Annyiszor láttam színházban vagy olcsó filmekben halottként, hogy most, mikor a koporsóban feküdt, azt vártam, hogy egyszerre felül, hogy aztán a ruhájáról a ráncokat lesimítva kisétáljon a templomból.
De mozdulatlan volt és sápadt. Bőre áttetsző, mint az olcsó párizsi éttermek asztalterítői.
Most, hogy egyedül vagyok vele, mesélnem kell róla és kettőnkről.

Tizenkilenc esztendős voltam, mikor leutaztam a dél-francia tengerpartra. Itt Port-en Bessinen túl a tengerpart olyan volt, amilyen sok ezer évvel ezelőtt lehetett. Érintetlen, hangos és szinte fehér fényben ragyogó. Szegényes ruhában jártak erre a halászok, s ugyanolyan kopottak voltak, mint a házak, melyek sután és ijedten álldogáltak a fövenyoldal szürke rengetegén.
Itt ismerkedtem meg Claude-dal, aki nem messze lakott tőlünk a Montmartre-on, de ott sohasem találkoztunk. Tehát sok száz kilométert utaztunk, hogy felismerjük egymásban a barátot, hogy megismerjem, milyen az igazi nagyvonalúság.
Az a fajta volt, akibe a nők rögvest beleszeretnek, én pedig az, aki szinte minden fiatal nőbe egyből beleszeret.
Claude feltűrt nadrágszárban állt ott napbarnított bőrrel, feketén ízzó szempárral, elhasznált szalmakalappal a fején. Keskeny bajsza világfivá tette, egyenes szemöldöke pedig határozottá és félrfiassá.
Mintha sok éve ismerne, úgy beszélt hozzám. Bizalmasan vállon veregetett, „barátom"-nak szólított.
Azonnal megkedveltem, s éreztem, ő is valamiféle szimpátiát érez irántam. Az erősebb és idősebb jóságát éreztem meg benne. Ma már tudom, létezik az az emberfajta, aki túl hamar lesz férfias és önálló, de nincs apja és testvére, akitől gyámolítást várjon, és akit gyámolítson.
Mikor először egyedül kihajóztam egy lélekvesztőn, utánam jött. Arra vágytam, hogy egyedül legyek a tengerrel. Nem is vettem észre, hogy az ég alja feketén lobban felém a távolból. Csak az égből alápergő fényfoltokat láttam a vízen, a nehéz sós levegőt lélegeztem be, s élveztem a forróság álmosító ölelését.
- Ha nem akarsz holnapra halürülék lenni, most átszállsz az én hajómra.
Fölényeskedőnek éreztem, s felháborodottan utasítottam el.
Nem hagyott ott, hanem ledöntötte a kis dereglyém kurta árbocát, majd átrángatott a saját bárkájára, mely nagyobb, erősebb volt, de a szél és a hullámok ellen ez is csak törékeny jószág volt.
Istentelen vihar feketedett a tengerre, s ahogy visszanéztem, azt láttam, hogy a villám fénye alatt a hullámok kettétörik azt a dereglyét, amivel kihajóztam.
Claude közömbösen nézte végig, ahogy a víz mohón nyeli el a hajódeszkákat.
Később csodálattal bámultam, milyen önuralommal küzd meg az elemekkel. Majd kétórányi hánykódás után, mikor halvány derengésben gyúlt eggyé a part és az ég, megérkeztünk. Szurkos fáklyákkal volt kirakva a partszakasz, s mikor a hajónk kiért a partra, merő roncs volt az is rongyos vitorlájával, megroppant hajótestével.
Akkor még a hálámat elnyomta a szégyenérzetem. De nem sokáig törődtek velem. Másnap reggel néhányan összesúgtak, hogy én voltam az a bolond, aki vihar előtt tengerre szállt. A halálból hozott vissza ez a derék francia fiú, akit már ezelőtt is mindenki szeretett. Én láthatatlan maradtam, a másik párizsi jövevény. Ráadásul idegen voltam, egy ismeretlen országból jött idegen.
Egyedül Claude nem törődött ezzel.
- Igyál, majdnem olyan jó, mint a magyar bor! – mondta leereszkedőn, mégis barátsággal.
