büszke volt mindig. Mindezt paraszti génjeivel magyarázta, és volt egy kedvenc, örökösen visszatérő mondata: “Amikor háború van, és lőnek rád, mindegy, hogy a legszebb, legfinomabb anyagból készült szmokingod van rajtad: bele kell feküdni a sárba, a piszokba, a lövészárokba - hogy az életedet mentsd.”
A divatot mélyen megvetette, noha az a négy-öt öltöny, ami a régi, fényes-barna, szüleitől örökölt diófa szekrényében állt a molyzsákban, szépen, elvágólag behelyezve - mind finom, drága angol “békebeli” gyapjúszövetből készült.
Kiballagott a fürdőszobába, a tükörben hosszasan vizsgálgatta borostáját: kell-e ma borotválkoznia, vagy várhat még egy napot? A kádban lassú, lomha cseppekben ütődött neki egy-egy vízcsepp a benne tartott lavór aljához: Tóth Péter erős kézzel, de óvatosan fordított rajta egyet. A csepegés megszűnt. Nagyot sóhajtva nézett körül a fürdőszobájában: több hónapja készül a bojlert megcsináltatni, de még nem jutott el a gondolat a tettig. Csak pénz-kérdés volt, majd összespórolja a nyugdíjából – gondolta. Minden reggel ezt gondolta, már nem is kis ideje.
Eztán a konyha felé vette az irányt, ahol rögtön bekapcsolta a kisrádióját. A híreket soha nem mulasztotta el meghallgatni. Közben komótosan evett, a megszokott, mindennapi barna kenyeret és párizsit, majd a gyógyszereit vette be.
Míg jót ivott a jéghideg csapvízből (mindig is így szerette, jéghidegen), a konyhaablakból a szemközti négyemeletes házra függesztette szemét. Pontosan ugyanolyan négyemeletes ház volt, mint amilyenben ő lakott.
Szép, gondozott, több fával beültetett park választotta el a két házat egymástól; most hó borított mindent.
Tányérját, és a kést a mosogatóba tette és forró vizet engedett rá. Az asztalon begörbített markával összesepregette a morzsákat, és a szemetesbe szórta.
Még hat óra sem volt.
Benyitott a hálószobába ismét, felrázta a két kemény párnát, amelyen szinte ülve aludt, és beágyazott. Körülnézve megállapította, hogy a szobában rend van, csak az éjszaka olvasott, és félbehagyott könyv volt a földre lecsúszva.
Hálószobája különleges ízléssel volt berendezve.
Tulajdonképpen a hálószoba a könyvtárszoba is volt egyben.
Végig, a vaniliasárga fal mellett, U alakban, derékmagasságig, barnára pácolt, ízléses, finom kidolgozású polcok sorakoztak.
Hatalmas és értékes könyvtára volt Tóth Péternek: a szeme fénye minden egyes könyv és album. Ezeken a polcokon szigorú rendben sorakoztak a féltett kötetek: gazdájuk csukott szemmel is tudta volna, hova nyúljon, ha valaki netán egy könyvét elkéri. A legbecsesebbeket a másik szobában, egy üveges könyvszekrényben tárolta - katalogizált rendben - nehogy a por belepje azokat, és kárt tegyen bennük.
A könyvtár-hálószobában csak annyi helyet hagyott meg a fal mentén, ahol az ágya elfért. Ezt az ablak alá helyezte, hogy minél több fény ömöljön be a nagy ablakon, amely egy apró parkra nézett; közvetlenül az ablak előtt hatalmas madárcseresznye- fa állt. Nyáron, amikor teljes pompájában zöldellt a fa, gyakran kocogtatta meg az ablaküveget ágaival, kis zöld leveleivel súrolta az üveget. Megszokta már ezt a hangot.
A kis szoba közepén egy dohányzóasztal állt, rajta aranyrojtos, mohazöld bársonyterítő, mellette katonás rendben levélbontó kés, bronz dísztál, golyóstollak, papírnehezék, jegyzettömb, és az a levél, amit tegnap vett ki a postaládájából. Az asztal mögött két hatalmas és kényelmes fotel terpeszkedett: ha Tóth Péter kinyújtotta a kezét, szinte bármelyik polcról el tudta venni a kívánt könyvet. A jobb oldali fotel mellett meleg fényt árasztó állólámpa nyújtózott a magasba, ami igaz, hogy kicsit kevés fényt adott gazdájának, - de remekül illett a berendezéshez. Zöld ernyője elegáns motívumokkal díszített, szép darab. A dohányzóasztal alatt szintén a zöld és okker színeiben pompázó, puha perzsaszőnyeg terült el.
