|
Másnap elmentem Zsadovék házához.
Hiába csengettem, a ház néma és mozdulatlan maradt. Mint egy nagy merengő homlok, úgy feketedett bele a délután közönyébe.
A környező utcák idehuhogták a belvárosi zsivajt, emberi lármát, teherautók zúgását.
A város forrongott, s még másnap sem engedtek be a főiskolára. Egy levelet nyújtottam át az egyik főiskolai hallgatónak, akit látásból ismertem. E levélben az állt, ha folytatódik az oktatás, arról hol értesítsenek. Az utcákon néhány nemzeti karszalagos civil járőrözött, a belvárosi behajtóutakat ócska teherautókkal zárták el.
A Klapka utcában a lerángatott orosz szobor feküdt, mint valami hatalmas partra vetett cet. Üszkös koszorúk füstöltek rajta, az emberek megvetéssel mentek el mellette.
A Líceumról eltűnt a vörös csillag, helyette zászló lengett. A csillag óriás volt, a zászló lentről kicsi, vékony és törékeny. Ahogy ez a nemzet és az ügye is annak látszott.
Ma sokat gondolok azokra a napokra, mikor a hazaárulókat, ávósokat, gyilkosokat is megmentettek a tömegek izzó indulataitól. Akik irányítottak, nem akartak vért látni, s talán nem is folyt ezeken az utcákon. Akkor gyengének láttam ezt a népet, ma pedig nem tudom eldönteni, hogy milyen is volt.
A forradalom után csak négyszer vertek össze, s a veszteségem az élethez mérten csekély volt. Mégis azoktól reméltem erőt, akik a siralomházban a magamfajtákért imádkoztak. A két emberfajta lélekben soha nem ért össze. Olyan lett ez a nemzet, mint az olaj a vízen.
Akkoriban jobban érdekelt, hogy azt a nőt, akihez ma sem ér fel senki, akit ismerhettem, megtaláljam. Míg a nemzet szenvedett egy borzalmas átok ellen, én saját igazságot gyártottam magamnak. Mindketten belebetegedtünk. És egyikünk sem gyógyult ki belőle.
Eger olyan lett, mint egy hatalmas gyomor, mely elemésztette az eszméket, a jelképeket, s a régi félelmek helyett újabbakat kérődzött fel.
A belváros hangos volt, a külváros teljesen elnéptelenedett.
Szüntelenül Olgára gondoltam. Még egyszer, az esti órákban elmentem Zsadovékhoz. A ház sápadtan komorodott bele a korán jött estébe, s ugyanolyan hallgatag és élettelen volt, mint délelőtt.
Egy teherautó majdnem elütött az utcán.
- Figyelj jobban, polgártárs, mert kivasaljuk az irhád! – kiáltotta valaki a platóról, mire sokan felnevettek.
A városban sok Miskolcról és Ózdról jövő forradalmár haladt át, hogy a falvakból összeszedjék az ávósokat.
Otthon a híreket hallgattam. Arról beszéltek, hogy Budapesten összecsapások voltak, s gyerekek is meghaltak. Aztán arról, hogy földalatti börtönöket találtak, melyből valóságos élőhalottakat szabadítottak ki. Később verseket szavaltak ijedt és mégis erőteljes hangon. Zúgott a fejem, kikapcsoltam a rádiót.
Egyszerre megkoccant az ablak. Meglepett, hiszen senkit nem vártam. S akit reméltem, az kopogott volna.
- Ezredes… – mondtam meglepetten.
Köszönés nélkül lépett be. Körülnézett, mintha valakit keresne. Aztán megnyugodott. Kezet nyújtott, majd leült. Nem értettem a látogatásának célját, de inkább Olgával hoztam összefüggésben, mint a kialakult politikai helyzettel. Az oroszok errefelé nem avatkoztak a forradalomba. Nem tőlük kellett félni.
Néztem az arcát, mintha megöregedett volna. Próbáltam azzal hitegetni, hogy az ernyedt lámpafény mélyíti el a vonásait. Vagy én látok mostanában mindent borúsabban.
