Péter a gyönyörű, már-már giccsesen túldíszített arany-, és ezüstmasnis karácsonyi díszbe öltöztetett bevásárló központ mozgólépcsőjén állt, komikusan megdőlve, mint aki könnyedén ellent tud mondani a gravitációnak. Vele szemben, az ellenkező irányból, (szintén mulatságos testtartásba kényszerülve) a felfelé tartó nők és férfiak közül sokan kíváncsian kutató, vagy épp mohó szemmel bámulták meg a feltűnően jóképű, magas, vállas férfit.
Mindenki rögtön megismerte a fiatal, jónevű zongoristát, aki CD-k, DVD-k, magazinok színes borítójairól és a televízió képernyőjéről olyan sokszor köszönt már rájuk. Az emberek összesúgtak mögötte, sőt, sokan nem is titkolták rajongásukat, és tolakodóan a szemébe, vagy utána bámultak.
Péteren egyszerű, hosszú fekete, kasmír felöltő volt, és most, hogy a melegben kigombolta, hófehér, vasalt inge és kék farmere látni engedte férfias, vékony, de izmos alakját. Tagadhatatlanul sármos volt, és vonzotta a szemeket. Tudta ezt, de már régen nem érdekelte. Híres ember volt, bárhol megjelent, magára fűzte a tekinteteket. Címlapok százáról mosolygott az újságos standokon és magabiztossága csak úgy sütött róla. Remek muzsikus volt.
Péter pár éve tűnt fel és páratlan tehetsége kikövetelte magának azt a népszerűséget, amit eleinte még talán élvezett is, de egy nap azt vette észre, hogy terhére van ez a hamar rászakadó hírnév.
Vérbeli zenész volt.
A francia impresszionista zenei világ már konzervatóriumi évei alatt elvarázsolta, bár nagy rajongója volt Chopin-nek és Beethoven-nek is.
Ám Debussy-interpretációjai hihetetlen magasságokba repítették nevét.
Kicsit azonosult is ezzel a nagyszerű muzsikussal. Úgy gondolta, ő maga is csaknem olyan, mint a híres francia zeneköltő. Péter is új utakat keresett, akár a nagy példakép, aki elutasította ugyan a romantikát, mégis egyfajta romantikus érzelemvilágot képviselt, ám annak minden patetikus mellékzöngéje nélkül, és egy sajátos francia érzetet közvetített zenéjével.
Ebbe szeretett bele annyira Péter. Ezért választotta olyan gyakran koncertjein a franciásan elegáns Debussy szonátákat, melyben bővérű humor és könnyedség keveredett a nagy zenei tálentummal. Pétert elvarázsolta a nagy Mester eredetisége, az enerváltan finom, érzékeny fantázia, a szabad, merész, modern zenei konstruálás, amik azonban rendkívül öntudatos művészi ökonómiával párosulnak.
Ilyen volt minden tekintetben a fiatal muzsikus is, és ehhez nagyon illett Debussy szikár, száraz, szinte minimálzenéje az impresszionista hangfestéssel; Péternek tetszett koncertjein a pizzicato és az üveghangok gyakori, gyors egymásutánban váltakozó felcsendülése, az elmosódott, kontúr nélküli hangzatok, a váratlan dinamikai felkiáltások, a szintén francia eleganciával megszólaló sajátos elegy akár a prelűdökben, akár a keringőkben. Szerette ezt a muzsikát… Ez a villódzó zene, üveghangjaival, beszédszerű hangzásaival megbabonázta Pétert.
Nagyon kedvelte Debussyt.
Különös viszonyban voltak egymással: Péter magában csak Claude-Achilles-nek nevezte, és szinte társalgott vele. Úgy érezte érti, érzi azt a zenei világot, amit számára Claude-Achilles közvetített: világos, áttetsző, szinte pasztellszínű képeket festett zenéjével Péter elé, akárhányszor leült kedves zongorája mellé, és kiterítette kottáit. Ráérzett Debussy finom harmóniáira az áttört vonóskari hangzással - minden idegszálával kitapintotta a hárfa lágy hangzuhatagát és a fafúvósok bársonyos, mély regiszterét, mely szinte földöntúlivá varázsolta ezt a muzsikát.
