(Leonyid Afremov festménye)

(Laura)

A folyó ma megint nyugodt. Nyár derekán, amikor a tavasz már megadta magát és felhőktől meztelen az ég, a hőmérséklet magasra szökik; kevesebb zápor paskolja a tájat. A nádirigó is elnémul a hőségben, nem hallani hangját. Esténként, ha kiülök a partra, egy kidőlt fűzfa törzsére, hallgatom a folyót. Ilyenkor nekem beszél. Tétlenül hagyom peregni a perceket, az órákat. Ha netán elered, az esőcseppek hangját hallgatom a folyó vizén.
Délutánonként, amikor a hőség nehezen viselhető, a házban találok menedéket és az évekkel ezelőtt elkezdett naplóm befejezését írom. Nem is annyira napló ez, inkább egy történet, amelynek szereplői mi vagyunk: Laura, Elza, én és most már a gyermek is. De lassan be kell fejeznem az írást, mert megérkeznek repülővel a szeretteim, eléjük kell mennem. Újból vissza kell térnem a valódi világba, az emberek közé, ahova tartozom.
Végiglapozva az oldalakat, amiket az elmúlt három hét alatt írtam, eltűnődöm, vajon mi értelme konzerválni a múltat, hisz minden újraolvasás felszakítja a sebeket, pont úgy, mint azok a fotográfiák, amelyek régmúlt pillanatokat őriznek családtagjainkról, szerelmeinkről. Ugyanakkor megszólal bennem egy hang, ami arra késztet, mégis jobb, ha bizonyos emlékekhez visszatérek újra. Mert mire jók az emlékek, ha nem arra, hogy elkövetkező életünket felépítsük rájuk: a múltunk mindig előttünk jár.

