(Odüsszeia, VIII. – Devecseri Gábor fordítása)

(Kavafisz: A város – Somlyó György fordítása)

Prológus

Most, hogy újra az íróasztal fölé görnyedek, és próbálom számba venni mindazt, ami eddigi életemben számottevő és mindenképp említésre érdemes, elsősorban egy furcsa helyen, pontosabban egy városban, évekkel ezelőtt történteket kell említenem. Mielőtt emlékezetem elkopna, próbálok hű képet alkotni mindarról, amit egykor átéltem.

Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, elfog a bizonytalanság, hogy vajon képes leszek-e emlékezetemből felidézni mindazt, melyek az ismeretlennel együtt járó kínzó magányt, a kihalt utcák és szobám süket csöndjét mégis megédesítették: a mediterráneum borainak ízét, a mandulafák virágzását lankás hegyoldalakon, a terek párás levegőjét langyos esők után vagy az ibolyaszínű alkonyt kora nyári estéken, miközben a templomtornyok szikrázó keresztjei merednek az égre. És képes leszek-e újból bejárni a várost képzeletben is, ahogy annak idején a valóságban tettem. Mindez elválik majd.

Akkoriban egyik regényemen dolgoztam, de úgy éreztem, hogy zsákutcába tévedtem a történet cselekményét illetően. Összegyűjtöttem tehát a műhelyforgácsokat, a jegyzeteimet a szereplőkről és a helyszínekről, egyeztettem az időpontokat, az eseményeket. Szokásomhoz híven ezeket mind egy erre alkalmas táblázatba foglaltam a jobb áttekinthetőség érdekében, és ezen felül megpróbálkoztam az ösztönző olvasással is – ezek az olvasások amúgy nagy örömmel töltöttek el, de másra nem voltak jók, mint csak arra, hogy kellemesen teljenek a napok. Nem akartam tovább illúzióba ringatni magam, be kellett látnom, hogy kudarcba fulladtam. Az embert ilyenkor nyugtalanság fogja el, én úgy éreztem magam, mint akit legyőztek, szinte megsemmisültem a félelemtől, hogy nem tudok többé szavakba önteni semmit. Az írónak mindig meg kell újulnia, ezért törvényszerűnek látszik, hogy kiégeti önmagát, mint egy csillag, mely elhasználja a rendelkezésére álló nukleáris tüzelőanyagát, a hidrogént. Én is így jártam.

Már-már addig jutottam, hogy talán félreteszek mindent amivel elkészültem, és egy új elbeszélésbe kezdek, aminek majd eltekintek fikciójellegétől – hiszen valódi világom mindig a rendelkezésemre áll, csak le kell írnom, úgy ahogy a dolgok megtörténnek –, amikor telefonhívást kaptam, meghívást egy ismerősömtől, hogy töltsek el otthonában előre láthatólag fél évet, mialatt ő más országban dolgozik; nem szereti, ha üresen áll a lakás. Megörültem a lehetőségnek, mert biztosra vettem, hogy vége a szellemi tespedtségnek, és végre kizökkenek állapotomból. Új élményekre áhítoztam, s titkon reméltem, hogy más emberként térek majd vissza, ha letelik az idő. A változás többnyire jót tesz az ember életében, és erre egy idegen helyszín kiválóan alkalmasnak látszott. Összenyaláboltam minden elképzelhetőt, aminek hasznát vehettem az írásban, és felkészültem az útra.

1

A vonat, amin utaztam már csak egy órányira volt a várostól ahova igyekeztem. Ahogy az lenni szokott ismeretlen helyekre utazva, mindig türelmetlen az ember, sűrűn nézegeti az óráját, mikor ér oda, nem tudja, mikor kell készülődni és leszállni. De volt még időm, ezt a többi utas nyugodt viselkedéséből is leszűrhettem.

Alacsonyabb hegycsúcsok, hegyoldalba épített házikók, erdők, irtások váltakozása. A délutáni nap sugarait ritmikusan megtörték az elszaladó fák, és ahogy becsuktam szememet, a vékony szemhéjamon keresztül is bántónak éreztem a vibráló fényt.

Feltűntek végre az urbanizáció első jelei: a hegyoldalba épült távoli városrészek, az első ipartelepek, raktárépületek sokasága, aztán a vágányokkal párhuzamosan futó autóúton egy jármű. Az ablakból nézve, mintha versenyre kelt volna velünk, a szerelvénnyel; természetesen egy leengedett sorompó nekünk kedvezett.

Az első házak is megjelentek, amelyek már az állomás és a fenntartás gazdasági- és műhely-épületei voltak, az iparvágányokon napokig rostokoló szerelvények, megrakodva építési anyaggal, valamint különféle tartályvagonok. Oldalukon a titokzatos jelek: honnan származnak, hová tartanak, mennyit és mit szállíthatnak. Szinte mind esőáztatta, rozsdás, mint a vágányok, amelyeken évtizedekig vesztegelnek a szabad ég alatt.