Aztán beszélni kezdett arról, hogy mennyire vágyik haza, s hogy elvénült itt Magyarországon. Mert ez a föld kiszívja az ember éltető nedveit, indulatokat forral, miközben megfagyasztja a vért. Ez a kettősség, mely felőrli itt az idegent.
Idegesen felállt, nem találta a helyét. Egy Dosztojevszkij-kötetet vett le a polcról. Beleolvasott, aztán unottan dobta az asztalra.
- A kommunizmus ellensége kommunista díszkiadásban – mondta, s elnevette magát.
Figyelt, elemzett. Úgy tettem, ahogy máskor. Vele nevettem. Nem voltam megalkuvó vagy gyáva, de azt tudtam, hogy minden kapcsolatom törékenyebb, mint bármi a korábbi életemből. Óvatossá tettek az elmúlt hónapok.
Leült, italt kért. Nem ízlett neki a gyengéd egri bor. De igyekezett megjátszani a jó vendéget. Széles karmozdulatokkal kezdett magyarázni. Szinte vezényelte a mondatait, s néha magának parancsolt csendet egy-egy ökölbeszorított indulattal.
- Én tudatlan ember vagyok magához képest. Soha nem értettem Dosztojevszkijt. Nem is értem ezeket a könyveket. Az orosz nem olvas. Megtanult imádkozni, majd megtanult ölni. Nem illik hozzá a kesergés. Dosztojevszkij a mi gyengeségünk. Az orosz akkor lett erős, mikor a zsidó istent lecserélte orosz istenre. A paraszt, míg imádkozott és sírdogált, a nemzet be nem hegedő sebe volt. Mikor felnőtt a küzdelemhez, akkor lett az orosz a legerősebb. Legyőzte az évszakokat. És a földet. Majd legyőzte fél Európát. Ne gondolja, hogy ezektől a kölyköktől félek. Fogatlan bestiahorda az, ami kint tombol, s inkább csőcselék, mint erő…
Választ várt tőlem, de nem voltak válaszaim, a kérdések luxusáról pedig rég lemondtam.
- Késő van, ezredes – hárítottam el a beszélgetés lehetőségét.
- Meg kell hallgatnia! Úgyis addig alszik, ameddig csak akar. Nemsokára rend lesz, talán két hét. Addig annyi a dolga, hogy vár és pihen…
Az utolsó szava úgy csattant és visszhangzott a szobában, mint egy pisztolylövés.
Hallgattunk, sajátos volt a csendünk. Kerültük egymás tekintetét, mégis egymáséba fúródott ez a két fegyver, a két másfajta fegyver. Tudtam, hogy tart tőlem, ő pedig megsejtette, hogy titkolni valóm van előtte. Csak azt nem tudta, hogy mi lehet mindez.
Bekapcsoltam a rádiót. Az orosz csapatok kivonulásáról beszéltek. Bólintott, hogy nem akarja hallani. Addig állítgattam, míg zene nem szólt. Hamar elaludt a fotelben. Különös volt, ahogy abban a régi szecessziós bútordarabban ez az inas, erős ember félrebillent fejjel álmodozik. Túl jelképszerű volt ahhoz, hogy nézzem, s gondolatokat szőjek köré. És túl prózai volt, hogy elviseljem a látványt. Megálltam a folyosón, bámultam az éjszakát. A vén templomkupola sötéten ragyogott a világos ég alatt.
Aztán felriadt. Előbb megrándult a keze, majd egy ér megdagadt a nyakában, s hirtelen eszméletre rándult a teste.
- A feleségem – nyögte, s az arca fájdalmasan megvonaglott.
Visszamentem hozzá. Ivott és megint ivott. Ellökte a poharat, s az üveget az ajkához szorította. Szánalmas volt, ahogy ez a nagyhatalmú ember egy jelentéktelen és megkínzott álattá roskadt újra.
Beszélni kezdett, én pedig ellenállás nélkül hallgattam a hosszú monológját.