                                                                 ***

De hol is kezdjem – vagy inkább folytassam? – kettőnk történetét, amely nem ért véget azon a napon, amikor Laura elutazott, sem akkor, amikor levelét olvastam, amelyben azt írta, keressem fel? Akkoriban nem volt bátorságom megtenni, ugyanakkor nem akartam becsapni, mert Elzából nem gabalyodtam még ki, tudtam, hogy félrevezetném, ha eleget tennék kérésének.
Elzát nem láttam, amióta rövidke búcsúlevelét hátrahagyva eltűnt az életemből. De ismerősök tudtomra adták, Párizsban él, galériát vezet. Nem keresett, ezért büszkeségem könnyen győzedelmeskedett: én sem próbáltam kapcsolatba lépni vele. Így hát egyhangúan éltem a tanárok és a magányosan alkotó írók életét. Gondolataim néha-néha visszatértek a két szeretett nőhöz, de egyre ritkábban jutottak eszembe. A hétköznapok problémái kitöltötték életemet.
Hat évvel az után, hogy Laura elhagyott, olyan hirtelen köszöntött be a nyár, hogy az ember azt vette észre, megint a parkok hűvösében tudja elviselni, vagy a szobákban, lehúzott redőnyök, behajtott zsalugáterek félhomályában. Délutánjaimat a Margitsziget fái alatt töltöttem, vagy padon ücsörögve olvastam. De a közelgő vakációnak mégis a diákok örültek a legjobban, s mi, tanárok, irigykedve néztük őket, mert gondolatban velük együtt átélhettük hajdan volt, utolsó tanítási napjaink ízét. A mi örömünk azért mégis más volt, valahogy felnőttesebb. Ekkor újabb levél érkezett Laurától. Alig hittem a szememnek. Izgatottan téptem fel a borítékot. Betűi ismerősként köszöntek vissza, a nagy D-je, az L-je és Z-je, mind-mind ugyanaz volt. Csak néhány sor írt, és arra kért, mindenképp látogassam meg. Bevallom, örültem, hogy látni akar, ugyanakkor nem tudtam mire vélni, hisz hat év nagy idő, nem is reménykedhettem abban, hogy eszébe jutok. Beismerem, kíváncsi voltam. Nem halogattam, másnap feladtam egy válaszlevelet, melyik nap- és mikor érkezem. Egyúttal szobát foglaltam egy olcsóbb hotelben.
Az ember ellentmondásaival, a hibáival és erényeivel együtt lesz valódi, hiteles – oldoztam fel magam. Hinni akartam abban, hogy a tört szív megnyugodott, és ennyi év elég volt ahhoz – ha tiszta lelkiismerettel nem is –, hogy elé állhassak, a szemébe nézhessek. De vajon mit akarhat tőlem, miért akar látni ennyi év után? Talán hajdan volt szerelmünket kívánja feleleveníteni? Sajnos leveléből semmit nem tudhattam meg. Elhatároztam, nem bocsátkozom további találgatásokba, nem lenne értelme.
Azon a héten izgatottan jártam be az iskolába, s alig vártam, hogy a tanév végi teendőimet elrendezzem, közben lázasan járt az agyam, mi lesz, ha újból egymás előtt állunk? Vajon mennyit változott, és az első szavai mik lesznek, amikor meglát? Valamilyen megmagyarázhatatlan módon reménykedtem abban is, hogy tetszem még neki. Jelentőségteljesen néztem farkasszemet önmagammal a tükörben, és méregettem, mennyit változtam.
Az indulás napján hívtam egy taxit, és megint az állomáson találtam magam, mint annak idején Laurával, de most engem vitt el a vonat kék csíkja. Nagy rendező a sors, szoktam mondani, mert ugyanabba a vagonba kaptam jegyet, amelyikben annak idején Laura is, a 21-esben. Magam előtt láttam ballonkabátjában, ázott hajjal, ahogy könnyeivel küszködik. Elszorult a torkom, amikor ezek a képsorok lefutottak előttem. Megfogadtam magamnak, ha Laura ad még egy esélyt kettőnknek, nem fogok vacillálni, rögtön beleegyezem. Íme, tehát magánéletem sivatagán keresztüljutva ismét visszakanyarodtam hozzá.
Három órát döcögött velem a vonat, igazán nem haladt lassan, de mégis úgy éreztem, soha nem érek a végállomásra. A peronon pillantottam meg, intettem az ablakból, azonnal észrevett. Összeszedtem utazótáskámat, leszálltam a vonatról. Szemtől szemben álltunk egymással. Törékeny alkata nem változott, inkább haját viselte másképp, amely a vállánál kicsivel tovább ért, középen elválasztotta és be is festette; mindez kiemelte szelíd, ámbár sápadt arcát. Nyári kartonruhája alól előtűnt vékony karja és válla.
Megcsókoltam kétoldalt, ő ugyanúgy tett. Éreztem rajta a régi parfümöt, a Rose Noire-t. Tehát nem változtatott, ragaszkodott ahhoz, amivel én leptem meg első közös karácsonyunk alkalmával.
- Van hol megszállnod? – hangjának mélyebb regiszterei most is érdekesek voltak, mégis remegést éreztem bennük, de megmagyaráztam magamnak, bizonyára legalább annyira ideges, mint én, vagy csak a lehető legelőnyösebben szeretne feltűnni előttem, s most azon izgul, mennyire sikerült – színházi kifejezéssel élve – a belépője.
- Igen, foglaltam szobát egy hotelben.
Taxiba szálltunk, és elkísért a szállásomra. Az úton szinte alig szólt hozzám – zavara nyilvánvaló volt –, térdét összeszorítva, kezét az ölében tartva ült mellettem. Feltettem néhány udvarias kérdést, ő is hasonlóképp tett. Vártam. Nem tudtam hogyan lesz tovább. Amikor megérkeztünk, elintéztem a formaságokat a recepción, és elfoglaltam a szobámat. Laura feljött velem. Nem szólt semmit, hallgatása mást sugallt, mint amit reményeim tápláltak, de találgatni nem akartam.
Laura az ablakhoz állt, egy másodpercig tétova pillantást vetett rám, majd összehúzta a függönyt, hogy ne törjön be a fény olyan erősen a szobába. Aztán megfordult, és egy határozott mozdulattal leemelt a fejéről valamit: a parókája volt az.
Hiábavaló kísérlet szavakba foglalni azt, amit kiváltott bennem, mint ahogy néhány verset sem érdemes lefordítani, mert elveszne a hatás, én sem tudom visszaadni azt, amit éreztem. Laurának nem volt haja; illetve volt, de igen rövid. Amikor felfogtam, mit látok, alig tudtam megszólalni, de nem is volt rá szükség, mert így folytatta:
- Itt bent – s közben a hasa tájékára mutatott – alattomosan növekszik valami. Kezelésekre járok… – kezében megforgatta parókáját, arcán valamiféle lemondó vagy sokkal inkább cinikus mosoly tűnt fel. – Nem tudom, hogyan alakul, de nem áltatom magam.
Amikor újra erőre kaptam, mondani szerettem volna valamit, olyasfélét, hogy sajnálom, meg biztosan jóra fordul minden; látta rajtam, és megelőzött. Mintha két választás között lebegne, és hintáztak volna a gondolatok benne, szája szélén remegés futott át. Végül nyugodt hangon megszólalt:
- Tartozom még egy vallomással… – itt hosszabb szünetet tartott, fürkészte arcomat, vajon mit fedez fel rajta, de megdöbbenésen kívül nagyon mást aligha: előző mondatai lüktettek még a fejemben. – Talán emlékszel az utolsó együttlétünkre, bár olyan rég történt, nem várhatom el, hogy felelevenítsd. – A táskájában keresgélni kezdett, majd egy fényképet vett elő, a kezembe adta. Öt év körüli kislány gyermek arca nevetett rám. Előző utalása egyértelmű volt, de mégis, csak lassan jutott el a tudatomig, mit is akart velem közölni.  – A lányod. Öt éves. Annának hívják.
Szóhoz sem tudtam jutni. Leperegtek előttem az utolsó együttlétünk eseményei, amikor elkeseredettségében utoljára odaadta magát nekem, s ahogy erre gondoltam, már tudtam, igazat mond. Tehát ezért írt nekem akkoriban Laura, ezért hívott. Én bolond! De miért is nem avatott be engem!? Nem tudtam elszakadni a fényképtől, csak néztem a gyermeket.
Laura úgy döntött, egyszerre közli velem a rossz hírt, s várhatólag a jót is, hogy lányom van, de nem lehetett biztos bennem. Továbbra is kíváncsian fürkészte arcomat, mit tud leolvasni róla.
Megértettem, hogy életem újabb fejezete kezdődik: nemsokára végérvényesen elvesztem azt az embert, aki a legfontosabb volt az életemben, és azt az illúziót, hogy újrakezdhetem vele, ugyanakkor pillanatok leforgása alatt apává lettem. Hogy lesz ezután? Annyi kérdés kavargott bennem, hogy napokig ellettem volna gondolataim rendezésével. Megfogtam Laura kezét, magamhoz húztam.
- Annyira sajnálom!
- Tudom… Reménykedtem, hogy hosszabb ideig maradsz. Ide is költözhetnél hozzánk a nyárra, ha van rá módod. Hogy megismerd a lányodat. De ha mégsem teheted valamiért... – befejezetlenül hagyta mondatát, talán feleszmélt, hogy amit kér teljesíthetetlen, vagy nem is kérhet tőlem ilyet.
- Megtehetem, nyugodj meg! Elza eltűnt az életemből, Párizsban él.
Laura arcán fanyar mosoly suhant át. Akkor még nem tudtam miért, de nem szaladnék előre a történetben.
- Tudom, hogy hatalmas terhet zúdítottam rád, de Anna érdekeit kell néznem. Mint tudod, idős szüleim vannak.
Magamhoz öleltem, gyengéden megszorítottam. Nem ellenkezett, teste ugyanúgy simult az enyémhez, mint rég, és az illat egy pillanatra elhitette velem, hogy a régi Laurát ölelem. De az illúzió amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is röppent. Eltolta magát, leült az ágyra. Tekintete fáradt volt, úgy láttam, szinte szenved az arca. Aztán visszatette fejére póthaját, amely akármennyire is kölcsönözte a régi külsejét, mégsem tudtam megszabadulni az előző látványtól. Majd érdeklődött felőlem. Elmeséltem, hogy ugyanabban a gimnáziumban tanítok mint amikor együtt voltunk, kitölti napjaimat, egymagam, a régi lakásunkban élek. Néhány futó kalandon kívül semmi egyébről nem tudnék említést tenni. Arckifejezésén láttam, megkönnyebbült. Amikor befejeztem mondandómat, felkelt az ágyról, odalépett hozzám, megfogta kezemet, majd arcát óvatosan az enyémhez érintette. Megmozdult bennem valami, ami képes volt legyőzni a tompa fájdalmat, a sajnálatot, a közelgő elmúlás gondolatát. Gyengéden átöleltem, ami több volt egyszerű ölelésnél.  Bizonyos rezdüléseket a nő rögtön észrevesz a férfin, nem is kell semmit mondania. De szelíden eltolt magától, majd arra kért, fontoljam meg az ajánlatát és költözzem át hozzájuk.
Zuhanyozás közben, ahogy testemet átjárta a meleg víz, és ahogy arcomat a vízsugaraknak tartottam, kimostam agyamból a bánatot, sikerült akkora erőt gyűjtenem, hogy elhatároztam, amennyire képességeim engedik, megkönnyítem Laura napjait. Megfürödtem, felöltöztem, majd újabb taxiba ültünk, és a belvárosba vitettük magunkat, hogy megnézzem, hol lakik. Feszélyezve éreztem magam, nem tudtam, mivel teszek jót: kérdezgessem a vizsgálatokról, vagy vigasztaljam, hitet öntsek belé. De ezzel feleleveníteném a fájdalmat, a félelmet, gondoltam; ezt mindenképp kerülnöm kellett. Inkább próbáltam elterelni a figyelmét, beszéltem a munkámról, mennyire kitölti az életemet. Viszont kínosan ügyeltem arra, nehogy szóba hozzam Elzát. Nem akartam feltépni a régi sebet, épp elég megküzdenie a jelenlegi problémával. Aztán mégis csak Laura kérdezett rá, hogyan tettem túl magamat Elzán. Elhatároztam, nem köntörfalazok és elmondom őszintén, hogyan éltem meg a szakítást, amely Elza teljesen egyoldalú, önző döntése volt.

