Parfum, jeune fille, harmonie...
Le bonheur passait, - il a fui!

(Gerard de Nerval)  


 
Monsieur Godard miután visszatette megsárgult műfogsorát, elégedetten nézett ki az ablakon...
Az ablakon, mely olyan volt, mint a mozivászon, melyben az élet hatalmas és kicsinyes képei megállíthatatlanul vonultak el egymást lökdösve és egymáshoz szorulva.
A Montmartre utcái úsztak a ragyogó nyári napfényben, a fák karcsún kellették magukat a járdák mellett, s az egész világ olyan volt, amilyennek általában a regényírók hazudják a világot, s benne Párizst.
Valójában az utcák szemetesek voltak, a házak elhanyagoltak, s ez igaz volt a legtöbb emberre is.
Kivéve a nőket. A párizsi nőket az Isten felruházta mindazzal a szépséggel, mely kívánatossá tette őket, legyen rajtuk bármilyen egyszerű ruha. Mondhatni, ezek a fiatal lányok a szépségüket úgy viselték, mint a megcsúnyult öregasszonyok a legdrágább ékszereiket. Fölényesen és kényeskedőn. Majdnem olyan szépek voltak, mint Pesten a nők, így Monsieur Godard úgy érezte magát Párizsban, mint egy turista, aki valahonnan a Galápagos környékéről csöppent a Montmartre házrengetegébe, s hirtelen elámult, hogy milyen csodás is a világ.
Azonban váratlanul, mint egy kellemes rokon, belépett hozzá a múltja. Parfümösen és elegánsan, kopogtatás nélkül, mint egy szenvedélyes szerető.

A huszonkétesztendős Monsieur Godard a Szent Mihály sugárúton sétált, s arra gondolt, hogy a világ nem is állhat másból, csak Párizsból. Nincs is értelme másnak lenni, mint párizsinak, hiszen ezt a várost teleszórta az ember tékozló hajlama templomokkal, kávéházakkal, széles sugárutakkal, s festői utcácskákkal, terekkel, autókkal, elegáns fiatalemberekkel és kecses mozgású nőkkel. Sajnos májfoltos kezű vénségekkel is, valamint káráló vénasszonyokkal, neveletlen kölykökkel, hangosan káromkodó házmesterekkel, köpködő munkásokkal.
Monsieur Godard nem sietett sehova, inkább leült egy padra bámészkodni.
Arra lett figyelmes, hogy egy fiatal lány ül egy szembelévő padon. Nem is nézte, inkább bámulta, ahogy az óvatos mozdulatokkal érintette meg az arcát, mintha ellenőrizni akarná, hogy valóban a finom és tiszta vonásai az övé. Apró tükröt vett elő, majd fésűt. Igazított egyet a haján, aztán a keskeny ajkát rúzzsal vastagította meg. De elégedetlen volt mindezzel, ezért vékony, fehér ujjaival borzolt egy kicsit a haján. Most még jobban elszomorodott a látványtól, miközben Monsieur Godard mulatságosnak találta a jelenetet.
A lány hirtelen észrevette, hogy a szemközti padról egy fiatalember figyeli, aki éppen Monsieur Godard volt. Megvetőn nézett vissza rá, majd elfordította a tekintetét.
Néhány perc múlva egy fiatal férfi jelent meg szürke öltönyben, divatos kalappal a fején. A férfi úgy illegette magát, mint egy páva, a nő pedig úgy viselkedett, mint egy sarokba szorított kis állat. A férfi határozott karmozdulatokkal akarta a gondolatait felerősíteni, míg a nő apró, de elutasító mozdulatokat tett.
Monsieur Godard ennél a pontnál unta meg az eseményeket.
Elfordult, hogy jól lakjék másfajta történésekkel.
A kert fái között kisnövésű lányka veszekedett egy éltes asszonnyal. Valószínűsíthető, hogy egy kellemetlen nagymamával. A nagymama a francia szavak közé német szavakat vegyített, a kislány pedig apró sikolyokkal jelezte, hogy a nagymama egy undorító és vén szipirtyó.