Ezeken tűnődtem, miközben befutott a vonat az állomásra. Könnyű dolgom volt, mert innen már nem haladt tovább, végállomásra érkeztem. Leszálltam csomagjaimmal, és kerestem egy taxit, hogy barátom belvárosi otthonát instrukcióinak eleget téve birtokba vegyem.

A lakás egy régi bérház tetőterét foglalta el, század eleji bútorokkal berendezve, amely csak növelte a hatást bennem; igen régóta vonzódom az ilyen lakásokhoz, mert hordoznak valami titokzatosságot, amely a szokásos emberi életforma és az ég közötti világra emlékeztet. A kis kiugróra kilépve elém terültek a régi városrész házainak tetőcserepei, kéményei, és távolról a városháza tornya az órával is jól kivehető volt, és még messzebb, a dóm tornyain az égre mutató kereszteken megcsillanó utolsó napsugár fényeit is látni véltem. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva ittam magamba a látnivalót, jólesett a szemnek; lenyűgözött a panoráma, az ibolyaszínű alkony.

Másnap reggel korán ébredtem, kitártam az ajtót, majd kiálltam az aprócska "teraszomra". Ahogy körülnéztem, az égbolt csodálatos volt. Mint Dante keleti zafír égboltja: "dolce color d'oriental zaffiro" – ennél szebbet még nem láttam. Hallgattam a hajnali madarakat, elnéztem a munkába siető embereket. Aztán nagyot sóhajtott a város, és életre kelt.

***

Az első délelőtt. Tudtam, hogy rengeteg idő áll rendelkezésemre, mégis a városnézés mellett döntöttem. Az emberek, akik velem szemben jöttek, mind idegenek voltak, "álarcot" viseltek, amik mögé nem pillanthattam. Néztem őket, és azon tűnődtem, hogy vajon milyenek lehetnek otthonaikban a családjukkal, a munkahelyükön a munkatársaikkal, s valójában mikor adják igazi önmagukat? Bizonyára csak álmukban. Az emberek mindig valamilyen álarcot viselnek, alkalmazkodva a külvilághoz, ami körülveszi őket, s ki-ki a saját temperamentumának megfelelően, és az adott szituációhoz igazítva váltogatja azt. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen az elsődleges szempont a túlélés, mert minden alkalmazkodás azt segíti elő. De szolgálhatja a magányosság leplezését is, úgy, mint az én esetemben, mialatt a város érhálózatát derítettem fel.

Eszembe jutott az is, hogy ez a rengeteg ember nem a munkáját végzi valahol, hanem az utcákon rohan, vagy látszólag céltalanul lődörög, kirakatokat néz, vagy épp valakivel társalog. Nem úgy, mint a tollforgató, aki soha nem tétlen, aki jártában-keltében is egy félresikerült mondatot csiszolgat magában.

Az ember idegen helyen nehezebben tűri az egyedüllétet, s akarva-akaratlanul is törekszik arra, hogy ismerős helyeket keressen fel a városban, meglátogassa újból kedvenc vendéglőjét, ahol előzőleg már járt, ugyanazt rendelje; talán szüksége van a pincér elismerő mosolyára, üdvözlésére, szüksége van, hogy valamiféle cinkosság köttessen közöttük, vagy csak egyszerűen beszéljen néhány szót valakivel.

Másnap a lépcsőházban összefutottam egy idős hölggyel. Aggódott amiatt, hogy más lakik majd fölötte egy ideig, de rögtön megnyugtattam, hogy nem vagyok hangoskodó, e felől nem kell tartania, sőt inkább a csöndet szeretem, mert épp regényt írok; így meghívott teára.

Elmesélte, hogy egyedül él a lakásában, férje öt éve eltávozott, gyermekük pedig külföldre költözött. Azóta nem sok szórakozása maradt: hetente egyszer kártya a barátnőkkel, a jótékonykodási délutánokon való részvétel félévente, és persze a színház, ami örök szenvedélye. Miközben kevergettem, gőzölgő teámba citromot cseppentett, majd megmutatta fiatalkori képét. Valóban csinos volt.

Aztán felrakott egy lemezt, a kedvencét a Máté-passiót, újból helyet foglalt velem szemben, és teasüteménnyel kínált. A csodálatos zene betöltötte a szobát, majd kiszökött az utcára a nyitott ablakon keresztül; a madarak felrebbentek a tetőkről, és másként hasították aznap az eget, úgy, mintha örök idők óta azokra a dallamokra várakoztak volna egyhangú életükben.