                                                                  ***

Úgy döntöttem, hogy elfogadom Laura ajánlatát, másnap reggel kijelentkezem a szállodából, átköltözöm a lakásába. De addig is előttem állt egy éjszaka. Nem tudtam elaludni, sokáig forgolódtam az ágyamban, vagy néztem a plafont. A sötétben rám tapadt a félelem, az aggodalom Laura iránt. Lepergett előttem közös életünk, amit együtt éltünk át, az is, hogy milyen volt tőle távol, nélküle, ahogy az üres lakásban hullott rám a csend, ahogy próbáltam kitölteni üres óráimat a tébolyító egyedüllétben, de nem tudtam. Eszembe jutottak ölelései, csókjai, beszélgetéseink, amikor tanulta a szövegeit, és az első randevúnk a művészbejárónál, valamint az, ahogy szenvedhetett tőlem, amiért Elzán járt az eszem. Éjfél is elmúlt jóval, amikor sikerült elaludnom, és emlékszem, utolsó gondolataim közös gyermekünk körül forogtak.
Másnap berendezkedtem Lauránál. Egészen apró szobát kaptam, de barátságos volt, és teljesen megfelelt igényeimnek, hogy ott tudjak tölteni néhány hetet (akkor még nem tudtam, hogy pontosan két és fél hónapot). Kevéske holmim pont elfért a piciny szekrényben, és a figyelmes háziasszony arra is ügyelt, legyen helye könyveimnek, amik nélkül nem utazom sehova.
Délben ebédelni vittem Laurát, ő ajánlotta a vendéglőt. Ebéd közben lányomról érdeklődtem, hol van, miért nem találkozhattam még vele, de Laura türelemre intett, este meg fogom ismerni, ne aggódjak. Borzasztóan kíváncsi voltam és ideges, milyen lesz az első találkozásunk. Laura megnyugtatott, hogy minden fontosat elmesélt rólam, és Anna is nagyon várja, hogy megismerjen. Szavai enyhítettek türelmetlenségemen, idegességem alábbhagyott, így figyelmemet ismét rá összpontosíthattam. Kérdeztem a szerepeiről, megemlítettem, hogy több alkalommal a róla megjelent cikkeket is elolvastam az újságokban, sőt egy alkalommal a televízióban is láttam. Úgy vettem észre, örül, amiért nem felejtettem el az évek alatt.
Eljött az este, apró szobámban rendezgettem ruháimat, amikor csengettek, majd halk ajtócsapódást hallottam, lépteket és gyerekhangot, valamint egy másik nőt beszélni Laurával. Bizonyára lányomat hozták haza, gondoltam. Dobogó szívvel léptem ki a nappaliba. Gyönyörű kislány állt előttem, de ami valójában megdöbbentett, aki mellette állt: Elza volt az. Talán nem túlzás, ha azt mondom, drámai pillanatot éltem át. A szituáció zavarba ejtett. Először Laurára majd Elzára, aztán a kislányra néztem. Végül Laura törte meg a beállt csendet: – „Elzával ismerjük egymást.” – Minden bizonnyal tisztában volt azzal, milyen hatást fog kiváltani mindez bennem, mégsem figyelmeztetett előre kettőjük barátságáról. Később, amikor szóba került ez a helyzet, beláttam, ennyit igazán megérdemeltem. Néhány másodpercig nehezen tudtam megszólalni.
A kislány korához képest nagyon határozottan viselkedett, odajött hozzám, és így szólt: „Szia, apa!” Én meg csak mosolyogtam tovább, és még mindig a megdöbbenés hatása alatt, zavartan válaszoltam: „Szervusz, kislányom!” Ezután Elza felé fordulva üdvözöltem őt is.
Itt meg kell jegyeznem, bár ez csak utólag tisztult le bennem, szépségét tekintve Elza semmit nem változott az elröppent évek alatt, hűvös eleganciáját megőrizve állt előttem, de arcán mégis felfedeztem némi kíváncsiságot (akkor még annak hittem, de később elárulta nekem, mennyire küszködött lelkiismeretével, amiért oly hirtelen elhagyott, és attól is félt, hogy jelenlétére nem jól reagálok). Abban viszont bizonyos vagyok, hogy abban a pillanatban igazságtalannak éreztem a sorsot, amiért ilyen körülmények között hozott össze vele ismét.

                                                                     ***

Szükségem volt az egyedüllétre, át kellett gondolnom az előző este történéseit, ezért másnap délelőtt nyakamba vettem a várost, kerestem egy csendes helyet, egy árnyas parkot, ahol rendezhettem gondolataimat. Mindenekelőtt a lányom járt a fejemben, majd Elza, aki meglepő módon ugyanolyan hirtelen tért vissza életembe, mint ahogy távozott. Tisztába akartam jönni magammal, mit érzek Elza iránt, évekig már azt hittem, semmit, s lám, újból felkavar jelenléte. De ezt a felkavaró érzést elnyomtam magamban, mert tudtam, hogy Laurára kell összpontosítanom és a gyermekünkre, akik iránt felelősséget éreztem.
Elröppent az idő, ezért megindultam visszafelé. A város minaretje előtt haladtam el. Ahogy felnéztem a csúcsán megcsillanó félholdra, a távolban záport ígérő fellegeket láttam, amelyek vészesen gyülekeztek, és valóban, néhány perc elmúltával véget vetettek az itt-ott beszűrődő napsugárnak.  A déli városrészt már zápor paskolhatta, és néhány perc múlva betolakodtak a felhők a belváros fölé is. Megkaptam az első cseppeket. A hirtelen jött vihar meglepte a járókelőket, némelyek tétován keresték a menedéket. Egy épület boltíves kapualjában húztam meg magam, és vártam, hogy elvonuljon a vihar. A szél cibálta a fákat, és a járdák vízelvezetői alig győzték torkukon elnyelni a csapadékot. Zakómat magamon összehúzva vártam, és gondolkodtam, tudomást sem véve a körülöttem zajló égiháborúról. Mélabúmat fokozta az Erbarme dich, amit Laura reggel hallgatott, folyton a fülemben hallottam Bach gyönyörű, ám szívbemarkoló dallamát:

Erbarme  dich
mein Gott, um meiner Zähren willen.
Schaue hier,
Herz und Auge weint vor dir
bitterlich.