Monsieur Godard most jobbra nézett, de csak az üres sétányt látta. Éppen vissza akart fordulni, mikor… Hopp… Megjelent egy idősebb férfi, s a karján egy fiatal, a húszas éveinek szépségében sétáló nővel.
A nő rendkívüli módon szép volt, az úr pedig rendkívül gazdag. Monsieur Godard arra gondolt, hogy hátra már nem fordul, mert részben illetlen volna, másrészt egy három felvonásos tragikomédia bontakozott ki előtte úgy, hogy a három felvonást egyszerre játszották.
Tehát Godard úr most a kislányra nézett, aki kipirosodott arccal feleselt a nagymamának. Az öregasszony fenyegető testtartással közeledett a kislány felé.
Közben az idős úr és a fiatalasszony látványosan beszélgetni kezdett. Ez abból állt, hogy a nő hosszasan magyarázott, az öregúr pedig alázatos pofával bólogatott.
Ezalatt az első padnál a fiatalember félig kicsavarodott testtartással tekeredett a fiatal lány felé, aki korántsem találta ezt a degenerált mozdulatsort üdvözítőnek. Közben a nagymama támadó állást vett fel. Olyan lett hirtelen, mint az a vén tábornok, aki a térkép előtt állva küld ezreket a pokolba.
Az öregúr és a fiatal nő most szembefordultak egymással. A fiatal nő olyan hevesen gesztikulált, hogy az öregembernek meg kellett igazítania a kalapját.
Ezalatt a fiatalember az első padnál olyan abnormális testtartást vett fel, melyre csak komoly természettudósok adhatnának magyarázatot..
Csatt!
Az öregember megdöbbenve kapott az arcához, mint aki nem hisz benne, hogy éppen felpofozták. Szinte fátyolossá vált tekintettel eszmélt fel, majd zavartan körülnézett, hogy felmérje, mennyien látták a pofont.
A kislány közben a nagymamára fujtatta a délutáni málnaszörp és a csokoládés fagylalt permetszerű elegyét, mire a nagymama korát megtévesztő mozdulattal olyan pofont kevert le az unokájának, hogy az hirtelen lenyelte a maradék nyálát.
Monsieur Godard úgy döntött, közbeavatkozik, s már fel is emelkedett a padról, hogy felkiálthasson: Elég!
Aztán rájött, minek a felesleges izgalmakat halmoznia. Hiszen olyan szép az élet, s annyi minden más is van, mint civakodás. Hirtelen maga előtt látta a Louvre-ban sorakozó, korhadt pofájú múmiákat, a Szajna-part szelíd sétányait, a Notre Damme istenesen szép áhítatát, az esti boulevard-ok zajos és fényes farsangját. Annyi fény és szín, illat és…
Paff!
A fiatalember kapta a hatalmas pofont, mely nagyban hozzájárult, hogy a továbbiakban természetes testhelyzetben üljön a lány mellett. Monsineur Godard arra gondolt, hogy egy pofon valóságos csodákra képes. Percekkel ezelőtt komolyan aggódott a fiatalember állapota miatt.

- Monsieur! Hozhatom a reszelt almát csokoládéval?
Godard úr hirtelen magához tért, mint akit a kalauz ébresztett fel egy hosszú utazás után.
Rettenetes ébredés volt, ahogy Madame Cottiard megjelent az erkélyajtóban. Két csonttá soványodott kezében apró tálcát hozott, melyen egy kis tálban volt a reszelt alma. Monsieur Godard-t ez arra emlékeztette, hogy nincs foga, és már soha többet nem tud jóízűen beleharapni az almába. Így nem volt mit tennie, újabb utazásra határozta el magát. Vissza a múltba.

A Boulevard-on autók százai, a metrófeljárók előtt emberek ezrei tolongtak egy nyári délutánon, mikor az ifjú Monsieur Godard találkozott az élet azon csábításával, mely keveseknek ad boldogságot. Ez a csábítás pedig maga a nő volt.
Monsieur Godard azzal a filozófiával nyugtatta magát, hogy a nő az a betegség, mely egyformán hat férfire és nőre, s csak önmagával gyógyítható, ahogy a legpusztítóbb betegségek.