Péter ösztönösen érezte, hogy Claude-Achilles nem törekszik egy-egy dallam végigvezetésére, hát ő is így futatta ujjait az ivorszín billentyűkön. Mozaikszerűen, hangszínfoltokból építette a dallamot, pont úgy, ahogy szerinte Debussy megkomponálta: megfoghatatlan és mégis valóságos, mint egy álom…
Péter csodálta Claude-Achilles sajátságos eszközeit: rendkívül finom hatásokra építő, meglepő hangzásait, keleties harmóniavilágát, érzékeny és differenciált ritmikáját, dallamainak karcsún ívelő, bájos és finom vonalát.
Imádott Debussyt zongorázni.
Koncertjeire tódultak az emberek, népszerűsége szinte mesébe illő volt.
Nők százai, ezrei epekedtek érte, minden koncertjén óriási tapsviharral köszönték meg a fiatal művész bravúros játékát.
Senki sem sejtette, hogy Péter egyáltalán nem az, akinek gondolják. A színpadon brillírozott - de magányos volt, végtelenül magányos, hiába rajongtak érte a nők. Magánélete úgy alakult, amitől Péter szemében a boldogság mellett mindig valami furcsa, megfoghatatlan szomorúság bujkált, akár akarta, akár nem. Ez a rejtelmes kettősség szinte a védjegyévé vált. Volt oka a titokzatosságra.
A neves, fiatal muzsikus olyan asszonyt szeretett, akinek gyönyörű családja volt, jóravaló, szorgalmas, jóindulatú építészmérnök férje, és egy fia, aki csak tíz évvel volt fiatalabb, mint Péter.
Ezerszer megpróbálta már a korához illő lányok társaságát keresni - de minden próbálkozása kudarcba fulladt: senkit sem tudott úgy szeretni, mint azt az asszonyt.
Idővel már letett arról, hogy új, és könnyen felejthető kapcsolatokba bonyolódjon. Végképp magára maradt, de önként és boldogan vállalta ezt a fajta magányt - és igyekezett annak örülni, amennyit az asszonyból kaphatott, amennyi juthatott neki. Őszintén, tiszta szívvel szerették egymást, és ezen egyikőjük sem akart és tudott változtatni. Már több éve tartott a kapcsolatuk, és Péter tudta, hogy soha sem lesz más nő az életében.
Az asszonyt élete nagy ajándékának tekintette, akivel mint a finoman csiszolt fogaskerekek apró fogacskái: olajozottan és tökéletesen egymásba simulnak, és tökéletesen kiegészítették egymást - és már eszébe sem jutott lázadozni sorsa ellen. Volt már úgy az elmúlt években - míg az asszonyt meg nem ismerte -, hogy kiürült, gyökértelen élete hatalmas koloncként feküdt a szívén. Valamiféle nyűgnek érezte, és örülni sem tudott neki. Még az is megfordult a fejében, hogy örökre itt hagyja ezt a számára boldogtalan világot. Sötét és depressziós rémképek gyötörték. De ma már nem így volt: mióta az asszonyt megismerte és megszerette, új értelmet kapott ez a két szó: szeretet, élet. Már nem lázadt azellen sem, hogy osztoznia kell Kedvesén. Már nem...
Boldog volt. Így is boldog volt.
Várta a percet, amikor kikanyaríthattak maguknak egy csöppnyi szeletet ebből az elcsúszott dimenziójú világból, amikor senki más nem létezett, csak ők ketten. Ez nem volt túl gyakori, de Péter már megbékélt ezzel, és megtanult türelmesen várni. Már csak a puszta gondolattól is egyenesen a szívéből szaladt szemébe a mosoly, ha az asszonyra gondolt.