Soha nem jártam kocsmában, de a kedvéért megtettem. Hallgatagon ültem, néztem az embereket, ezeket a nagyon egyszerű halászokat, ahogy egy-két szóból letudták az esteket, talán az egész életüket is.
- Ne bámuld őket, mert ennyivel nem bírok! – mondta, s kacagva hátba veregetett.
Azért jött ide, mert meghalt az anyja. Maradt utána néhány ezer frank, azt akarta itt elverni. Délig aludt, aztán gyümölcsöt evett és bort ivott. Kiment a partra, s hosszan bámulta a lenge déli hullámokat, melyek áttetsző testtel rohantak a partnak. Vagy horgászott, esetleg halászott. Délután a munkáslányokat megvárta az üzem előtt, s míg hazakísérte egyiket-másikat, hosszan udvarolt nekik. A lányok pedig állítólag összeverekedtek miatta az üzemudvaron, s az egyik véresre karmolta a másik arcát.
Egy hónapja láttam mindennap, ahogy fehér ingben, térdig feltűrt matróznadrágban sétál végig a parton. Bőre egyre barnább, haja egyre fakóbb lett, szinte szőkévé perzselte a kamaszos nyár. Csak a szeme maradt meg feketének, s volt benne valami titkos szorongás a magánytól, s leginkább az egyedülléttől. Messziről láttam, ahogy összeborzong, teste aprókat rándul, mikor megáll a parton hosszan elmélázva. Aztán körülnézett, s mikor észrevett, lekapta a szalmakalapját, s azzal integetett felém.

- Beteg vagyok – mondta egy alkalommal.
Ledobta a szalmakalapját a fehérlő homokba, majd leült és sötét tekintettel maga elé nézett. Majd folytatta:
- Ez valami családi átok. Az apám is epilepsziás volt. Saját nyálától fulladt meg. Tőle örököltem ezt a rángatózást. Látom rajtad, hogy észrevetted. Csak az ostoba tapintatod.
Nem akartam megszakítani a szavait a most ide nem illő gondolataimmal.
- Mindegy... Egyszer meg kell halnunk. Neked jobban fog sikerülni – mondta, s elnevette magát. – Csak ne néznél rám ilyen szánakozón!
- Ha nem vagy, én belefulladtam volna ebbe a végtelen nagy nyálba.
Most újra felszabadultan nevetett. Aztán elkomorodott.
- Az a borzasztó, hogy nem tudom, mikor következik be... Csak azt tudom, hogy kevés az időm.
Rám nézett hosszan és komolykodva. Szinte atyásan. Rendkívüli módon szép férfi volt. Különösen így, ahogy a tenger és a napfény körbevette.
- Szerencsés vagy – mondta halkan. – Élhetsz, és ez olyan jó. Van jövőd. És ismerhetsz engem – nevette el újra magát.
És egyre jobban, ahogy látta a meglepődésemet. Egészen felszabadult lett. Mindig viszolyogtam, ha egy férfi megölel egy másikat, de most kedvem lett volna megölelni őt. Egyet rándult a karom, mire Claude felállt, s erősen magához szorított. Mint egy idősebb, bölcsebb testvér a fiatal és nyápic öccsét. Az életrevaló a kevéssé azt.

Forró nyárest volt. A tolakodó zene lüktetése összekeveredett a tenger morajlásával. Az ég csillagtalan volt, a levegő nehéz és párás lett. Fiatal lány állt a tornácnak dőlve. Fehér ing volt rajta, s ahogy a forró szél nekifeszült a testének, megmutatta izgató formáit. A szoknyáját a combjáig lökdöste a percenként érkező léghullám a tenger felől, s a haját pedig kisimította a homlokából. Így állt ott, majd a tornácnak dőlt ez a lány, kinek nem is láthattam az arcát. Aztán váratlan mozdulattal bement a kis hotelbe, amely eddig olyan észrevétlen volt számomra.
Pedig itt áll már évtizedek óta ez az otromba épület, melyet mégis sokan laktak. Különösen nyáron és ősszel.

Két nap múlva a kis teraszon egyedül reggelizett. Messziről megismertem az alakjáról. Hosszú, izmos combja, karcsú lábszára, vékony dereka, keskeny válla, gyengéd, ölelésre termett karja volt. Az arcát kerestem. Aztán megláttam, ahogy felém néz.