A zápor amilyen gyorsan jött, ugyanúgy távozott, lehullott faleveleket, letört ágakat hagyva maga után a járdákon. Az autók vizes kerekeinek surrogása térített magamhoz. Az elvonuló felhőtakaró alatt a délutáni naptól az ég olyan volt, mint egy véres vászon, de kis idő múlva a maradék szél tisztára törölte az eget. Az emberek előmerészkedtek, így én is megindultam haza az esőverte utcákon, Laura lakásába. Már tudtam, hogy erős leszek, elszánt, és teljesítem a küldetésemet. Igen, így gondoltam rá: szomorú, ám felemelő küldetés.
Otthon Laura vacsorával várt, szépen megterítet magunknak, ne szenvedjek hiányt semmiben, próbálta megteremteni a normális családi légkör hangulatát, és valóban úgyis éreztem magam, mintha évek óta házasok lennénk. Bele sem gondolok, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett mindez! Gyermekünk ösztönösen alkalmazkodott, amikor együtt voltunk, zavaromat egyáltalán nem növelte, amiért hálás voltam a sorsnak és természetesen neki is, éreztem, hogy a kötelék kettőnk között lassan, de biztosan egyre szorosabbá válik. Angyali nevetése, komoly megjegyzései mély érzelmű kislányra vallottak, s ezért Laurának tartoztam hálával.

                                                                     ***

A Mecsek lábánál elterülő város ezernyi utcával szövi át a hegy oldalát, lankás vagy meredek lejtői csodálatos panorámával szolgálnak. Kirándulásaink során az erdőben, a fenyők tűlevelei alatt és az enyhülést adó erdei ösvényeken, kézen fogva sétáltunk, lányunk ment középen, balján Laura, jobbján pedig én. Ilyenkor arra gondoltam, bárcsak minden így maradhatna, és mennyire másként alakult volna az életem, ha Elzát nem ismerem meg. De az ember és a sors kiszámíthatatlan, vagy az is lehet, hogy valóban minden előre meg van írva valahol, és nekünk, embereknek, csak végig kell haladnunk ezen a forgatókönyvön. Amikor kettesben voltunk, kisvendéglők asztalánál, gesztenyefák vagy szőlőlugassal befuttatott filagória hűvösében beszélgettünk. Máskor a kanyargós utcákat róttuk, és a mediterráneum virágainak illatát szívtuk magunkba; egymás vállát, derekát átölelve, lépéseinket egymáshoz hangolva sétáltunk. Gyakran meg kellett pihennünk, Laura hamar fáradt, ilyenkor leültünk egy padra vagy lépcsőre, magamhoz húztam, vagy hátulról átöleltem, hogy ne kelljen tartania magát. Úgy hiszem, gyakran sikerült figyelmét elterelnem, többször nevetett, bár néha, amikor úgy hitte, nem figyelem, elkomorult az arca.
Mekkora utat tettünk meg eddig, amíg visszajutottunk kiindulási pontunkhoz, egymáshoz! Éjszakai suttogásaink most egy új, másféle szerelmet írtak le, amit korábban egyikünk sem ismert, ugyanakkor tudtuk, hogy számunkra a darab hamar befejeződik, és idejekorán lemegy majd a függöny.
Beszélnem kell szeretkezéseinkről is, mert nem lenne teljes a kép, hiszen magamnak is dokumentálok ebben a naplófélében. Valójában néhány alkalomról volt szó. Beismerem, féltem először, mert a szituáció Laurával ismert volt, mégis a jelenség változott: póthaját levéve tökéletes arc nézett felém (kifogástalan fejforma), akár valamilyen divatos hóbortnak is hihettem volna a látványt, ha nem tudom, mi a helyzet valójában. De Laura segített, és átvezetett zavarom másodpercein; a behajtott zsalugáterek mögött az ámbrás félhomályban keze és szája, testének jól kivehető kecsessége elfeledtette velem betegségét; igaz, rég voltam efféle helyzetben, és a test ilyen esetekben tudja, hogyan reagáljon. Öleléseink mégsem voltak a régiek egyszerű másolatai; az elmúlt évek nyomot hagytak mozdulatainkon, vagy talán a halál sejtése vívott harcot az életigenléssel, és adott más jelentést mindennek, nem tudom. Csókjaink is újak voltak, nem emlékeztettek a korábbi önmagunkra. Néha a karomban tartottam a nyitott ablak előtt, amíg álmot nem szőtt köré az éj, és nem vett el tőle egy újabb napot.
Minden ember egyszeri, megismételhetetlen lenyomata az Univerzumnak – gondoltam egy alkalommal, miközben néztem. Szép feje gyermekien pihegett a párnán. Hajától eltekintve, Edvard Munch Madonnáját juttatta eszembe a szelíd arc, és ahogy jobb kezét hátul a feje alá téve aludt. Néztem az arcizmokat, a szemöldök-, az orr- és a száj ívét, a fülkagyló csigavonalát Isten rajzolta tökéletessé, ugyanakkor születéskor vagy talán már jóval előtte egy bonyolult molekuláris folyamatban hiba történt.
Isten, amikor mérlegel, vajon mire gondol? És mérlegel-e egyáltalán?

                                                                      ***

Itt az ideje, hogy kitérjek Laura és Elza barátságára is, ezt meg kell tennem a történet teljessége érdekében. Mindezt Laura naplójából tudom.
Elza Párizsban galériát vezetett, majd néhány év elteltével hazatért. Budapesttől távol, abban a városban vett lakást, ahol Laura élt, és egy alkalommal annak az előadásnak a nézői között ült, amelyben játszott. Az utolsó felvonás végén felkereste hajdani riválisát, tisztázzák egymás előtt a múltat. Ez után több alkalommal is találkoztak, így kettőjük között barátság fejlődött ki, hiszen valamikor egymástól függetlenül elhagytak engem, hogy a másiknak utat engedjenek: Laura azért, mert Elzába voltam szerelmes, Elza pedig azért, mert nem tudta érzelmeit rendezni, és nem akarta kapcsolatomat jobban porrá zúzni. Akkoriban jelentkeztek Laura betegségére utaló első jelek. Elza fokozatosan az egyetlen, szorosabb támasszá vált. Laura idős szülei távol éltek, és a színésztársakat sem volt célszerű beavatni addig, amíg nem voltak konkrét orvosi eredmények. Elza vigyázott a gyermekre a kórházi kivizsgálások, beavatkozások idején.
Amikor mindezt megtudtam, nyilvánvalóvá vált számomra Elza szerepe.

