A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe.Kora tavaszi nap volt, de még a tél kísértett a tájon.Az út melletti fák lombtalanul álltak, s alattuk sár és hó habosodott a feketévé szegényedett földön.Az országúton piszkos falú autóbusz haladt konokul előre. Már elhagyta a sápadt, külvárosi házak komor csordáját, s mint valami beteg állat, úgy vánszorgott előre. Egy férfi visszafordult kilencéves forma kisgyermekéhez. Nézte a bámészkodó kisfiú okos gyermekarcát.- Jól vagy? – kérdezte, majd megsimogatta a fiú szép fejét.- Jól, apa. Miért ne lennék jól? – felelte a gyermek, s megvillant kerek, fekete szeme.- Csak úgy kérdeztem – mondta a férfi, de egyszerre kiürültek bensőjéből a szavak.A busz váratlanul megállt. Néhányan leszálltak. Majd mások szálltak fel árnyékos mély szemekkel, s még orrukban hordták a kora tavasz fanyar illatát.De itt fenn az olaj és az elhasznált emberek bűze feszült embernek, üvegnek, fémnek. A frissen jövők megálltak a székek közt, s komor tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon.Mennyire szimbolikus mindez, gondolta a férfi, ahogy a feljövőket és az elmenőket figyelte. Majd a visszatükröződő arcát nézte az ablak sárral horzsolt tükrében.Levette a kalapját, aztán hátrafésülte a haját. A fekete kalap mintha megpihent volna a kezén. Maga mellé tette a kopott posztófejfedőt, s hosszan elnézte a csupasz karját, az elernyedő ereket, a kézfején végigfutó csatornák lassú lüktetését.- Nem lesz semmi baj – mondta a férfi, s végigsimította gyermekének gyenge homlokát. – Remélem, nem félsz – tette hozzá.- Nem, dehogy. Nincs semmi bajom, apuka – felelte a kisfiú csilingelő kisgyermekhangon.- Akkor minden rendben – válaszolt a férfi, és hatalmas, férfias kezét rátette a gyermek szépségesen apró kezére.A kisfiú újra elmosolyodott, s megpihent a fátyolos tekintetű nagy szempár halk ölelésében. A férfi elfordult, mintha tekintetét ki akarná menekíteni a táj végtelenül ábrándos nyugalmába. A kisfiú néhány másodpercig nézte az apját, majd ő is visszafordult, hogy nézhesse a fák fölé növő alkonyt.
- A főorvos úr megérkezett már? – kérdezte a férfi izgatott hangon.
- Igen, itt van. Foglaljon helyet, mindjárt törődik magával is.
- Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megroggyant testtartásából ismét felemelkedett. - De én nem vizsgálatra várok. A leleteim…
- Tudom, a leletek – mondta a fehér köpenyes asszisztens.
- Várjon nyugodtan!
- Igen, nyugodtan – felelte a férfi, majd visszaült a padra.
Most ijedtségféle érzése bántotta, hogy ezek között az emberek között ostobának és gyávának tűnik.
Percek teltek el, emberek suhantak el előtte, de ő csak maga elé nézett. A fiára gondolt, akit a fogászaton hagyott. A fia kérte, hogy ne menjen most oda.
Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna bemenni. És hagyni a leleteket. Ki vinné el azokat? A betegség elől pedig úgysem futhat el. Hűséges társ és komor úr. De miért lenne beteg? Hiszen csak negyvenhat éves. Ilyenkor a fájdalom természetes. Van és kész, ez az élet terhe.
- Telekdi úr?
- Igen. Én vagyok – emelkedett föl a rozoga, kórházi padról.
- Kérem, jöjjön be a szobámba!
- Megyek. Megyek már – suttogta a férfi és a hosszú léptű orvos után ügetett.
Most szembeálltak egymással. Másodpercekig méregették egymást. Majd az orvos egy vékony borítékra helyezte szétnyíló ujjait.
- Foglaljon helyet!
- Nem, köszönöm. Eleget ültem ma…
- Kérem! - mondta az orvos, majd egy pillanatra kinézett az ablakon.
Nehéz, göcsörtös ágak hajladoztak csendes reménytelenségben odakint.
- Meghoztam a leleteit…
- Igen. A leletek – ismételte halk ijedelemmel a hangjában.
Ezt a szót olyan ijesztőnek érezte, pedig tudta, hogy ez a szó szép, hiszen benne van a lét, az élet és még azt is kihallotta belőle, hogy lehet. Lehet akarni, vágyni, élni.
- És mi a kilátás?
- Semmiképpen nem nagyon távoli.
- Nem távoli – ismételte a férfi, de nem érezte a szavak súlyát.
- Sajnálom.
- Sajnálja?
- Igen, sajnálom. Maga még fiatal – felelte az orvos, s a férfi meglátta a színlelés súlyos akaratát.
- Fiatal? Én? Már ötven felé hajlok.
Az orvos türelmesen hallgatta a lassan elmorgott szavakat.
- Nem az életről beszélek. A halálhoz még…
Az óra halk lüktetéssel kattogott a falon. A férfi egy ideig nézte a mutató egykedvű járását, majd az orvos felé fordult.
- Mennyi?
- Ha vigyáz, akkor félév. De általában gyorsabb. A gyógyszerek adnak némi haladékot. Talán sokat is…
- Sokat! – nevette el magát a férfi, de elhervadt a nevetés az arcán, ahogy meglátta a főorvos szemüveglencséjén önnönmaga szánalmas képét.
- Tudom, hogy nehéz ez magának…
- Tudja? Talán tudja. Sok ilyen szerencsétlent látott már.