Máig nem találtam meg a megfelelő szavakat, hogy leírjam az arcát. Elég annyit mondanom, hogy a szépségei közt ez volt a legszebb. Mindenkit formátlannak és kellemetlennek éreztem hozzá képest. Az itteni lányok is csinosak voltak, legtöbb szinte mutogatta fiatalságát és szépségét. Élvezték, ahogy megnézik őket, s leginkább azt, hogy megkívánják. Én mégis éreztem mindben valami sivárságot, butaságot. Legtöbbjükben a közönségességet, másokban az arcuk egyszerűségét, a tekintetük kéjsóvár ürességét.
- Jöjjön ide, nem akarok egyedül reggelizni! – kiáltotta felém a fiatal lány.
Üres volt part, a terasz, talán az egész hotel.
Mikor hátrafordultam, hogy megbizonyosodjam, nekem szólt, elnevette magát.
- Igen, maga. Vagyis Te, hiszen hasonló korúak vagyunk!
Leültem hozzá. Már-már illetlennek tűnt, ahogy formás lábát fedetlenül a székemhez emelte. Vékony volt, mégis csupa kerek forma, izgató játéka annak, ami megteremtette a formák szédítő összhatását. És az arca... Felülmúlta minden képzeletemet. Tökéletes arc volt, hiányzott belőle minden felesleges vonal, aránytalanság, üresség. Tele volt harmóniával. Még a napfényfestette apró szeplők is szépek voltak rajta.
- Chantal vagyok! – nyújtott felém a kezét.
Majdnem kiöntöttem a kávéját, olyan ügyetlenül nyúltam felé, a kezéhez.
Ő pedig nevetett, aprókat, gyermekiesen puhán kacagott fel.
Egész délelőtt szóval tartottam. Mintha titkos szövetségesemmé vált volna.
- Olyan mulatságos vagy! Egy nagy gyerek! – mondta, s újra nevetni kezdett.
Fáztam a forróságban, s ahogy egyre többet voltam vele, szinte reszkettem, mert szégyelltem az éretlenségem az ő dús érettsége mellett. Még a füle is olyan nemes artisztikummal volt megrajzolva, mint a régi festmények idealizált alakjain, s az álla, orra, ajka mind-mind mestermű volt, ahogy a lába, apró térde, kislányos karja, csábító válla, könnyű nevetése. Sehol egy apró hiba, minden a szépség tékozló rajzolata volt rajta.
- Nem vagy francia... - mondtam megérezve idegenségét.
- Anyám olasz, sokáig Nápoly mellett éltem.

Többször is együtt reggeliztünk, s ő egyre többször kérdezte, hogy miért nem eszem. Nem mondhattam el, hogy enni sem merek előtte, mert félek, hogy megfulladok a látványának igéző csodájától. Inkább hallgattam, ő pedig szeretett beszélni. A messzibe elnézett, s észre sem vette a néma szenvedésemet.
Egy nap mosolytalanul nézett hosszan a szemembe.
- Beszélnem kell valakinek róla. Itt nincs senkim, csak téged ismerlek. Neked elmondhatom, te jó vagy és túl tiszta.
Először megörültem, hogy komolyan vesz, aztán megrémültem, mert az ilyen szavak a barátnak, a felületes barátnak szólnak.
- Valakit szeretek. Vagy csak tetszik. Néhány napja láttam a parton. Különös fiú. Talán itteni lehet, ugyanolyan hallgatag, mint a halászok. De mégis más. Elegánsak a mozdulatai és megnyerő az arca. Olyan, mint te, csak sokkal szebb nálad. Minden tetszik rajta, csak a szavait nem ismerem. De tudom, ha hallanám, a szavaiba is beleszeretnék.
Néztem a meddő lelkesedését, azt érezte, amit én, csak én nem beszélhettem magamról neki. Ráadásul ő szép volt, olyasféle, aki mindenkit elbűvöl, majd megrészegít. És ő is valakibe szerelmes, aki nem törődik vele. Éreztem, Claude az, akit ennyire vonzónak talált. Más nem jár a tengerparton hosszan sétálva a délutánok renyhe hőségében, forró levegőjétől megittasodva, s a fények vakító játékát követve.