                                                                  ***

Ahogy megpróbálom szavak keretei közé foglalni, rögtön más aspektusból kezdem látni a történteket, és mire átformálom mondandómat és papírra vetem, rögtön kezdődik minden elölről. De tudom, ha újból nekifogok az írásnak és ehhez az epizódhoz érek majd, Elza alakja megtelik élettel, valóságos lesz, aki egykoron, egyedülléteim során kitöltötte minden gondolatomat. Csak az idő távlata szépíti meg a fájdalmat, amit átéltem, amikor elhagyott.
Ahogy újra szemtől-szemben állt velem a kislány kezét fogva, kíváncsiságot láttam az arcán. Szépsége töretlen volt, Laura jelenlétében mégis leértékelődött, amin magam is meglepődtem. Büszkeségemet feladva hányszor, de hányszor emlegettem, hogy megbocsátanék, ha jelt adna magáról és felkeresne, hogy újra kezdje velem, de íme, abban a szituációban, a vágyak kicsorbultak, értelmüket vesztették. De meglepő módon, később, ahogy a gravitációs terébe kerültem, egészen mást éreztem, ha nem is pont úgy, mint rég, de hasonló izgalom fogott el.
Nem kerülhettük el, pontosabban nem térhettem ki az elől, hogy Elzával találkozzam, mivel egyik délutánra randevút kért tőlem. Laurának jeleztem távolmaradásom okát, ő megértően mosolygott, sőt bátorított: „Menj csak nyugodtan, rég láttátok egymást.” Először fordult elő, hogy nyíltan, lelkiismeret-furdalás nélkül, ámbár kissé feldúltan nézhettem Elza szemébe, amely kékségénél még nem láttam szebbet, kihívóbbat. Lenszőke haját most is káprázatosan repítette maga után, és szemérmetlenül magára vonta a férfitekintetet. Mennyire ismerős volt ez a szituáció!
Bizonyos emlékek vissza-visszatérnek. Például ez is: Elza mellett haladok, lenge nyári nadrágja zsebében tartja mindkét kezét, úgy lépdel mellettem, lapos szandáljának halk csusszanásai a járdán, fejét büszkén tartja, lépéseitől hullámzik a melle, magatartása távolságtartó, majd hirtelen, mintha valamiért kárpótolni akarna, gyermeki őszinteséggel rám néz, belefúrja kék szemét a szemembe, s azt mondja „szeretlek”, el akarom hinni, mégis úgy érzem, szerepet játszik; ha valaki hátulról nézné, mintha zsinóron haladna, én meg esetlennek érzem magam, mintha bicegnék mellette, pedig nem is, a napfény melege megizzaszt minket, haját feltűzte hátul, így végignézhetek pihés nyakán, az izzadságcseppek látványa felizgat, ebben az ájult melegben bőrének illatát is érzem, most nem a parfümöt, hanem a test valódi illatát, elhaladunk néhány ember mellett, ekkor belém karol, ezzel a mozdulattal kifejezésre juttatja, hogy hozzám tartozik, nem préda, mégis kihívóan tekint a bámuló férfiakra, majd odahajol hozzám, egészen közel az arcomhoz, félelmetes nyugalommal mond valami szellemeset, és nevet.
Elzáról, ha vele vagyok, Dionüszosz jut az eszembe, a rómaiak Bacchusa, a természetes bujaság. Ha kicsit rosszindulatú akarnék lenni: ha a nő hozta a bűnt a világba, akkor Elza volt a modell, ami nyilván lehetetlen, de jólesett magamban így megbántanom. De rögtön fel is mentettem: a gyenge férfi vádaskodásai ezek. Egyúttal magamért is kiálltam: Szép Helénáért hányan vesztek oda Trója falai alatt! – az én hódolatom eltörpül ettől.
Újabb jelenet elevenedik meg előttem: fekszik az ágyon, meztelen és kéjsóvár, démoni, mutatóujjával hívogat, felhúzza két lábát, széttárja, megmutatja a nyers hús színét (rózsaszínbe hajló mályva), de csak lassan, csínján kell bánni vele!, hasra fekszik, megemeli tomporát; számkivetett vagyok, idegen, bebocsátásra váró, az emberi test kémiája, fizikája, a tudatalatti hisztérikus sóvárgása, aztán gőgicsél, nyafog, majd rohamok, dühös ütközet a párnával; lásd!, hosszú körmeim széthasítják bőröd, tested csupán játékszer nekem! – fenyeget –, könyörögj!, légy cimborája az ördögnek! (ha tudnánk nem emberi szemmel nézni, mindez milyen groteszk jelenet lenne), aztán a székesegyházak csendje, elsüllyedt armadák mozdulatlansága, vagy, ahogy az első ember léptei elültek a Hold porában, úgy csillapodik le vágyunk.
Igen, ez ő! Elza mellett átlényegül a férfi.
Ültem vele szemben az asztalnál, és elnéztem: hosszú ujjai most akár zongorán is játszhatnának, öltözéke kevésbé kihívó, mint rég, de mindenképp előnyös, és talán büszkeségéből is veszített. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet, és megérintenem. A számomra illúzió és valóság között lebegő nő végre ismét kézzelfoghatóvá vált, mégsem kezdhettem a lehetőséggel semmit, tudtam, hogy ezzel elrontanék mindent. Nem vonhatom el a figyelmemet Lauráról, aki jelen helyzetben nem egyenrangú ellenfele Elzának.
Kimért mozdulattal emelte meg borospoharát, aztán az egyik lámpa fényében szemügyre vette, majd megitta. A finom bortól felhevülve fényesen csillogott a szeme, ami a régi Elzára emlékeztetett.
Nem kérette magát sokáig, belevágott mondandójába:
- Borzasztóan éreztem magam, amiért szó nélkül elhagytalak. – Ez a legkevesebb, kedvesem, gondoltam. Kis szünetet tartott, mint aki újabb erőt gyűjt. – Egyre közelebb engedtelek magamhoz, hogy minél távolabb kerüljek tőled. Vágytam rá, hogy megcsókolj, hogy megérints, de azért, hogy ne legyek szerelmes beléd. Meg tudod magyarázni ezt? – Természetesen ez más aspektusa kettőnk kapcsolatának: lehet a boldogtalanság után sóvárogni? Mert mi ez, ha nem boldogtalanság?! Nem igazán értettem. Újabb adalék Elza jelleméhez. Egyik meglepetés ért a másik után. Aztán így folytatta, de tudtam, a kegyelemdöfésnek még nincs vége: – Ha az ember szerelmes valakibe mindig becsapja önmagát, a másikról teremtett misztikus képre vágyik, nem a valóságra. Nem abba a nőbe voltál szerelmes, aki vagyok, mert egy reménytelen romantikus logikájával próbáltál megfejteni engem. Te aggattad rám a jelzőket, én csak tűrtem. Ha ez becstelenség, akkor becstelen vagyok.
Máskor lesújtottak volna szavai, de most úgy éreztem, igaza van, a szerelmesek soha nem becsületesek egymáshoz (ez a szerelem könyörtelen logikája), ugyanakkor kijelentéseit tárgyilagosnak, hűvösnek éreztem, ami bántott. Nyilvánvalóvá vált számomra, nem volt szerelmes belém, legalábbis másképp, mint ahogy szerettem volna. De lám, milyen az ember, rögtön ideológiát gyártottam magamnak, hogy javítsak kedélyemen: ahány ember, annyiféle változata van a szerelemnek, és az, hogy ki, mennyire képes szeretni, az egyéntől függ. Ahogy tisztáztam Elzát magam előtt, máris jobban éreztem magam.
Végül megfogta, és a tenyerében tartotta két kezemet, megfordította, hosszasan szemlélte; talán az életvonalamra volt kíváncsi, nem tudtam mire vélni, de éreztem, remeg a keze.
- Mondj valamit! Kérlek!
A magamra erőltetett közönyösséggel meg akartam sebezni. De meg lehet-e sebezni egy ilyen nőt egyáltalán? Akartam hinni, hogy igen, ezért tovább színleltem. Majd mégis, amikor arca csalódottá vált, megadtam magam:
- Dühöt éreztem, amikor azt hittem, szétromboltad az életemet. Mára elmúlt. Tulajdonképp hálás is lehetek neked azért a két hónapért, mert gazdaggá tett.
Amikor észrevette rajtam, hogy dúlt pillantásom megszelídült, arcán a megkönnyebbülés vonásai tűntek fel.
Ez után már Laura és a gyermek körül forogtak gondolataink. Meglepett, milyen szeretettel beszél róluk, és ahogy szívén viseli a kislány sorsát. Úgy látszik, intuíciója önvizsgálatra sarkallta. Elza metamorfózisa felvillantott előttem egy másik nőt, de be kellett ismernem, az új karakter semmivel sem jelentéktelenebb, mint a korábbi. Örömmel töltött el, hogy az én Elzám nem félreértés volt csupán, nem a mellek, a combok, az ágyék és a szép arc keltette vágyak szemfényvesztése, hanem egy másik princípium, az intelligens nő és a génjeiben őrzött anya megtestesülése.
Ahogy ültünk egymással szemben, beszélgetésünk egy hosszabb szünetében elkalandoztam. Miközben újból felidéztem felfogását a szerelemről, és összevetettem az enyémmel, egyre tisztábban láttam a sajátomat is, egyben kibontakozott a vonzó nő illúzióromboló valósága. Mert mi az ember? Legfőképp víz és néhány százalék ásványi anyag. Energia-átalakító és emésztő rendszer. A táplálék szenvedélynélküli áramlása a tápanyagcsatornán, minden stílust és harmóniát mellőzve (hacsak nem tartjuk mindezt Isten harmonikus remekművének). A hólyag ürítése. A belek mocorgása. A nemi szervek használaton kívüli szánalma. Idegi pályákon futó elektromos jelek. A szív, a tüdő, a vese és a máj, a különböző nedvek összhangja: számtalan kémiai reakció. Izmok különböző típusa a bőr alatt, amivel a patológusok nap mint nap szembesülnek.
Mit tud Elza, ami ennyire felkorbácsol? Pontosabban: felkorbácsolt. Talán a testi örömök, a természetesség, az intelligencia és az elegancia előfordulása egy nőben? Ahogy ruhátlanul mozgott előttem, és ahogy az életfunkcióit sem szégyellte? Miközben kielemeztem magamban, mindez mégsem riasztott el, sőt! Még izgatott is! Úgy éreztem, ennél közelebb már nem kerülhetek nőhöz. Lehet, hogy megfejtettem a tökéletes birtoklást? A hasonlat sántít, de a tradicionális japán feleség jutott eszembe: olyannyira kiszolgálja a férfit, hogy az, nélküle már nem is létezhet. Valahogy így voltam Elzával. Teljesen kiszolgáltatta magát fizikálisan, mégis úgy éreztem, kicsúszik a kezem közül (ami be is következett). És talán pont ezzel fogott meg. Lehet, mindenesetre úgy gondoltam, más szintre emeltem a szerelmet. Meg kell találni magunkat a szerelem világában!
Ezek után fel kellett, hogy tegyem magamnak a kérdést: mi is van közöttünk? Szerelem? Barátság? Szerelem bizonyára nincs, legalábbis hagyományos értelemben – próbáltam definiálni, hogy is állunk egymással. A barátság mellett döntöttem. De fejemben azonnal megszólalt a vészharang: a szerelem és a barátság férfi és nő között egy tőről fakad, szövevénye nagyon hasonló.
Beszélgetésünk hosszúra sikerült, és örültem, hogy nem csapott át vádaskodásba, nem vetettünk semmit egymás szemére. Láttam rajta, ő is meg van elégedve. Távozásomkor keserédes mosollyal vált el tőlem, amely lehetett biztató, esetleg végérvényesen elutasító is. Vagy akár baráti.
Már rég ellobbant a nap fénye, s kigyulladtak a kandeláberek. Hűs légáramlat mosta át a szűk utcákat, legyőzve a házfalak kilehelt melegét. Fiatalok bolondoztak egy szökőkút vízét egymásra locsolva; önfeledten nevettek. Elhaladtam mellettük, majd átvágtam egy kereszteződésen, aztán ráfordultam a hazafelé vezető útra. Ütemes léptekkel megindultam az ívben elkanyarodó utcavég felé, Laurához.