Tóth Péter szikár, csaknem sovány, enyhén kopaszodó, ovális vagy inkább keskeny, értelmes arcú ember volt. Fiatal korában nagyon jóképűnek mondták, sok asszony kereste a társaságát. Az arisztokratikus aranykeretes szemüveg alatt nyílt, világosbarna szempár csillogott, szája keskeny és akaratos: csak egy vonal. A keze még mindig figyelemre méltó: az ápolt, egészségesen rózsaszínű, kivételesen szép formájú körmök vonzották a tekintetet. Az utóbbi időben háta kicsit meghajlott, így nem látszott hajdani délcegsége. Bár betöltötte a 82.életévét, senki nem mondta volna 70-nél többnek.
Soha nem élt veszélyes, könnyelmű életet.
Elutasította mereven a kötöttségeket, soha, semmitől nem akart függeni. Ilyen megfontolásból például nem tartott cserepes, élő virágot a lakásában. Hiszen az akadályozta volna egy esetleges kirándulásban, több napos nyaralásban: a növény öntözésére meg kellett volna kérni valakit erre a szívességre. Tóth Péter ennek még a gondolatától is irtózott. Háziállatot sem tartott emiatt, de az állattartást sem szívelte, ha az egy első emeleti lakásban van. Pedig nagyon szerette az állatokat, hiszen okleveles agrármérnök volt.
Mindebből nem szabad arra a következtetésre jutnunk, hogy Tóth Péter önző és kemény szívű ember lett volna. Ellenkezőleg. Hozzá bármikor fordulhatott barát, ismerős, jó szomszéd segítségért - soha nem kapott elutasítást. Előzékeny volt és udvarias. Aki csak ismerte, becsülte, sőt mélységesen tisztelte.
A munkahelyén annak idején legendák születtek róla, teherbírásáról, rendszerességéről, felelősségteljes munkájáról. Ő volt az, aki negyven éven át egyetlen egyszer sem volt betegszabadságon, soha nem késett el egy percet sem és még a portás bácsival is úgy beszélt, mintha maga a főigazgató lett volna.
Kellemes modora miatt nem volt senki, aki ne szerette volna. Soha nem bántott meg senkit, de következetes volt és a végsőkig maximalista. Főleg magával szemben, de elvárta ezt a beosztottjaitól is. Mégsem féltek tőle, mert megnyerő, udvarias volt, mindig korrekt és igazságos.
Most, hogy már nyugdíjas lett és annyi kötöttsége sem volt, mint aktív korában: nagyon boldogan élt. Szenvedélyesen szerette a munkáját, de mindig hangoztatta: ha egyszer eléri a nyugdíjkorhatárt, egyetlen percig sem dolgozik tovább. Csakis a kedvteléseinek fog élni: képtárakat, múzeumokat látogat, és olvasni fog, amennyit csak tud. Úgy érezte, sok lemaradást kell behoznia e téren.
Két nagy igazi szerelme volt: az építészet és az irodalom. Ezekre akarta szánni minden létező, felszabadult idejét.
Nagy terveket szövögetett, olyanokat, ami másokat netán mosolygásra is fakasztott. Meg akart tanulni zongorázni. Mindig vágyott erre, és nyugdíjazása után elérkezettnek látta az időt, hogy végre valóra váltsa álmát.
Végül nem lett belőle semmi, talán csak ő maga tudja, mi térítette el szándékától. Ez szokatlan volt tőle, mert ha ő egyszer valamit kijelentett, akkor abban mindenki biztos lehet, hogy az úgy is volt. Soha nem csalódott benne senki: amit kimondott, az maga volt a szentírás. Ha találkozóra igyekezett, abban tökéletesen biztos lehetett a partnere, hogy Tóth Péter öt-hat sőt tíz perccel korábban ott volt a megbeszélt helyen. Barátai, ismerősei nagyra tartották. Jó beszélgetőtárs volt, és igen olvasott. Kedvelt társasági ember volt mindig, mert mindenhez okosan, értelmesen és szinte szakértőként szólt hozzá.
Annyira segítőkész maradt még a hetvenes évei után is, hogy a szomszédasszonyának, aki betegsége miatt nem tudott olyan fürgén járni és mozogni, mint Tóth Péter - minden délelőtt a napi bevásárlását az övével együtt elvégezte. Minden nap két emberre vásárolt, igen körültekintően. Csakis a csarnokban vagy a piacon szerezte be a friss árút, ott, ahol a legolcsóbban jutott hozzá. Nem volt rest visszamenni egy távolabbi üzletbe, ha ott kevesebb pénzért meg tudta venni a portékát, amire szüksége volt.
Az egészségét nagyon féltette: talán kicsit túlságosan is óvatosan élt és étkezett. Számolta a kalóriákat, és semmi pénzért nem evett volna olyat, ami az ő - saját maga által felállított - feketelistáján volt.