- A feleségem… Nem gyűlöl, mert azzal kiegyeznék. Aki gyűlöl, az hozzánk tartozik. A gyűlöletet alábecsülik abban az értelemben, hogy akár az össze is köthet két embert. Két szerető megunja a másikát. Elszakadnak, messzire kerülnek. De a szerető és a gyűlölködő közt oly’ erős a kapcsolat, hogy nincs senki, aki képes lehet megtörni azt. Mindkettő a másikból nyeri az erőit. A kötés és az oldás vágya a leghatalmasabb érzelem. Kik szeretnek, csak egyféleképpen éreznek. Aki gyűlöl, az önszánalmat érez. És félelmet. A leggonoszabb dolgokkal gyarapodik. Összetett lénnyé változik, akiben meginasodnak az érzelmek. Önállóan kezd élni, s már szolgájaként viszi magával a testet. Ezért él még az Istenhit. Az ember reménytelenül szereti az Istent, s tudja, hogy az Isten nem szereti őt. Szánalma még jobban lelkesíti az emberiséget. A visszautasított ember gőgje legyőzi a racionalitást. Ha az Isten szeretné az embert, az ember elsőként fordulna el tőle…
Az ezredes megszakította a szavait, hogy megfigyeljen engem. Kereste a gyengeségeimet. Tudta, hogy nincs nehéz dolga velem.
- Tudom, hogy maga jár templomba. Illetve járt. Mióta Egerben van, ahol szép templomok vannak, már cserbenhagyta az Istenét. Mikor falun élt, azt a félhomályos hodályt mindig látogatta. Ezért ért meg engem. Mikor az ember imádni kezdte az Istent, az megunta, s elpárolgott a közeléből. Ki tudja, hány millió fényévnyi spanyolfalat húzott maga elé, csak el ne jusson hozzá az ember követelődző jajveszékelése. És mikor az ember fordult el, mindig megjelent ez a szent vénség, mert az ember azt hiszi, hogy az Istenre szüksége van, pedig ez fordítva igaz. Az ember nem isteni teremtmény. Ahhoz túl jól sikerült. Képes Isten nélkül élni. De az Isten? Magányos vénség, akiből ordít az irigység. A modern ember pedig élvezi, hogy nem neki kell keresnie, hanem őt keresik. Mi lehetne még képes erre? Hiszen ez teszi az embert emberré. Ez az irónia, mely legyőzi az Istent, s szabaddá teszi az emberi lényt, ezt a kellemetlenkedő organizmust.
Élvezte, hogy a szavai megizzasztanak. Aztán már nem törődött velem. Még inkább magáról akart beszélni. Az arca rángatózni kezdett. Kétségbeesetten nézett rám.
- De Olga… Undorodik. Undorodik az ő öreg férjétől. Nem itt vagyok öreg – mondta Zsadov, s közben nagyot ütött a mellkasára -, hanem belülről. Egy vén csavargó lettem, még a lelkem is szakállat hord. És kopasz a feje, meglazultak a fogai. Ilyen az én lelkem. Már nevetni sem merek, mert az nem nevetés, hanem beteges, rossz ugatás.
- Nyugodjék meg, ezredes! Olga tiszteli magát.
Felnevetett. Gúnyosan és mégis fájdalommal.
Jobban nem is sérthettem volna meg. A harag beleégett ebbe a szürke arcba.
- Tisztelet… Nagyon kevéssé ismeri a világot. Egy férfinek soha nincs szüksége egy nőtől tiszteletre. A nő felöltözve csak egy kicsinosított állat. Levetkezve pedig szentség. Nem olyan, mint az, amit a maga vallása hisz és tanít. Az egyetlen cél a hatalom. Tudja, mit csinál az összes katona bevetés előtt? Hazautazik az asszonyához. Vagy kuplerájba megy. De leginkább megerőszakol asszonyokat.
- Ez nem szerelem, ezredes. Ez csak férfiúi arrogancia.