                                                              ***

Próbáltam kihasználni a reggel pillanatait. Többször kiültem a kis teraszra, ilyenkor néha a száradó ruhák, vagy amikor Laura megöntözte, a muskátlik illatát éreztem. Azon töprengtem, milyen lesz közös életem a lányommal? Egyben kétségbe is estem, mert amikor erre sor kerül majd, Laura nem lesz közöttünk.
Egy alkalommal rajzlap fölé hajolva találtam Annát a teraszon, kezében színes ceruza.
- Mit rajzolsz ilyen szorgalommal? – érdeklődtem munkája iránt.
- Anyát – felelte –, hogy milyen lesz majd, ha végleg elalszik.
Lebegő női alak, körülötte angyalok keringenek és csillagok; mint a kék ember a Chagall képen, gondoltam. Aztán felemelte fejét, rám nézett.
- Ha befejezted, örülnék, ha megmutatnád – megsimogattam, és hagytam tovább elmélyülni munkájában.
Július közepe van, vasárnap reggel. A várostól félórányira, a hegység egyik völgyében megbúvó tónál kirándulunk. Laura inkább a pihenést választotta, de bátorított, vigyem magammal Annát. Örültem, hogy lányom beleegyezett, Laura szintén, hogy nélküle is feltaláljuk magunkat.
Vízimadarak lebegnek a tó tükrén, ahogy lábukkal hajtják előre magukat, mögöttük, V-alakban hullámok ezernyi változata. Nádzizegés; szemből kellemes szél fúj, belekap a gyermek hajába, a túlsó partról érkezik.
Anna leguggol a víz széléhez, egy bottal kapargatja az ázalékot. „Vigyázz, ne legyen nedves a cipőd!”  – intem óvatosságra. Felveti fejét, tekintete nem dacos, inkább szót fogad, hátrál egy lépést; ennek örülök, mert nem kell megismételnem a figyelmeztetést. Leülök egy nagyobb kőre, átmelegítette már a reggeli nap. Tovább nézem mozdulatait.
- Ha ketten leszünk, hol kell majd laknom? – kérdezi óvatosan.
- Korai még erről beszélnünk, kislányom, de ha eljön az idő, eldöntjük együtt.
Ekkoriban fogalmazódott meg bennem először, elhagyom a fővárost én is, leköltözöm vidékre, de egyelőre nem akartam ezen törni a fejem.
Máskor, talán augusztus eleje lehetett, amikor még nem éget a nyári napkorong, távolsági buszra szállunk. Nem bonyolult az út, nincsenek kanyarok, emelkedők, harminc percig ülünk egymás mellett, engedjük magunkat elkalandozni. Türelmesen eljátszik a kezében tartott kis állatfigurával. Alkalmam van megfigyelni mozdulatait: a keze, az ujjai, mint az enyémek. Magamat látom benne, vékonyka alkata is rám emlékeztet, persze Laurára is. Megáll a busz, leszállunk, és megközelítjük úti célunkat a várat. Meredek utcát kell megmászni, de nem mutat fáradtságot, aminek örülök, mert szerettem volna a hőség előtt felérni a tetőre.
Lefényképezzük a várat minden oldalról, engedem, hogy ő is készítsen képet, nem baj, ha nem lesz tökéletes. Mindent megteszek, hogy jól érezze magát. Magyarázok neki a végvárak jelentőségéről, milyen szerepet töltöttek be a történelem során. Okosakat kérdez, öröm válaszolgatnom. Délben a vár alatt meghúzódó városka egyik éttermébe ülünk be, alaposan elfáradtunk. Étvágyunk remek, neki is, nem kell kérlelnem, hogy fogyasszon. A kora délutáni autóbusszal indulunk haza.