Ennek persze előzménye volt, hisz Tóth Péter semmit nem csinált átgondolás és alapos megfontolás nélkül. Fiatalabb korában is hasonló céltudatossággal építette fel a mindennapjait. Ehhez tartozott egy - később nagyon megbánt - állandó rituálé: a reggelije egy szertartás volt éveken át.
Napi egy liter tej, beleaprítva pár gerezd fokhagyma és két tojásból rántotta. Ráadásként mindehhez sok-sok fehér kenyér.
Tóth Péter néhány évtizeddel később ennek az étkezési szokásának tudta be a váratlanul, hirtelen kapott, hátsó fali infarktusát.
Ekkor átértékelte az életét, noha az addig is olyan átgondolt és előre eltervezett volt, amihez foghatót más ember el sem tud képzelni, nemhogy véghez vinni.
Az addig is szigorú étrendjét még tudatosabban állította össze, a gyógyszereit percre pontosan szedte, a napi egészségügyi sétáit még hatékonyabban végezte: nem csak sétált, hanem az orvosi utasítás szerint “kicsit sietősre fogta”, hogy eddze a szívét ezzel is. Amikor felülvizsgálatra hívták, már napokkal előtte készült a nagy eseményre, és aggódva várta leleteit. Szerencsére, azok egyre jobbak és jobbak lettek. Tóth Péter meg volt győződve arról, hogy a munkája nem hiábavaló. Nagyon fegyelmezetten élt, szinte elképzelhetetlenül katonás szigorral magával szemben. Egyetlen pillanatra sem tért volna el az orvosi utasítástól, szinte a rendelőintézetek állandó vendége lett: ha valamiben nem volt biztos, azonnal a szakorvos tanácsát kérte, amit aztán hajszálpontosan be is tartott.
Sokat pihent, olvasgatott, járta a várost, sétái minden alkalommal egy-egy városnézéssel is felértek: leellenőrizte az éppen folyó építkezések menetét, és ha olyan égbekiáltó visszásságokat tapasztalt, amit az ő kifinomult szépérzéke nem bírt befogadni, hát tollat ragadott, és írt a város építészének, és felhívta a figyelmét a hibákra. Sokszor ezek a levelei a helyi lapban meg is jelentek, és gyakran reagált is rá az illetékes. Kézben tartotta kedvenc városa építészeti jellegének alakulását.
A televízió nagy ellensége volt mindig. Soha nem szerette. Volt egy-két csatorna, amit szívesen nézett, de ezek csakis tudományos-, és természetfilmeket közvetítettek. Kivételt tett még a régi magyar filmekkel is, amelyek a fiatalságát idézték fel számára. A manapság divatos akció-, és vígjátékok hihetetlenül bőszítették.
A televízió távkapcsolójával sehogyan sem tudott kibékülni. Dühítette őt maga a tény, hogy még azt a kis mozgást is “megtakarítják” neki, ami a készülék és a fotelja között van. Ezért aztán – ha nagy ritkán mégis bekapcsolta a készüléket – direkt nem használta a kis szerkezetet, amely távolról szabályozza a televízió működését. Így valahogy lecsendesítette háborgó lelkét, de végül is a dolog magától és nagyon egyszerűen megoldódott. Tóth Péter egy szép napon elsétált a szolgáltató vállalathoz, és egész egyszerűen megszüntette az előfizetését. Ezután már ha akart volna se tudott televíziót nézni - de nem is akart. Úgy mondta, egy veszélyes rizikófaktort kiiktatott az életéből. Így máris jobban érezte magát. Boldog volt ettől is.
Ezután már csak a görög és latin bölcsek könyveit olvasgatta, lapozta, napokon át tanulmányozta a képzőművészeti albumokat, majd vallástörténeti szakkönyveket bújt, vagy amire éppen kedve szottyant - és elsősorban: írta a verseit. Már gyerekkorában leírta első, kezdetleges, kimunkált sorait, de a családban azt senkinek sem mutatta soha meg. Néha a nagyhírű Debreceni Református Kollégium lapjában – álnéven – megjelent egy-egy verse, és ez mindig elégedettséggel töltötte el. Tóth Péter elmúlt 60 éves, amikor megért benne az ifjúkora óta magában hordozott sok-sok tanulás és még több olvasás “végterméke”: a versírás, és az a vágy, hogy kötetben lássa őket.
Évekig senki nem tudott arról, mi történik a kis “könyvtárszobában” még éjjeli 4-kor is. Egy-egy sort napokig dédelgetett magában, míg végre papírra vetette. Elégedett akkor sem volt vele, mindig talált javítanivalót a leírt sorokon.