- Olvassa csak a Bibliáját. Maga nem érti a nőt. Minden enyelgés, amit maga szerelemnek nevez, árulás, kiszolgáltatottság, gyilkosságok sorozata. Ha ugyan van lélek, hát itt percenként lélekgyilkosság tombol.
Szinte hallatszott a gondolatok kisülése. Aztán még magam előtt láttam a szavak szelíden kanyargó füstjét, rézszínű és puha-zöld gőzeit. A gyűlöletnek is voltak színei. Hogy ismertem én ezeket, akinek az volt a dolga, hogy olvasson, s az olvasás fertőjével nyomorítson meg kiszolgáltatott, fiatal lelkeket…
Különös lett a kapcsolatom az ezredessel. Megbecsültük egymás hallgatását.
Október utolsó napja volt.
Halódó őszi nap, az elmúlás színeváltozása. Bokáig ért a sár és a lehullott levelek mocskos rongya.
A belváros azonban tele volt örömmel. Kihangosítva szónokolt valaki a kivonuló orosz csapatokról és az ávósok házának szétlövéséről Pesten. Később az új választásokról.
Engem is magával ragadott valami hősies emelkedettség, noha nem volt részem benne. Az apámék jutottak az eszembe. A megvert és megalázott apám és a könnytelenségével együtt megvénült anyám. A föld és a falu élősködött mindkettőjükön. És az államosításnak nevezett rablás. A koldusságuk szentségével élték a napjaikat, s egyedül miattam volt gondjuk.
Ha a Mária utca feletti templomharang kondult, az elgyötört kezük jutott az eszembe.
Aztán Olgára gondoltam, aki uralta az eszem, akaratom, a vérem zsibongó áradását. Mikor Csehovval üzent, én azzal a régi és szentséges Rilke-verssel válaszoltam neki.
„O wie blüht mein Leib aus jeder Ader
duftender, seitdem ich dich erkenn…”
És ahogy rágondoltam, a tömeg elém sodorta. Hirtelen ott állt szőkén, törékenyen és mosolygósan. Sápadtsága ellentétben állt azzal, hogy a szeme megtelt eddig ismeretlen fényekkel. A viszontlátás könnyű és karcsú villanása volt a szemében, s mikor megölelt, semmi félsz nem volt benne.
- Fjodort visszavezényelték a kivonuló csapatokhoz – mondta, s olyan lelkesedéssel beszélt, hogy elfúlt a hangja.
Ha valaki látott is, azt gondolta, hogy annak örülünk, aminek sok ezrek, a forradalomnak.
És valóban mélységes megnyugvás költözött belém, hogy a közönybe taposott emberszerű tömeg helyett valódi embereket látok. Percek alatt olyanokat, mint összesen nem láttam az elmúlt tizenegynéhány évben.
Olga megfogta a kabátom gallérját, s úgy húzott magához.
- Jó újra látnom! – mondta, s tele volt a hangja könnyedséggel.
Magamat éreztem bölcsebbnek és idősebbnek, pedig ma már tudom, a derű az egyetlen, mely az embert megőrzi annak a különlegesen rugalmas anyagnak, ami emberszerű, s van célja. Nem a szépsége tett boldoggá, bár ez a szépség fényessé tette minden mozdulatát. Ebben az októbervégi ájult fények között olyan tiszta, fehér és okos volt, mint valami mitikus papnő. Pedig egyszerű volt, s bár bensőmben éreztem, hogy az, amit tettünk és teszünk, merő mocskosság, mégis kifehérítette közös napjainkat e történelmi kataklizma.