Olyan szánalmas és aljas lett az egész jelenet, s olyan rútnak és mocskosnak éreztem magam. Mégis ott maradtam tettetve a közömböst.
A tengerpart is csúf lett, jelentéktelen és utálatos. A szék és az asztal aljas kispolgári, a falak szemtelen vénségek, az ég túlméretezett, a víz kellemetlen, az állandó moraj disszonáns. Csak Chantal volt szép, ahogy napbarnított combjáról elfújta a szoknyát a dagály otromba széllökése. Irigy voltam a porszemekre, melyek a karjához tapadtak, s apró aranypénzek lettek bőrének önző kincstárában. Gyűlöltem a pajzán szellőket, melyek bebújtak a hajszálai közé, majd onnan leszaladtak a nyakától a melléig, hogy megcirógassák a bőre mindenségét.
- Látom, untatlak – mondta, s a karomra tette könnyű kezét.
Aztán ijedten megrázkódott.
- Forró vagy, lázas lehetsz. És ahogy látom, sápadt vagy.
- Csak a jövő elviselésére gondoltam. Unalmas az életem...
- Unatkozol mellettem?
- Unatkozni fogok, ha majd elmégy, hogy megkeresd azt, akiről olyan lelkendezve beszéltél.
- Bocsáss meg, tényleg undok vagyok. Elfelejtkeztem rólad. Idehívtalak, hogy magammal gyötörjelek.
Jó lett volna azt mondani, hogy rólam a világ felejtkezett meg. Buda és Párizs, a tenger és a keskeny part, az egész világ nőkkel, apákkal és anyákkal. Ezt gondoltam, de olyan gyerekesnek és önzőnek éreztem ezt.
- Jó volt hallgatnom Téged. Olyan kedves a szereteted – vigasztaltam én, a beteg és meggyötört.
- Inkább olyan üres. Szinte nincs is. Nem voltam még szerelmes, tehát nem is tudom, milyen. Talán ilyen, amilyet most érzek. Milyen a szerelem?
A kérdése meglepett, hosszú, keskeny tőr volt, mely szinte felnyársalt.
- Olyan, mint a betegség. Sápadtság, forróság. Majd émelygés, fuldoklás remény nélkül, éhség a jóllakottság ismerete nélkül.
Csodálkozva hallgatott. Arra következtettem, hogy csupa üresfejű vette eddig körül.
- Ha ilyen, akkor ez olyan szomorú...
- És szép. Te is annak érzed.
- Jó rá gondolni, s borzalmas, ha elfeledkezem róla egy pillanatra. Fogd meg a kezem! Látod, hogy remeg. Ha ez a szerelem szépsége, akkor a nem szép dolgok megölik az embert. Fáj. Fáj ez az egész. Nem tudom elmondani. Én nem tudok olyan okosan beszélni ezekről a dolgokról, ahogy te teszed – mondta, s mintha kiveszett volna a csillogás a tekintetéből.
Magamra hagyott.

Chantalt könnyű volt megszeretni. Nem volt okos, de jó volt, ahogy Claude. Mintha egymásnak teremtette volna őket az Isten. Én pedig bűnösnek éreztem magam, mert Chantalt kívántam. És irigy voltam Claude-ra.
- A ház ajándéka – mondta a pincér, s egy pohár dél-francia bort tett az asztalomra.
Meglepett, de azért olyan határozottan intettem az itteni tulajdonosnak, mintha régről ismerném. Ő pedig vigyorogva intett vissza.
- A megmentettnek, kire egy jó barát vigyáz – mondta rossz franciasággal.
Azon gondolkodtam, milyen jó lenne itt élnem, hiszen remek emberek vannak itt. Egyszerűek, szépek és jók. Mint Chantal és Claude.

Mint minden alkonyatkor, most is megbámultam a vöröslő napot, mely úgy szállt alá, mint reszketeg vén öregúr kipirosodott képpel valami szürke és nehéz szagú ágynemű közé. Ezutóbbi volt a tenger, ahogy messzi mediterrán levegőt fújtatott erre, s szürke nagy hullámokkal feketedett bele az estbe.
