Ebben az évben korán köszöntött be az ősz New Yorkba, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, előkerültek az esernyők és a ballonkabátok, az emberek is mintha jobban siettek volna. A sárga taxik foglalt jelzésre váltottak, ezért nehezebben lehetett fogni akár egyet is. Ike nem szerette ezt az időt, mert számára a város ekkor elvesztette varázsát, de amikor újból kisütött a nap, és arany-sárgán ragyogtak Willage utcái a fák leveleitől, újra életre kelt. Ilyenkor órák hosszat sétált, és néha kiült egy padra, s csak nézte a járókelőket: diákokat, művészeket, filmsztárokat (mert divat manapság itt lakni). A Faluban, ahogy errefelé nevezik ezt a városrészt, emeletes téglaházakban laknak az emberek, s a házak közé aprócska terek szorultak, ahonnan kosárlabda pattogást visszhangoznak a falak. Ike néha nézte a játékot, de valójában Maggie-re emlékezett, ahogy kézen fogva járták a várost, a klubhelyiségeket, ahol fekete zenészek zongorán Nat King Cole-t játszottak vagy trombitán Miles Davis egy régi slágerét…
Ike aznap már második órája ücsörgött abban a bárban, ahol annak idején az első novelláit írta Maggie-ről, s most, amikor az utolsóba fogott, azt gondolta, hogy nem fejezi be soha. Képtelen rá. Érezte, hogy a fájdalom sűrűsödik benne, és ez megbénította a kezét, a gondolatait. A történetnek nem lehet "boldog vége". A sorok közül folyton Maggie arca bontakozott ki előtte. Különleges metamorfózis volt ez, mert a lány hangját is halotta, illatát is érezte, amely most is ugyanaz a Jasmin Noir volt, amit Maggie annyira szeretett. Eszébe jutott az is, hogy egyszer igazságtalanságokat vágtak egymás fejéhez, és a veszekedésük után Maggie bőrig ázott érte az új, zöld- és kékmintás ruhájában, hogy kiengesztelje, pedig nem ő volt a hibás. Maggie hitt abban, hogy nem az évek számának jókora különbsége vet véget egy szerelemnek, hanem az a rendellenesség a csontokban, amely egyre fokozatosan terjed. Igaza volt. Ike kétségbeesett zokogásánál csak az orvos megerősítő szavai voltak fájdalmasabbak: "Az emberfeletti küzdelem néha nem elegendő."
Ike a második pohár whiskyjét iszogatta, előtte feküdt az asztalon a tolla, a jegyzetfüzete; majd mégis felvette tollát, s az utoljára leírt szó után egy pontot tett.
A felszolgáló körül serénykedő fekete lányka már régóta nézte Ike-ot. Megérezhette fájdalmát, mert odaült hozzá, s ezt mondta:
- Meghalt a bátyám. Tavaly. – Ike meglepetésében nem szólt semmit, csak várta, mi lesz a lány mondandójának vége. – Ő tartott el engem, nem volt senkim rajta kívül. Itt találtam munkát, ebben a bárban. George, a bátyám, az utolsó perceiben azt mondta nekem, hogy nem a haláltól kell félni, hanem az élettől. A halál egyáltalán nem rémületes, semmi negatív nincs benne, egyszerű tény. A halálnak külön néma világa van, amelyben Isten megmutatja nekünk arcát. Ez a jutalmunk a halálunkért, a szenvedésünkért. Azóta nem gondolok a nap minden órájában rá, csak havonta egyszer, amikor virágot viszek a sírjára. Azóta újra az élőkkel foglalkozom.
A lányka elhallgatott, majd felkelt, s magára hagyta Ike-ot, hogy tovább gondolhassa szavait. Visszatért a pult mögé poharakat mosogatni, nem látszott rajta rosszkedv, bánat vagy közömbösség, inkább rámosolygott az egyik vendégre, aki valószínűleg szépet mondott neki.
Ike ismét felvette a tollát, majd írni kezdett, s már tudta, hogy utolsó novellájának mi lesz a befejezése: "Maggie meghalt, a halál időpontja 2008. szeptember 22., este 7 óra 21 perc."
Pécs, 2009. június 2. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