S mivel a házmester, Madame Rivanol minden szombat este agyba-főbe verte a férjét, aki részegen tántorgott haza, ennek igazsága felerősödött benne.
Ezen a nyári napon Monsieur Godard hosszú sétát tett a Montmartre-ról egészen a Luxembourg-kertig, hogy ott egy padon teljes közelségben bámuljon bele az életbe. Vagy abba, amit ő annak hitt.
És akkor meglátta a Nőt.
Kecses léptű, magas, feketehajú, zöldszemű volt talán túl mély dekoltázzsal, s az arcában keleties, hajlékonnyá ámult vonásokkal. A szeme mégis latinosan kerek volt íves szemöldökkel, a válla finoman formás, a karja szépen rajzolt és vékony, s a melle az érettség frissességével feszül az ingének.
Mikor leült, Monsieur Godard végre megnézhette a vékony és mégis kerek bokát, a tökéletes rajzolatú lábat, s a csípő izgató gömbölydedségét.

És most elmondom a legostobább történetet, mely ezen a délutánon megtörtént. Illetve a történet cselekménynélküli, tehát az olvasó itt nyugodtan be is fejezheti az olvasást, ha vad flörtre vagy sziporkázó párbeszédre vágyik.
Mert itt másról lesz szó.
Monsieur Godard hosszan megnézte a nőt, de mikor az éppen felé fordult, gyermeki zavarodottsággal kapta el róla a tekintetét.
Perceken át forgott jobbra, majd balra, míg végre ismét a szemben lévő padra nézett. Azt gondolta, mire újra odanéz, ott már senkit nem fog látni.
A legnagyobb megrökönyödésére a nő ott ült, s merőn rábámult.
Éppen el akart fordulni, mikor a nő így szólt:
- Bonjour, Monsieur!  Nem akar át ülni? Ide mellém…
Monsieur Godard éppen körül akart nézni, hogy a szép nő vajon kit szólított meg. De a nő ismét ránézett, mi több, mosolygott. Majd a legkedvesebb hangon így folytatta:
- Igen, maga… maga… Jöjjön át ide!
Monsieur Godard mint valami lusta nagy állat, feltápászkodott a padról, hogy elinduljon a túloldalra.
Közben igyekezett a mozdulataiba némi kecsességet vinni, de csak esetlen, suta mozdulatokra futotta. Mikor megérkezett a nő elé, már apró verítékgömbök fényesültek a homlokára.
- Bonjour, mademoiselle! – köszöntötte a nőt, aki válasz helyett keskeny tenyerét a padra helyezte, jelezvén, hogy Monsieur Godard hova üljön le.
És a fiatalember leült.
- Ne úgy üljön már, mint aki karót nyelt! – mondta a nő, s bátorítólag a férfire mosolygott.
Monsieur Godar pedig felbátorodva hátradőlt, de majdnem kiesett a padból, melynek a háttámlája művészi nagyvonalúsággal volt megtervezve.
A nő pedig a könnyű kis ajka elé emelte szép, hosszúkás kezét, hogy elrejtse a mosolyát.
Aztán hallgattak.
Majd a nő szólalt meg újra:
- Nem szeretne bemutatkozni?
- Bocsásson meg. A nevem Pierre Godard. És itt lakom a Rezeda utcában, nem messze a Szent János-templomtól.
- Ah, a Montmartre-on. Értem – mondta némi csalódottsággal a nő, majd ismét kivirágzott az arcán a derű.
Megint a csend ült közéjük, mint valami láthatatlan alak, aki a szájukra tette, hosszú, vékony ujjait. Hallgatták a nyár zümmögését, a zsongássá foszladozó városi lármát.
- Nicole vagyok, Nicole Barbusse – felelte váratlanul a nő. – És nagyon szeretem az életet, a nevetést, az apró kacatokat, a nagy örömöket. De… szeretem a kis örömöket is. Tudja, az egészen kicsi örömöket.
- Mit ért a kis örömök alatt?
- Hát egy szál virágot, egy napfényes reggelt egy kortynyi hideg ginnel.
Monsieur Godard elgondolkozott azon, ha egy nő a napjait ivással kezdi, ha még egy kortynyival is, akkor legalábbis könnyelműnek kell lennie.