Olga nálam ugyanabban a fotelben ült, amiben a férje korábban. Eleinte kellemetlen volt, később diadalt éreztem. Ez a hozzánk vén orosz egyszerre volt nevetséges és szánalmas. Ahogy Olga a kezét felém nyújtotta, a győztes kegyetlenségét, s mikor csókoltam, a bűnös szánalmát éreztem. Ajka könnyű és finom hús volt az ajkam közt, s arra gondoltam, hogy egyedül képtelen lennék elviselni a múló időt. Szükségem volt rá. A halálfélelem ezekben a másodpercekben visszaköltözött belém, s megint ott álltam az ávósok közt a füzesabonyi rendőrség udvarán. Most fogtam fel, hogy akkor megölhettek volna. És ez szenvedélyessé tett. Magamba akartam szívni, rágni, ölelni ezt a nőt, s ahogy a szám végigszaladt a karján, majd a mellén, s egészen le az öléig, annak finom ívű hajlatáig, olyan érzés volt, mintha érteném az egész emberi lényeget…
A látszatéletünk része volt, hogy még mindig hazudtunk a külvilágnak. Olga elhatározta, hogy nem megy vissza a férjével. Mégis éjjel hazament, hogy lássák, ahogy reggel a Zsadov házban kezdi meg a mindennapjait. Aztán délre hozzám szökött.
Még mindig óvatos volt. Mindennap más ruhában, hol kendővel a fején, hol kalapban.
- Halottak napja van – mondta,s a fényekbe bámult, melyek az ócska faredőny lyukain át hullottak be a szobába. Néztem, ahogy odatartja az arcát ezeknek a portól remegő fénypásztáknak.
- Elkéstél vele – válaszoltam, s még mindig a mozdulatait lestem. – Tegnap volt halottak napja.
- Mindegy. Ma bepótoljuk. Még nincs késő. Alig múlt kettő…
Szerettem nézni, ahogy öltözik. Mikor csupasz karját belemerítette hajának napfényes tavába. A tarkóján titkos lángokkal gyúltak fel az apró pihék. A hónaljához szöktek a fények, ebbe a szépséges völgybe, hogy onnan a mellére remegjenek.
- Még tartanak a hírek. Bekapcsolom…
Nem engedte végigmondanom. Óvatosan a kezemre tette a kezét.
- Hagyd a híreket. Együtt fürdünk, aztán indulhatunk.
Szerettem, ahogy az átlátszó vízgömbök felveszik a teste színét, s ezernyi kis festményként fénylenek rajta. Ahogy néhány vizes fürtöt kifésült a homlokából, a melle még gömbölyűbb lett, az arca csupa kerek vonallá változott. Az ajka halványpirossá kenődött, az arcában a forró víztől apró vörös rózsák gyúltak. Jó volt néznem a fürdőszoba irigy és halvány fényei alatt. S mikor szemébe víz fröcskölt, megöleltem.
- Ne nyisd ki – suttogtam, s engedelmeskedett.
Mennyi szép vonal kerengett az arcában. Apró, alig látható vonások, együtt mégis gazdag árnyalású rajzzá nemesedtek. Válla keskeny volt, mégis kerek, ahogy a karja, mely vékony volt, mégis szép arányokkal szépült a testére, ahogy a mellét váratlanul takarni kezdte.
- Elkésünk – suttogta.
- Adj még nekem egy percet! – válaszoltam komoly hangon.
- Mire? – mondta, s összeszorította a szemét.
Szempillája sűrű fekete rezdülés lett fehérlő arcában.
- Hogy nézzelek.
- Hiszen ezerszer is láttál. És még láthatsz is.
- Nekem szükségem van ezekre a pillanatokra.
- Mindenem a tiéd – mondta, s belemosolygott a szavaiba.
- Kell, hogy magammal vigyem ezt a látványt oda, ahol nem leszel velem.
A teste a karomba ernyedt. A mosolya megmaradt, a vonásai teljesen kisimultak. Élvezte, hogy szeretem.
A novemberi ég mintha leszakadt volna,
Messze esőfelhők, a szürke pára vastagon zuhogott a zempléni hegyekre. Az alkony színei kialudtak, fojtogató színtelenséggé romlott meg a táj.
Az országút messze nem látszottak autók, s talán egy negyed órája úgy éreztük, mintha mi lennénk egyedül. Olga erősen kapaszkodott a kormányba, ujjai megfeszültek, a teste előredőlt. Idegesnek tűnt. Néha lopva rám pillantott, majd mosolyt erőltetett az arcára.