Most az orvos ismételte meg a férfi szavait:
- Sokat.
- Most mitévő legyek?
- Rendezze az életét. A többi a kórház dolga.
- Meg a…
Majdnem kimondta, hogy a papé és azé, aki rendezi a temetést. De mégsem tette.
Hallgatott. Hallgatott az orvos is vele.
- Minden benne van az anyagába. Beutalók, terápiák. Minden…
Újból csend zuhant rájuk. Csak a kinti nyüzsgés tompa moraja szivárgott be az ajtó résein.
- Akkor minden jót! – mondta a férfi
- Magának is – válaszolt a fehér köpenyes alak, és kezet nyújtott.
A falak fehérek voltak, a köpeny, s még ez a kéz is. Érezte, hogy a saját sápadtsága is átlényegült semmitmondó fehérséggé, melytől hirtelen iszonyodni kezdett.
Már indult, mikor az orvos utána kiáltott:
- Ezeket itt ne hagyja!
- Igen. A leleteim.
Megnehezült a nevetés a szájában. Krákogássá vastagodtak a torkában a hangok. A leletei mindig utána követelik magukat. Mindenki csak annyit mond, hogy ezeket itt ne hagyja. Még maga magának is.
Az orvos szikár részvéttel szólt utána:
- Minden benne van.
- Hát persze – azzal elindult a férfi az ajtó felé.
A kilincs megremegett a kezében. Olyan óvatosan nyitotta és csukta az ajtót, mintha egy szentély ajtaján lépett volna át a benti valóságból a kinti valóságába. Kint nehezebb volt. Ez az a szabadság, amiből menekülni akar minden szerencsétlen flótás.
Aztán megroggyanó lábakkal végigvonszolta magát a folyosón.
A minden szón gondolkodott, hogy mit jelent a minden. Hogy minden benne van a borítékban? Hisz’ csak a betegsége van benne. De hol van belőle a negyvenhat év? Az évei… A gyermek, a szerelem, az ég és az Isten.
- Mit jelent a minden? – vallatta önmagát.
Aztán megállt, és a zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
- Rosszul van? – kérdezte meg egy fiatal nővér. Szép arcú, szép szemű lány volt.
Hiszen ez sincs benne a leletekben. A szépség. És a múlás, az idő sem. Az idő, mely felőrli ezt a szépséget is.
- Teljesen jól vagyok. Higgye el, nincs semmi bajom!
- Üljön le, kérem!
- Nem, mennem kell a gyerekért.
- Hol van a kisfia... Fiú?
- Igen az.
- Most hol van a kisfiú?
Egy pillanatra belenézett ebbe a kellemes lányarcba. Erőt akart belőle meríteni, de a szelíd vonások lomha vonalakká estek szét a szeme előtt.
- A fogszabályzáson.
- Elkísérem…
- Ne! Nem szeretném…
- Maga tudja – mondta nővér aggodalmaskodó hangon.
- Köszönöm a kedvességét! – felelte a férfi hálásan.
Jó volt itt ülnie, s nem folytatni az életet. Megállni, s önmagát szemlélni. Megpihent a halk mozdulatlanságban. Megállította az időt. Kettéhasadt előtte a világa. Volt a negyvenhat év, és most ez. Amiről már úgy gondolkodott, hogy ami „maradt”.
- Arra van a fogászat – mondta a fiatal lány, majd ellépett mellőle.
Egy pillanat alatt ez is csak egy fehér folttá lett az alkonyi fények szelíd impressziójában.
Elfordult a folyosón. Nézte az arcokat, a betegeket.
Hirtelen nyílt ki az ajtó. Ismerős alak lépett elé. Keskeny váll, törékeny termet, formás gyerekfej. A kisfia.
- Apa, régóta itt vagy?
- Egy kicsit soká elmaradtál – válaszolta a férfi, s meglepődött, hogy a hangja mennyire nyugodt.
- Igen, de már nem kell hordanom a szabályozót! – mondta a kisfiú, és szétgurult arcán az a nevetés, melyről a férfinek a mindenség szent szava jutott az eszébe.
Ez a minden – gondolta, ahogy magához ölelte a törékeny gyermektestet.
- Jól vagy, apa?
- Miért kérdezed?
- Olyan furcsa az arcod – mondta a kisfiú.
A busz rángatózva haladt előre; kerekei krákogva köpködték az út sarát. A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe. A felhők véresen és lucskosan a távoli hegyek nyakába folytak. A másik oldalon már alig derengett.
Fél óra is eltelt, s mindketten hallgattak. A gyermek és a felnőtt.
- Kérdezhetek tőled valamit? – szólalt meg a férfi, ahogy hirtelen a gyermekére nézett.
Olyan aprónak tűnt előtte, ahogy az első esti fények lecsorogtak az arcáról.
- Persze! Mindent! Bármit! – mondta a kisfiú megzavarodva egy pillanatra.
- Mindent – mondta a férfi, majd magához ölelte a gyermekét.
Hiszen itt a minden előtte, a karjaiban. A többi nem számít, gondolta, ahogy beletúrt a gyermek hajába.
Esetlenül maga felé húzta a kisfiát, akinek mindkét apró és vézna karja a férfi nyakára kulcsolódott.
Az apa a másik kezével benyúlt a zsebébe. Az ujjai a borítéknak ütköztek. Arra gondolt, hogy jó lett volna most néhány cukorka. Ahogy a régi időkben, mikor mindig hozott a gyermekének valamit.
- Várod már a húsvétot? Igaz? – nevette el magát a férfi, s hosszan bámulta a mindenségét.
Esteledett… |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