- Miért hívott ide? – kérdezte némi nyugtalansággal a hangjában.
Nicole Barbusse elnevette magát. Édes és apró kacagása tele volt ígérettel, s a szép nők felelőtlenségével.
- Tulajdonképpen megsajnáltam.
- Miért kellett engem sajnálnia?
- Mert azon a padon ült.
- Mi baja annak a padnak?
- A padnak semmi. Csak a pad mellett közvetlenül van egy fa… haha… és a fa lombja… hahaha… A madarak… haha.. oda járnak ebéd után megpihenni…
Olyan kedvesen kacagott lány, hogy Monsineur Godard úgy érezte, mintha a mellkasára hatalmas súlyokat dobáltak volna. A feje is fájni kezdett, a szája kiszáradt, az ujjai apró remegésekkel válaszoltak a nő szavaira. Mert ez a nevetés olyan volt, mintha száznyi apró csengettyű zenélt volna, s mindezt éppen neki.
- Mi a baj abban, ha a madarak… - kérdezte még mindig értetlenkedve.
Aztán megértette. De akkor már a nő tovább csilingelve folytatta:
- A madarak ilyenkor… - és ismét elnevette magát. – Olyan szerencsétlennek tűnt… - mondta, s érzékien behunyta a szemét.
Mikor kinyitotta, Monsieur Godard arcát leste. Üresnek találta és kínosan mélabúsnak. Arra gondolt, hogy ilyen arccal nem lehet leélni egy életet.
Egyszerre mindketten elkomolyodtak. Nicole Barbusse látta, hogy a férfi mennyire szerencsétlennek érzi magát ebben a pillanatban. Hogy mentse a helyzetet, a férfi kezére tette könnyű, apró kezét.
- Ne haragudjon ezért. Nem akartam kinevetni. Csak olyan kiszolgáltatottnak tűnt. És nem akartam, hogy úgy járjon…
Apró kuncogás.
- Nem akartam, hogy úgy járjon, mint az öreg városi tanácsos…
És itt a nő újból elnevette magát. Hirtelen megint tele lett vidámsággal az arca. És megvidámodott körülötte a park is. A fények harsány vörös színben énekeltek körülöttük.
Aztán megint elhallgattak. Monsieur Godard, hogy megtörje ezt a különös hallgatást, mesélni kezdett a Montmartre-ról. Hogy milyenek délutánonként az utcák, s a kávéházakból a friss croissant illata és a kávé kesernyés gőze hogyan párolog fel az emeletes bérházak padlásszobájáig. És arról, hogy esténként miként huhognak az ecetfán várakozó baglyok a nyárestéken, s hogy ordibálnak a részegek, hogyan zokognak a felpofozott szajhák, s hogyan káromkodnak az apák, mikor későn jön haza a lányuk. S ebben minden egyes alkalommal valami költőiséget érzett. Most úgy szavalata el mindezt a lánynak, mint egy hatalmasan áradó szabadverset, melyben hangok és színek fellázadnak a szürke hétköznapok ellen.
És a nő figyelte a férfit, s egy kicsit meg is szerette.  Már nemcsak szánalmasnak találta az együgyűségét, hanem kedvesnek. A lélek kedves mocskosságának.
A férfi pedig újból megnézte a nőt. Nézte az ing alól kilátszó kar boldog szépségét, az íves könyököt, a csukló finom ornamentikáját, a kézfej és az ujjak vonalának lendületes önfeledségét. Aztán az egymás mellé zárt lábak izgató teltségét, a térd tökéletes formáját. És újra az arc…
- Meséljen még, Pierre! Nagyon szépen tud beszélni a nem szép dolgokról. Ugyanis a Montmartre nem szép. Sőt, kifejezetten ronda.
- Nem az, kisasszony… A Montmartre-t úgy képzelje el, mint egy fehér vásznat, melyen egy férfi és egy nő szeretkezett. S most ennek az impressziója marad meg emlékképpen…A Sacre-Coeur a nő mellének lenyomata, az ezernyi apró ránc a boldogságuk, s a veríték pedig az eső utáni lombos fák. Az a gyűrődés az első érintés, ez pedig…
- Ne folytassa, kérem! Értem, amit mond. Ez olyan modern. Ma ilyeneket írnak… divatból. De én nem szeretném hallgatni.