- Az ott a Bodrog – mondta csendesen, de mintha magának mondta volna.
Aztán nem messze mögöttünk feltűnt egy nehézkes, fekete autó. Hivatali autónak tűnt, lomha árny volt, mely óvatosan kúszott fel és zuhant le a hegyes út meredek rajzolatain. Hol közelebb jött, aztán lemaradt. Néha el-eltünedezett, majd újra előtűnt.
Egy tábla felénk kiabálta, hogy Sárospatak tizenkét kilométer.
Apró vízgömbök csattantak a szélvédőn. Hírtelen kinyíltak, mint egy virág Egy szembejövő autó reflektorától felrobbantak, majd elkenődtek. A mögöttünk haladó autó eltűnt, de hirtelen egy teherautó jelent meg előttünk. Fekete folt lett, mely gyorsan nőtt fölénk. Dübörögve szállt el mellettünk, a platóvászon csattogva reszketett a széltől.
Majd még egy. Katonai csapatszállítók voltak. Olgára néztem.
Lassított, majd felém fordult:
- Visszafordulok – mondta, s hangja megremegett.
Nem tudtam mit válaszolni, engedelmesen bólintottam.
Messze két folt közeledett. Mintha részeggel fordulna meg a világ, olyan élesen fordult meg az autónk.
A mögénk kerülő foltok gyorsan növekedtek, A kigyúló fényszóró valósággal betört a kocsinkba. A korábban mögöttünk lévő autó hirtelen feltűnt és ijesztő sebességgel közeledett.
- Hagyj engem beszélni! – mondta Olga, s láttam, ahogy keze idegesen tapadt a kormányra.
A szembe jövő autó kétszer dudált, mely a felező sávon közeledett felén.
- Engedd, hogy én beszéljek! Tudom, hogy mondtam már, de ez nem játék. És nem is olyan, mint ami Füzesabonyba történt – mondta, s a sebváltóról a keze az enyémre hullott.
Egy pillanat volt az egész, s már az útszegélyre kormányozta talán az életünket is.
Az autónk tehetetlenül gurult, mikor a szemben lévő keresztbe fordult előttünk, ahogy a mögöttünk lévő is. Orosz katonai dzsip volt, s mögötte katonai teherjármű.
Fekete ruhás tiszt kopogott be, miután hosszan megnézett.
- Kérem, szálljanak ki! – mondta, de érezhető volt, hogy az udvariassága az orosz rendszámú autónknak szólt.
Közben az oroszok is megérkeztek. A magyar rendőr tisztelgett, majd felém fordult:
- Kérem a maga papírjait!
- Semmi szükség erre – mondta Olga, majd az orosz tiszt felé fordult, s hosszan magyarázta, hogy eltévedtünk.
Nem értettem jól a szavait, hiszen Olga a férjétől megtanult orosz katonai zsargont használta. Mondatai egyszerűek voltak, de megterhelte azokat fontoskodón diplomáciai kifejezésekkel. Néha felém fordult, de az orosz nem törődött velem. Üres tekintetű orosz volt széles vállal, akaratos tekintettel. Aztán intett, mire a magyar tiszt belém karolt, s annyit mondott:
- Maga visszajön Egerbe.
Nem ellenkeztem, ahogy Olga sem, mikor egy harmadik orosz ült a volán mögé a nagy fekete autóban. Olga hátra ült, s egy orosz katona szállt be mellé.
Még láttam, ahogy elhajtanak, s mikor én szálltam be a rendőrségi dzsipbe, akkor már csak az orosz teherautót láttam, ahogy fegyveres katonák kordont feszítenek át az úton. A fényszórók fényébe tucatnyi katona mozgott, s a messziben száznyi fényszóró gyúlt fel. Az este korán jött, vaskos fekete testét tanklámpák százai sebezték durva, formátlan fényekkel.
(Folytatása következik) | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