Örültem a hölgynek, annál is inkább, mert ahogy ő állította magáról: "vidám lélek vagyok, és jókedvre derítem az embereket". Bizony, a jókedvnek én híján vagyok, gondoltam. Viszont elkeserítette, hogy barátnői száma minden évben szomorú módon csökken.

2

Az első napokat azzal töltöttem, hogy keressek magamnak egy barátságos közteret, lehetőleg közel a lakásomhoz, ahol a városlakók érdeklődésének szélcsendjében meghúzódhatok, egy kisebb szubkultúrát, melynek helyi közössége van, hogy felderítsem szokásaikat, hátha megismerhetek valakit, és hátha engem is meg akar majd ismerni valaki. Ezek a terek szinte kulisszává válnak, melyek egyre inkább az önmegvalósítás helyszínei, így betekinthetünk az odajárók világába. Jómagam – noha nem vetem meg a vidéki miliőt sem – urbánus ember vagyok, leginkább tereken, régi utcákon sétálva érzem magam a legjobban, vagy egy kávéház teraszán üldögélve szeretem nézni a járókelőket. Ezért kiválasztottam egy teret, ahova naponta eljártam, délelőtt vagy délután, és kerestem magamnak egy kellemes zugot, ahonnan jól belátható minden, és ücsörögtem, olvastam a fák alatt. Így ismertem meg a térrel szembeni pékségben a szőke eladólányt, akinek naponta megjelent motorkerékpáron az udvarlója, aztán egy törzsvásárlót, aki minden reggel fél tíz körül jelent meg kosarával – talán a megkésett reggelihez szerezte be a hozzávalót –, aztán az anyát, aki a kisebbik gyerekét kocsiban tolva, a nagyobbikat, pedig kézen fogva vezette, úgy mentek vásárolni perecet és csokoládés fornettit. Bizonyára valamelyik közeli játszótérre igyekezve tértek be tízórait venni – a gyerekek mindig megéheznek vagy megszomjaznak, ha nincs kéznél semmi. Megfigyelhettem még egy diákot és a szerelmét, akik a déli órákban jelentek meg rendszeresen, bizonyára előadások után voltak. Lehet, hogy egy közeli albérletben laktak, talán ők is épp egy manzárdban, ahol szerelmeskedhettek vagy ahol együtt készülhettek vizsgáikra, és szívhatták magukba a romantikus diákévek hangulatát.

A délutáni órákban új közönség gyülekezett: a két barát, a volt tisztiorvos és szomszédja a történelemtanár hódoltak szenvedélyüknek, a sakkozásnak. Ahogy elnéztem őket, évek óta járhattak már ide változatlan harmóniában, és az sem kizárt, hogy mindketten a városszépítő nyugdíjas kör tagjai. A doktor úr határozottabb lépéseit tekintve talán valamivel jobban sakkozott. Délután három óra körül csatlakozott hozzájuk egy volt bútorgyári igazgató, aki lelkesen osztogatta tanácsait, de sakkozni nem tudott jól. Saját bevallása szerint a kártyajátékokat jobban kedveli. Aztán ott volt még a fodrász, akinek üzletébe a későbbiek során többször betértem.

Nem vagyok túlzottan társaságot kereső ember, én annak is örültem, hogy csak megfigyelhettem őket, de mégis jólesett volna egy kevéske emberi szó – és ki tudja, egyszer talán még hasznomra lehetnek ezek az emberek egy regényem alakjainak megformálásában.

Ahogy múltak a napok, s nap mint nap én is megjelentem a téren, apránként felfigyeltek rám, hiszen nem lehetett hosszabb ideig szem elöl tévesztődni, köszöntek nekem, és én is visszaköszöntem nekik, lassanként a tér szerves részévé váltam.

Egy alkalommal öregember telepedett mellém a padra. Hátára terítve zakója, kezében sétabot. Elég idős lehetett, de mégis volt benne valami elegancia. Valójában nem is tudtam honnan érkezett, mert megjelenése pillanatában épp könyvembe voltam elmerülve. Kimért mozdulatokkal elhelyezkedett mellettem a pad túlsó végén, nem lépve át azt a megfelelő távolságot, ami még elviselhető két idegen között. Meglepődtem, hogy mellém ült, mert sok üres pad állt rendelkezésére, de ő mégis az enyémet választotta. Ekkor arra gondoltam, hogy bizonyára elfoglaltam megszokott helyét, talán hosszasan betegeskedett, s most jogosan követeli vissza jussát, a padomat, de ő tapintatosan, amennyire lehetett, távol tartotta magát tőlem. Rövidke szünet után mégis felém fordult és megszólított:

- Ön nem idevalósi, ugyebár? – kérdése meglepett, s nem csak azért, mert kizökkentett ábrándozásomból, hanem azért is, mert észrevehetett rajtam valamit, egy árulkodó jelet, talán észrevette szememen vagy talán arcomon az egyedüllét eltüntethetetlen vonásait.