- Mert izgató?
- Igen, mert izgató… És romlott. Felemelő és megalázó.
- A szerelem?
- A szerelemnek ez a formája.
- Miért gondolja ezt?
- Mert Ön, Pierre, a szerelembe szerelmes, s nem a nőbe. Ön számára csak impressziók vannak. Vágyak, s a beteljesedés utáni undor. Ön idealista. Ha valami nem ünnep, nem kell magának. Az ernyedést még élvezi, a fáradtságot megveti. Tétlen és lusta. Azt hiszi, hogy a lustaság szemlélődés.
- De hiszen…
- Ne folytassa!
Elhallgattak.
Valaki elejthetett egy cukorkás papírt, s azt sodorta a sétányon át a szél. Monsieur Godard már nem nézte a nőt. A nő pedig már nem volt kíváncsi Monsieur Godard-ra.
- Indulnom kell! – mondta a nő.
- Ilyen hamar?
- Nincs hamar… Két órája itt ülünk.
- Holnap látom?
- Igen… talán… Bizakodjék!
- Ahhoz nagyon értek – mosolyodott el a férfi.
- Tudom! – felelte a nő, s ő is elmosolyodott.
A kezét nyújtotta.
Monsieur Godard gyengéden megfogta, hogy aztán kényszerűn elengedje. Még nézte, ahogy a nő kecses alakja eltűnik a l'Observatoire de Paris irányába, melynek kupolája úgy bámult rá, mint valami fehérré sápadt halott képe.
Másnap is eljött, majd harmadnap, s egészen a nyár végéig azon a padon ücsörgött, mint egykor Nicole-lal. Ha foglalt volt, türelmesen várakozott.
Már a levelek is olyanok voltak, mint egy csonttá soványodott aggastyán keze. Az ég télbeszürkült, de még ősz volt. Nagy és végtelen párizsi ősz jött a reménytelenség rideg fortissimójával.
Sok év telt, s mikor újra találkozott a nővel.
Elszomorodott, mert még most is olyan élénken élt az emlékezetében, hogy egy pillanatig sem volt benne kétely, ő az.
Nicole Barbusse olyanná lett, mint azok a nők, akik a Place Pigalle-on kellették magukat. Üressé lett a tekintete, s a régi szépsége arra a festményre emlékeztetett, amelyiken a festék repedezett és hiányos.
Ahogy meglátta, egyszerre halt meg a lelke legmélyén a szerelem, s támadt fel Párizs. A nyüzsgő és vad élet, az akaratos ecsettel megálmodott artisztikum.
Nem érzett elégedettséget. Csendes részvét telepedett lelkére, s csak akkor hagyta el, mikor a nő meghalt.
Monsieur Godard híres író lett, és viszonylagos jómódban élt egy ideig. Nem nősült meg, s mégis gondoskodó házasembernek érezte magát, ahogy a nőt jólelkű apácákra bízta.
Nem sajnálta a pénzt annak ellenére, hogy tudta, Nicole-nak hónapjai lehetnek hátra.
Mikor meghalt, akkor érezte, hogy a nő magával vitte belőle a szavakkal el nem mondhatót.
A nő miatt írt, s most ehhez sem volt kedve. Visszaköltözött a Montmartre-ra, mert úgy számolta, hogy egy olcsó szobát élete végéig ki tud fizetni. Egyetlen öröme maradt. Szemlélni önmagát és Párizst. Párizst, ahogy megfiatalodott, mikor a régi házakat lerombolták, s mikor új utakat építettek köré. Ő pedig megöregedett, s nemcsak az eszményeket bontottál le benne az évek. Lassan mindenét elveszítette. Kopaszon és fogatlanul, májfoltos öreg kézzel ült egy karosszékben, s nézte Párizst, ezt a gyönyörű asszonyt, amely örökké fiatal marad, hogy ennek tudatába kinevesse az embereket, akik csak születnek, élnek, hogy aztán meghaljanak.