                                                                    ***

Valamelyik szombat éjszaka, amikor nem kínzott minket a hőség és lányunk már aludt, halkan beszélgetve üldögéltünk a teraszon a nyári, mozdulatlan levegőben. Laura apró mécsest gyújtott, hogy jobban lássuk egymást. A terasz zárt, belső udvarra nézett, ahova ritkán hallatszott be egy-egy autó motorjának zaja, és nem törtek be a fények a külső sötétségből. Felszállt hozzánk a rózsatövek édeskés illata. Laura hirtelen felkelt, átült a mellettem lévő üres székbe, megszorította karom, majd ezt mondta:
- Miért? Miért pont én? Annyira félek! – mintha nem hozzám intézte volna a kérdést, hanem a sorsot kérte volna számon, a teremtésnek vagy inkább az univerzumnak vetné szemére a betegségét.
Néhány szó a torkomban rekedt, éreztem, hogy megfogant gondolataimat nem leszek képes artikulálni, de a gondolkodás logikája tovább gyűrűzött bennem, ezért fogtam meg állát, és csókoltam meg úgy, ahogy talán még soha életemben: jó hosszan, elnyújtva a másodperceket, mintha az életét akarnám meghosszabbítani. Ezzel próbáltam kizökkenteni depressziójából.
Laura, hogy jobban szemügyre vehessen, megemelte a mécsest, maga elé tartotta. Vajon milyen embernek látott akkor? Olyannak, akire rábízhatja gyermekét? Bíztam benne, hogy igen. Ahogy néztük egymást a mécses apró fényében, holtnak tűnt az arca, és úgy képzeltem, pont ilyen lesz, ha majd meghal. Ettől a hirtelen támadt érzésemtől még napokig szenvedtem, és szégyelltem magam.
Utána még sokáig merengett, közömbösséggel; csendben ültünk – mint végtelennek tűnő sötét folyam az éjszakában.
Aznap éjjel ismét nekem adta magát, utoljára.
Másnap, vasárnap reggel, amikor felébredtem, láttam, hogy Laura nem fekszik mellettem, a teraszajtó előtt áll, a régi városnegyed tetőit nézi, megelőzve a galambok ébredését, szokásos reggeli burukkolásukat. Karcsú – vagy inkább már sovány – teste valahogy meztelenül is elegáns volt, mint a menyasszonyi csokrokon a kála, talán attól a póztól amelyet felvett: bal lábára nehezedett, felemelt jobb kezével a függöny szélét fogta, ezzel kihangsúlyozva csípőjének vonalát. Lágyesésű melle, ami előző éjjel a szexuális téboly kelléke volt, ebben a perspektívában most a női test harmóniáját szolgálta. Ekkor meghallottam a dóm misére hívó, a tökéletes Istent és a kegyelem ígéretét hirdető mély harangkondulásait, amely szétterült a város felett. A madarak felrebbentek, szárnycsapásaikkal köröket írtak le az égen. Vajon mi járhat Laura fejében?, kérdeztem magamtól, amikor megszólalt: „Készítek reggelit, te csak maradj!” A közelben álló templom kis harangja versenyre kelt az előző méltóságával, éles hangja áthatolt a falakon, keresztülhasított a lakáson. A szomszéd szobából mocorgás hallatszott, Anna is felébredt, hamarosan átjön majd, gondoltam, és elkezdődik a reggeli szertatás, amihez hozzá vagyunk szokva most már mindhárman. Visszadőltem az ágyra, becsuktam a szemem, és úgy feküdtem tovább elnyújtózva, miközben a konyhából a teavíz forrását legyőzve Laura mélabús éneke szűrődött át, egy tűnődő, kedves dallamocska, amely néhány percre megállította számomra az időt.

                                                                     ***

Egyik este, a bágyasztó levegőjű nyárban, ruha nélkül, szótlanul kiállt a teraszra, karját széttárta, sziluettje karcsú keresztet formázott. Mögé álltam, megfogtam a két vékony kart, hogy könnyítsek tartásán. Olyanok voltunk, mint egymáshoz simuló két kereszt.
Majd leült az egyik székre, lábát feltette egy másikra, megfogta két karcsú bokáját, megmozgatta lábujjait. Majd, mint aki elvesztette a keserűség fonalát, halkan felnevetett, és arra kért, csókoljam meg. Úgy hiszem, ez a néhány pillanat kitörölhetetlen lesz emlékezetemből.