Egy valamit kristálytisztán tudott, amihez nagyon szigorúan tartotta is magát: soha sem akarta feldúlni az asszony házasságát, eszébe sem jutott ilyesmi. Csak örömöt szeretett volna látni Kedvese szemében, csak arra vágyott, hogy azt a kis időt, amit együtt tudnak tölteni, teljes odaadással és boldogságban éljék meg.
A szeretet soha sem követelőzik - csak ad.
Szeretete őszinte, tiszta és nagyon mély volt. És örökre szólt. Ezt egészen biztosan érezte. Tudta, hogy sok nő vár arra, hogy akár csak egy vacsorára meghívja őket - de Péter minden nő elől kitért. Ő így volt boldog - így, hogy magányra ítélte saját magát, de ez édes teher volt számára. Ezt választotta, és elégedett volt, noha tudta, létezik egy teljesebb, egy boldogabb élet is. De azt is tudta, hogy mást soha sem tudna ennyire szeretni, hát belesimult ebbe az egyetlen létező, számára élhető világba - lélekben együtt, de mégis távol a Kedvesétől.
És most aranyvasárnap volt.
A nagy üzletházra ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát - lépni alig lehetett a sok, ajándékok után ész nélkül loholó embertől. Volt, aki egyedül bóklászott meglepetés-ajándék után, volt, aki a párjával kutatott, keresgélte a pár nap múlva a fa alá kerülő csomagot - egyvalamiben egyeztek csak meg: mind önfeledtek és felszabadultak voltak. És a legtöbben: együtt…
Péter ezt mint tényt állapította meg, és csak egy picit csikordult meg a szíve erre a gondolatra - gyorsan elhessegette.
Ő már megvette az ajándékát Kedvesének - sőt, már oda is adta neki, hiszen a szentestét az asszony a családjával tölti, mint mindig. Ebben neki – jól tudta -, soha sem lehet része. Péter az évek alatt megtanult okos kompromisszumokat kötni, ha úgy tetszik: önvédelemből. Már kitűnően tudta kezelni ezt a helyzetet.
…csak nagyon ritkán mert arra gondolni, micsoda csodálatos érzés lehet a Kedvessel együtt díszíteni a karácsonyfát, az ajándékokat bontogatni, látni az örömöt a szeretett arcon, megfogni a kezét, karjaiba szorítani - és azon az estén egymást átölelve énekelni az Ave Maria-t.
Péter szentestén, kora délután koncertet ad - és utána hazamegy majd az üres lakásba, és a továbbiakban semmiben sem fog eltérni számára az a nap a többitől.
Neki az ünnepnap nem akkor van, amikor a naptár jelöli, hanem akkor, ha együtt lehet a Kedvesével.
Péter elnézett a kirakatok ezer fénnyel szikrázó dekorációi fölött, elhullámzottak füle mellett a jólismert, fénylően szép karácsonyi énekek, amik az egész üzletházban a boldog ünneplésről, a vidámságról, az együttlétről, a szeretetről csilingelték dallamaikat - és ahogy a mozgólépcső kiontotta magából a tömeget, velük együtt sodródott ki a hűvös, decemberi estébe. Kint köd volt, csípősen mart szemébe a szél, és ahogy szétnézett, valami mély megnyugvás szállta meg. A lába alatt ezer pöttyel ragyogtak a kis budai házak és utcák fényei, olyan volt, mint valami drága gyöngysor egy csodaszép, karcsú nyakon.
Nagyot szippantott a hószagú levegőből, felöltőjét begombolta és elindult a parkoló felé.
Fázott, ezért lépteit sietősre fogta, és beült az autójába.
Ez a hétvége is elmúlt, egy nappal kevesebb… - gondolta, és egy határozott mozdulattal elfordította a slusszkulcsot.
Aranyvasárnap, Buda, karácsony, szeretet, Debussy… - ezek a szavak jutottak eszébe, és rögtön utána egy név, amelyet annyira szeretett.
Csak fél lelke volt - de boldog volt.

*