- Hadd mutassam be azt, akiről beszéltem! – hallottam hirtelen felébredve a merengésemből.
Chantal állt mögöttem szépségben és frissen, s mellette Claude.
Claude nevemen szólítva tréfálkozott, a szavaira már nem emlékszem, csak arra, hogy mindhárman nevettünk.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Chantal.
- Úgy felületesen. Egyszer kihalásztam ezt a sovány keszeget a vízből, mert megunta az életet.
Újra nevettünk, s azt éreztem, hogy életem egyik legnagyobb kitűntetése, hogy ismerhetem kettőjüket.

A másnap a vasútállomáson talált. Hajnal volt. Szennyes és sötét, apró fények tömege, mely még az est vizébe lógatta fényes, hosszú lábait.
Claude kiáltott rám messziről.
- Hová mégy, te marha!
- Csak haza.
Hamar utolért, s a bőröndömet kivette a kezemből.
- Magyarországra?
- Nem... Csak Párizsba.
- És minek? Nem jó itt neked? Nincs pénzed? Én adok, amennyi kell.
- Nem kell a pénzed. Csak visszavágyom.
- Ez nem igaz. Látom, hogy szeretsz itt lenni. És tudom, hogy jó neked itt.
- Túl kellemes.
- És azzal mi a baj?
- A jó dolgok elgyengítik az embert.
- A jó dolgok boldoggá teszik az embert.
- Téged!
- Téged nem? – kérdezte kesernyés hangon.
- Kell valami más! Munka, írás, utazás...
- És Chantal.
Megálltunk. Különös hűvösség öntött el ezen a kis állomáson ebben a hajnalban. A szeretetlenség nyomasztó érzése.
- Láttam, hogy mennyire csodálod. És ő is mondta, hogy sokszor reggeliztetek együtt. És nagyon kedvel. Hidd el!
- Chantal szép és annyira.... Összeilletek.
- Mennyire? Három hónapra? Vagy három évre? Az apám 24 éves volt, mikor meghalt. Még meg sem születtem. Soha nem láttam. Én huszonkét éves vagyok. Nekem sincs egy-két évnél több hátra. Chantalnak nem rám van szüksége. És én nem vagyok olyan iskolázott, mint te. Mit adhatok neki? Nincsenek szép szavaim, gondolataim, soha nem lesz jó állásom. Egy idő után szégyelleni fog a barátai előtt. A családja előtt.
- Együtt voltatok?
- Nem, dehogy! – tiltakozón rázta a fejét. – Hogy gondolod?
- Mert ismerlek.
- Nem! Nem elég jól! Még meg sem csókoltam.
- Miért nem?
- Mert tudom, hogy fülig szerelmes vagy belé.
- És mióta zavar ez téged?
- A barátom vagy.
- Chantal is csak az.
- Majd szeretni fog. A nők ilyenek.
- Milyenek?
- Alkalmazkodók.
- A halálodhoz? – nevettem el kínosan magam.
- Az életükhöz. A nők önzők. Boldogok akarnak lenni.
- Ez ostobaság!
- Talán. De nekem nem kell Chantal.
- Miért?
- Vannak más nők is. És nem vagyok hűséges típus.
- Persze. Azok a gyári munkások? Akik pont olyanok, mint amilyen te vagy férfiként.
- Látod? Ezért illek össze velük.
- És Chantal?
- Ő legyen a tied!
- Nem rendelkezhetsz vele!
- Nem is! Magammal rendelkezem.
- Hiszen szereted!
- Szeretem. Soha nem láttam lányban ilyen szépet, kedvest.
- És?
- Pont ezért illik tehozzád.
- Erről őt is megkérdezhetnéd.
- Megkérdeztem.
- És?
- Ha nem lennék, téged szeretne.
- De vagy.
- És ha nem leszek?
- Vagy és leszel. És ez így helyes.
Elgondolkodott. Legalábbis úgy tett. Éreztem, hogy kész terve van, s talán ezért irányította így a beszélgetésünket.
Aztán rám emelte a fényes tekintetét, s az arca is különlegessé vált. Tiszta volt, szép, de éppen a tisztasága volt az, ami felülkerekedett egész lényén, így az arcán is.