                                                               ***

Eljött az idő, hogy történetünk elkerülhetetlen epizódjáról is szóljak, tehát a következők dokumentálását nem halogathatom. Annára való tekintettel – ha egyszer elolvassa soraimat, és remélem így lesz – minden részletre nem térhetek ki, csak arra, amely elengedhetetlen a kegyeletteljes emlékezéshez.
Munkahelyemen az iskolakezdést már jóval megelőzve, családi okokra hivatkozva helyettesítést kértem, így sikerült meghosszabbítanom szabadságomat. Igazgatóm megnyugtatott, csak maradjak, amíg szükséges. Addig-addig, beköszöntött a szeptember, a kedvenc hónapom, most mégsem tudtam örülni. Az igazi nyár ellobbant, de melegéből juttatott még ennek a hónapnak is, ugyanakkor az ősz becsempészte már színeit a város falai közé, a terekre. A fülledt utcák egyre kellemesebbé váltak, a turisták forgataga helyett pedig fokozatosan diákok serege jelent meg. A szökőkutak körül, a padokon, nyári élményeikről beszámoló csoportok vagy párok tűntek fel, és talán új szerelmek is szövődtek.
Délelőttönként Laura rendszerint megöntözte a muskátlikat, majd kiültünk a teraszra, ahol nyugágyon hátradőlve órákig napozott, vagy ha eleredt az eső, beült a szobába a behajtott zsalugáterek mögé. Máskor pedig régi szerepeinek szövegeit olvasta vagy képeslapokat forgatott. Újabban Bachról, Verdi áriáira tért át, valószínűleg a szeretett Itáliát idézte fel magában, a tengert, ahol többször is járt.  Csak az étrend könyörtelen betartása, a reggeli- és vacsora utáni gyógyszerek emlékeztettek minket a bajra. Ezeket a perceket leszámítva úgy éltünk, mint minden más ember. De láttam rajta, hogy ereje és kedve egyre fogy, az egész ember lassan önmaga absztrakciója. Úgy tűnt, néhány alkalmat leszámítva, a reményvesztettség elkerülte Laurát, de tudtam, a tehetetlenség valójában gyötri, és az, hogy kiszolgáltatott, ahogy fokozatosan egyszerű tényezővé válik. Erőmet megsokszorozva igyekeztem könnyíteni helyzetén: főztem, mostam, elláttam őt és a lányunkat. Elza korábbi énjét meghazudtolva tökéletes segítőmmé vált ebben a munkában: bevásárolt, Annát többször magával vitte, beszerezte mindazt, amire szükségünk volt. Néhány hétig mozdulatlanok maradtunk így, mintha megállt volna felettünk az idő, és Isten elfordította volna arcát rólunk; olyanok voltunk, akár egy könyv illusztrációja, amely családi idillt ábrázol.
Hosszú idő után ismét templomba mentem. Sokáig ültem az első padsorok valamelyikében, néztem az oltárt, majd a mosolygó Szűz Máriát, az ölében tartott Jézussal. Kérlelni kezdtem Istent: „Drága jó Uram! Engem pusztíts el, ne a gyermek anyját! Hisz nagyobb szüksége van rá, mint énrám…”
Imám nem talált meghallgatásra. Néhány nappal később jelentkeztek a rosszullétek, Laurát kórházba szállítottuk. Morfiummal csillapították fájdalmát. A második hét közepén külön szobát kapott, aminek örültünk, mert nem voltunk kitéve a közös kórteremben mások kíváncsi tekintetének, és látogatnunk is könnyebbé vált. De tudtuk, hogy ez a kényelem valójában mit jelent: ez a stádium a test egyszerű kínlódása, amiről Laura nem tud, és amiből nem érez már semmit; a hátralévő időt az határozza meg, mennyire erős a szív. A halál esztétikuma sokféle, egészen a békés elalvástól, a lesoványodott, értelmetlen szavakat hörgő testig, miközben az ember fokozatosan elveszti személyiségét. Laurának ez utóbbi jutott. Még négy napig bírta. Utolsó alkalommal megcsókoltam homlokát. Másnap reggel, amikor bementem hozzá, üres volt az ágya. Már meghalt. Szombat volt, szeptember 24-e.

                                                           ***

Meg kell említenem Laura naplóját, amit kórházba szállítása előtt rám bízott. Megkért, 18. születésnapján adjam át Annának. Félve lapoztam bele, vajon hogyan látott engem, amikor Elzát őrültem kívántam, mi járhatott a fejében?  Nem voltam biztos abban, jogom van-e hozzá, hogy mindezt megtudjam, de legyűrtem aggályaimat.

Laura naplójából:

1996. július 27.

Kínlódás nélkül kell naplót írni, most mégis kínlódom. Különben is, miért örökíti meg az ember azt, amit legjobb lenne elfelejteni!?  És nem vagyok az önsanyargatás híve sem. Jobban érzem magam, ha egyszerű tényként fogadom el, nem én vagyok már az első az életében. Könnyűszerrel megtudhatnám, mi a valóság, csak meg kellene kérdeznem. Tudom, nem hazudna. Mennyivel jobb bizonyosnak lenni valamiben, mint kételyek között fulladozni! De ahogy leírom e sorokat, már nem is vagyok meggyőződve arról, hogy valóban ezt akarom.
Félek, hogy sejtéseim igazak. Most úgy gondolom, egy kapcsolatban a kételyek, a gyanakvások dominálnak, az ezek köré szőtt képzelgések. Az igazságokat, ha olyanok, egyszerű evidenciákként kezeljük, vagy elfogadhatjuk, ha netán előnytelenek is. Viszont az, ami gyanakvást kelt bennünk, megmérgezi gondolatainkat, ennél fogva örökké foglalkoztat bennünket.
Milyen jó lenne újraírni ezt a regényt közöttünk! Az akarás, hogy fenntartsunk egy kihűlt kapcsolatot, felfalja az egyéniséget, főleg, ha a vesztes oldalon állunk.
Megsemmisültem.

                                                                ***

Elkészültem a csomagolással. Kevés holmim egy kopott bőröndben elfért. Kedvenc tárgyaimat is eltettem: a hármunkról (Lauráról, Elzáról és rólam) készült fotót – Anna készítette, örült, hogy gyakorolhatott –, valamint a Byron-, Puskin- és Hölderlin köteteket és nem utolsósorban Laura naplóját. Kora délutánra kértem az autót a faluból, kivisz majd az állomásra, hogy elérjem a budapesti vonatot. Elza és Anna járata este 7-kor érkezik Párizsból, addigra a repülőtéren kell lennem. Van egy kis időm még, körbejárom kedvenc helyeimet a kis ház körül, ahol tüzet raktam esténként, és megfőztem az ebédet, a vacsorát, ahol órákat üldögéltem történetünkön töprengve.
E három hét alatt próbáltam kihasználni minél jobban ezt a lakatlan térséget, és megpróbáltam minél többet írni. Nem tudom, hogy elértem-e célomat. Az írás elkészült, de vajon annak, aki elolvassa, teljes lesz-e a kép? Ugyanazt az emléket többször is papírra vetettem, az eredmény mindig más-más lett. Talán a nyelv nem is alkalmas arra, hogy tökéletesen fogalmazzunk meg valamit; a szavak talán nem is jók erre. Mégis kísérletet tettem. Ahogy leírunk valamit, már nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint korábban, így én is mássá fejlődtem. Lelkünk szigetei amőbaként terebélyesednek vagy épp apadnak attól függően, mit tudunk feleleveníteni, és ennek feltételeit leginkább az egyedüllét teremti meg. Az ember az önmaga kreált struktúra útvesztőjében bolyong, és rajta múlik, képes-e lemondani a metafizikáról vagy mégis a hitből merít a boldogulásához. Laurán e tekintetben nem tudtam eligazodni. Naplóját végigolvasva, talán majd segít. De úgy gondolom az ember soha sem ismerhető meg teljesen. És talán ez így is van jól. Eszembe jutnak Laura szavai: „a köztünk megmaradt rést nem lehet kitölteni, és nem is szabad”.
Lassan befejezem a búcsúzás szertartását. Lehet, hogy utoljára, lemegyek még a folyóhoz, megnézem a nádirigó fészkét, megvan-e még, vagy az utolsó órát a házban, az autóra várakozás csendjében töltöm. Az előző néhány nap esőzése után végre eloszoltak a felhők. Akármennyire is vigyáztam, mégis lebarnultam a fák lombjai között fellobbanó nyárban; napcserzett bőröm, ha meglátnak, meglepetés lesz majd, biztosan.

                                                                         – Vége –

Horváth Géza
Pécs, 2010. augusztus 1.