Tóth Péter egyszer volt nős, a házassága három hónapig tartott. Ám mire elváltak, meg is született egyetlen lánya, akit rajongásig szeretett. Soha többet nem nősült meg.
Hiába volt “vasárnapi apuka”, nem mulasztotta volna el egyetlen egy láthatási napját sem: ez meg sem történt a 18 év alatt, amíg a kötelező láthatások tartottak. Kislánya hét éves volt, amikor Budapestre hívták egy minisztériumba dolgozni, és ő azt elfogadta. Ám a láthatások száma ezzel nem csappant.
Pontosan ugyanúgy, mint debreceni évei alatt, minden vasárnapot együtt töltött a lányával. Hajnalban vonatra ült, utazott három és fél óra hosszát, eltöltöttek együtt néhány órát, majd az esti vonattal visszautazott Budapestre. Megtörtént, hogy a vonat túlvitte a célállomáson, mert a fáradtságtól elaludt. Ekkor a legközelebbi állomáson taxit fogadott, és egy negyven perces késéssel, de ebédidőre már a lánya kezét fogva sétáltak az utcán, beültek a legpatinásabb Arany Bika nevezetű étterembe ebédelni - és innen minden a megszokott módon folytatódott, egészen az esti búcsúzásig.
Hetven éves koráig Tóth Péter boldognak érezte magát.
Ekkor felnőtt lánya házassága felbomlott, egzisztenciája szinte darabokra, atomjaira hullott, így Tóth Péter csak a lányának és unokáinak szentelte idejét, erejét és pénzét.
Innentől kezdve, ahogy mondja, gondjai megsokasodtak. Olyan gondok, amivel ő magának soha nem kellett szembenéznie.
A lánya másfajta életet élt: nem olyan kiszámítottat, megtervezettet, mint Tóth Péter - így az a lazaság, nagyvonalúság, rohanó, modern életvitel, tele stresszel, ahogy a lánya élt: nem tetszett neki. Szólni csak ritkán és óvatosan szólt, mert tudta: felesleges.
Viszont a felhőtlen boldogsága, amit megtervezett magának az öreg napjaira: szertefoszlott. Hiszen aggódott a lányáért, annak egészségéért, az életéért.
Már nem tudta azt a független öregkort biztosítani magának, amire vágyott. Mindig készenlétben állt a lánya megsegítésére, és ahol tudta, ott támogatta.
Később a lánya egy másik városba költözött, új társat talált magának, így valamit enyhült az a fajta szorítás, amit amiatt érzett, hogy csak rá számíthat a gyermeke, és neki helyt kell állnia. Ismét a régi, nyugdíjas élete egy részét kapta vissza: a sétákat, az elmélyült olvasgatást, a legszentebbet: a versfaragást - de az igazi nyugalom már a múlté lett.
Barátai lassan mind elmennek, gyakran jár temetésre.
Egyedül van, de nem magányos. Még tervezi verseskötete kiadását: ez lenne a megkoronázása életének. Mindent eltervezett, megszerkesztett a kötetében: a papír minőségétől kezdve a betűtípuson át a versek sorrendjét is.
Aprólékos gondossággal, úgy, ahogy mindig is élt. Precízen, pontosan kiszámítva. Ma is bízik abban, hogy egyszer a könyvesboltok kirakatában látja viszont nehezen szült, de annál kedvesebb, egyetlen kötetét. Ezt a reményét soha nem adja fel: nem az a fajta ember Tóth Péter. Kitartó, szilárd, eltökélt, és nagyon makacs.
Vannak dolgok, amikhez ragaszkodik, amíg csak lát esélyt a magvalósulására. Nem siet el semmit: ő kivár. Akár éveket, évtizedeket is. Olyan fából faragták, hogy a nagy álmait nem adná fel semmi pénzért. Ilyen a verseskötet megjelentetése is. Hiszen annyi szeretet, munka, édes-fáradtság van abban a könyvben…
Vár egy kedvező ajánlatra, néhány ismerősének szólt is ez ügyben már. Addig is csiszolgatja, cizellálja hexametereit, szonettjeit - hiszen ahogy Tóth Péter mondja: a mű soha sincs kész. Mindig lesz rajta javítanivaló. Hosszú éjjeleken és nappalokon át bíbelődik még ma is vele. Mindig jobb lesz, érzi.
Nem így tervezte öreg napjait. Néha, egy-egy telefonbeszélgetés után érzi: bajok vannak ismét a lányánál, a stressz és túlhajszolt életük miatt nehezen élnek, csak neki nem mondják. Nem akarják felizgatni.
Tóth Péter napjai csendesen, szerényen, lassú hullámveréssel telnek.
Lecsavart vágyakkal él, de Tóth Péter mégiscsak boldog ember.