- Gondolkodtam. Meghalok, s akkor Téged nem vesztelek el, Chantalt meg nem kell.
- Őrültségeket beszélsz...
Erősen megszorította a vállam, s egészen lelkesedve ezt mondta:
- Figyelj. Nem kell meghalnom. Még most nem. Csak eljátszom. Ebben nagyon jó vagyok. Játszottam halottat színházban, s egy háborús filmben még '30-ban. Mindenki azt mondta, hogy tökéletes volt. Miért nem menne most?
- Mert abba Chantal belepusztulna!
- Hidd el, jobban ismerem a nőket, mint te!
- Tudom, hogy jobban ismered – válaszoltam keserűen. – De Chantal más.
- Nem más ő sem. Talán jobb, szebb, de nő. A nőnek csak áldozatai vannak, nem társai. De meghagylak abban a hitben, hogy mások, Chantal pedig a jobbaknál is jobb.
- Csak engedd, hogy eljátsszam a halálomat! Jó mulatság.
- Te jót fogsz nevetni...
- Igen, majd egyszer. De nekem is nehéz. Nem a játék, hanem ami utána következik. Mert megölök valamit igazából is. A mi világunkat, a barátaim világát, a hármunk örömét, ezt a látványt, a szabadságot, mindent. Elpusztítom ezt a tengerpartot, ahol boldog voltam. Meghal Claude, mert egy másik Claude-dá kell váljon. Az igazivá, aki komoly, akinek van tartása, aki el tud számolni a sorsával. Aki nem fél a haláltól, mert kipróbálta. És látta a gyászt, s a valódi halottakkal szemben fáj is neki.
Nagyon meggyőző volt, de látta, hogy csak elbizonytalanodtam.
- Kérlek, higgy bennem! Mi lenne Chantallal, ha feleségül venném, s néhány hónapra rá megdöglök? Ennyi volt. Meglopnám. És téged is, a te boldogságodat venném el.
Millió kétellyel, mégis elfogadtam a szavait.
S ma is emlékszem a tengerre és a napfényre, mikor kiemelték a halászok, s elhitték, hogy meghalt. Ott feküdt, akár az igaz halottak, és Chantal csak állt, nézte azt, akitől a boldogságát remélte.
Claude sápadt volt. Nem a csalódás sápadtsága szürkült az arcára, hanem a bűntudaté. Soha nem értettem meg, hogy tudott annyi embert becsapni. És még a temetését is megrendezte. Mindenkit átvert. Papot, sírásokat. Az orvost lefizette, engem – úgy hitte – Chantal szerelmével fizet ki.

A temetés után néhány nappal találkoztam Chantallal. Nem sírt, csak a tengert nézte, s olyan embertelen közönnyel tette, ahogy azok néznek, akik gyűlölnek. A tengert és az Istent hibáztatta, de ez sem volt elég neki.
- A legjobb barátod volt, s nem vigyáztál rá...
Hallgattam, ahogy vádaskodik. Azt reméltem, hogy ez kell a későbbi boldogságomhoz.
De elhagyott, messze utazott. Talán Dél-Amerikába.
Claude pedig Németországba és Angliába ment. Majd Amerikába. Gyakran tűnt fel haldoklóként vagy halottként ostoba és közönséges filmekben. Én pedig jártam a párizsi mozikat, közönséges emberek közt néztem Claude barátom megjátszott száznyi halálát. Arra gondoltam, Chantal is megnézhetett egyet-egyet ezekből a filmekből. Nekem büntetés volt a barátomat kiterítve látnom, neki pedig... Inkább nem is gondolok az ő érzéseire.

Aztán levelet kaptam, hogy meghalt. Nem úgy, ahogy jósolta. Egy filmforgatás során a nyakát szegte. Azt mondják, két napig szenvedett rettenetes kínok között. Ezt kerestem most az arcában. A bűnhődés nyomait. De nyugodt volt és csendes, ahogy a halottak.
Abban reménykedtem, hogy a halála miatt Chantalt újra láthatom. De nem jött el a valódi temetésére.
A temetőszolga kísért el a kapuig. Kopasz, fogatlan ember volt. Illett a halottakhoz ez a sápadt, megromlott arc, arra emlékeztetett, hogy az élet egy folyamatosan játszott halál.