- Nem, valóban nem – válaszoltam illemtudóan, de nem szolgáltam további magyarázattal. Ő csak hümmögött egyet, de többet nem kérdezett. Amikor újból elméláztam kissé, és már-már megfeledkeztem a hívatlanul mellém szegődő társ jelenlétéről, megint megszólalt:

- Néha meg szoktam etetni a galambokat. – Ezt igazolandó, papírzacskót vett elő zakójának belső zsebéből, s egy darabka kenyeret elmorzsolt. Úgy láttam, szomorúan mosolyog. – Fiatalabb koromban az egyetemen tanítottam – folytatta, s gondoltam, hogy a helyi egyetem intézményére utal. – Az antik művészettörténet volt a szakterületem.

Kezében barna, talán kissé vastagabb könyvet szorongatott, s ahogy jobban szemügyre vettem, borítóján arany betűkkel, görögül állt a címe.

Illőnek látszott kicsivel többet elárulnom kilétemről, így néhány szóval előadtam, hogy regényt írok, és egyik ismerősömnél szálltam meg egy ideig. Azt is említettem, hogy elakadtam az írásban, hetek óta egy sort sem tudtam papírra vetni. Néha azt hiszem, már csak a csoda segíthet és az isteni gondviselés – tettem hozzá, de ezt már mosolyogva –, hogy tovább lendítsem regényem cselekményét. Már az is megfordult a fejemben, hogy másba kezdek – fejeztem be rövidke bemutatkozásomat.

- A csodákkal és az isteni gondviseléssel csak óvatosan, fiatal barátom! A tömeg azt hiszi, hogy Isten hatalma abban nyilvánul meg, ha valami szokatlan dolgot, természetfölötti jelenséget művel. Az emberek többnyire úgy gondolják, hogy van Isten hatalma és vannak a természetes dolgok hatalma. De azt már nem igazán tudják pontosan, hogy a kettőn mit értenek. Az emberek azt tartják csodának, amit szokatlannak vélnek, amit nem tudnak természettudományos ismereteik alapján megmagyarázni, mert értelmük nem terjed addig. Némelyek, pedig a természettudományok művelőinek állításait nem fogadják el, mert azt gondolják, hogy akkor tudják Istent imádni, ha bizonyos törvényszerűségeket elvetnek. Az első csodák eredete igen régre nyúlik vissza, és nem minden célzat nélkül születtek...

Nem tudom, miért éreztem azt, hogy az öregúr valamiért megkedvelt engem, de szemmel látható élvezettel merült bele a magyarázatba, monológját folytatta, és bebizonyította, hogy nem történik a természet törvényei ellen semmi, minden egy örök rendet követ, és a csodákból pedig nem vagyunk képesek Isten lényegét megérteni, így a gondviselést sem.

Nem szakítottam meg magyarázatát, mert talán a pulpitus mögé képzelte magát újból; teljesen újjá született.

Megörültem, hogy e rendkívüli ember a társammá szegődött, és valami megtiszteltetés-félét éreztem e furcsa öregúr iránt, s abban a pillanatban tudtam, hogy jelentősen képes lesz befolyásolni tartózkodásomat a városban, de talán egész életemet is. Hangjában megcsendült valami kiábrándultság, vagy csak egyszerűen az öregséggel járó halálközelség érzése volt az, amit kihallani véltem, ami hetven év felett elő szokott fordulni az embereknél. Éreztem, hogy azokban a percekben a bizalmába és barátjának fogadott.

- Ha nem bánja, és ha van kedve, holnap is beszélgethetnénk egy keveset. Ön kiváló hallgatóság, fiatal barátom! – Majd óvatosan felállt, kezet nyújtott, s elballagott tovább, mintha a padon történt jelenet csak szemvillanásnyi kitérő lett volna örökké tartó sétája során.

Ezek után több ízben is találkoztunk a megszokott padunkon vagy más parkokban, ha úgy kívánta, amelyeket megjelölt nekem. Egy alkalommal a katakombákban is körbevezetett. Előadókészsége, hatalmas ismerete káprázatos volt.

Valamiért soha nem kérdezte, hogy ráérek-e és van-e kedvem az egészhez, de kiolvashatta szememből, hogy beszélgetéseink, magyarázatai, jótékony hatással vannak rám, vagy azt a lelki rokonságot, amelyet a társtalanság óhatatlanul is az ember arcára varázsol. Talán így, kimondatlanul is diákjának fogadott, vagy csak egyszerűen át akart segíteni azon a gondolathiányos időszakomon, amelyben szenvedtem, és magára vállalta az áhított "gondviselő" szerepét, új ideákat sugallva nekem. Örültem ennek. Éreztem, ha majd visszautazom az én városomba, nagy üresség marad utána.

Folyt.köv.