Monsieur Bérart-t sokszor megfigyeltem, ahogy az erkélyéről kihajol, s hosszan megnézi az embereket. Nem járt közéjük, de éreztem, tiszteli őket, s leginkább részvéttel tekint rájuk.
Gyakran láttam egyedül az utcán, ahogy a sarki henteshez vagy a két utcával lentebb lévő pékségbe indul vásárolni.
Ruhája rendezett volt, ahogy a mozdulatai is.
Bevallom, hamar megkedveltem ezt a katonásan fegyelmezett embert. Később megcsodáltam műveltségét. Operaszeretete miatt megtanult olaszul és németül, de a nagy háború miatt az angolok közt szolgálva olyan jól angolul, hogy egy manchesteri kocsmában is elvegyült volna.
Mikor meghívott magához, meglepetten tapasztaltam, hogy igen sok természettudománnyal foglalkozó könyvet olvas. Asztala tele volt nyitva felejtett orvosi és csillagászati könyvekkel, valamint saját feljegyzéseivel és számításaival.
És azt is megtudtam róla, hogy háborús hős volt, aki Cambrai-nál kitüntetést is kapott, de kapott egy haslövést is az ezzel járó következményekkel.
Tulajdonképpen mindent megkapott az élettől, hogy szerencsétlen ember legyen.
Már benne játunk a háborús években, mikor s Monsieur Bérart egyre utálatosabbá vált azok között, akik közt élte öregségének napjait.
Ugyanis Wagnert hallgatott.
Szenvedélyesen szerette ezt emberidegen-szépségű zenét. Errefelé az emberek fütyültek, ócska sanzonokat énekeltek, esetleg népdalokat dúdoltak. A kerület zenedrámája füttyszóból, köpködésből, autókürtből, részeg kántálásból és káromkodásból állt össze. Ha valahol volt gramofon, ott is párizsi dalok szóltak, nyekeregtek az utcákra, mely mint egy nagyra tátott száj, elnyelte az élet minden apró és nagy rezdülését. Hogy aztán visszaöklendezze könnyelmű emberek, penészszagú lépcsőházak, olcsó hotelek és a hangos élet formájában.
Így éltem a Montmartre színes rengetegében, s élveztem a reggeli illatokat, a fiatal lányok zavarodott mozdulatait, ahogy a szoknyájukat felkapta a szél. És éltem apró szerelmekből, könnyed flörtökből és az emberek megfigyeléséből.
Tehát a kerület immár két éve megtelt trombitákkal, fanfárokkal, izmos hangú énekkel, hosszú német kántálással.
Az öregember hűvös egykedvűséggel tűrte, mikor valaki felüvöltött vagy elképesztő trágársággal szidni kezdte.
A háború pedig mint valami méltóságos szörny, elnyelte Párizst a négymillió lakosával,  a Cité középkorias pompájával, a Szajna-part fényes romantikájával, s a Montmartre piszkos utcáival.
A németek nem háborgatták Monsieur Bérart, hiszen könyvtára tele volt német nyelvű kötetekkel, s Wagner mellett Beethovent és Mozartot hallgatott, ráadásul kiválóan beszélt németül. Mindezek mellett a müncheni söröskocsmák hangulata igen távol állt szemléletétől.
Aztán valami történhetett, mert az egyik nap néma maradt a ház. Majd egész héten a csönd zuhogott le az első emeleti lakásából. Néztem, ahogy az ablaka vakon bámult bele a szürke Párizsi égbe.
Tehát átmentem hozzá. Útközben az öreg szivarkereskedővel találkoztam.
- Az az átkozott német kollaboráns? Remélem megdöglött, s még a hullaszagot is elviselném néhány napig…
A második a szomszéd házmester volt.
- Hja, a vén hülye. Tegnap kifizette a lakbért. Nincs annak semmi baja. Előbb döglünk meg itt mindannyian, mint az a gazember.
Hosszan kopogtam az ajtaján. Apró kis moccanás hallatszott a lakás mélyéből, aztán semmi.
Fél nappal később halk kórus nyöszörgött elő az ablakából. Megismertem, latin egyházzene szólt.
Átsiettem. A házmester csak annyit mondott:
- Hallja... Nem döglik ez meg.
Csak a hangomra nyitott ajtót. Talán nekem egyedül a kerületben.
Sápadt, fekete tekintetű ember állt előttem. A zenét ismertem, Berlioz Requiemje volt.
Sokáig hallgattuk, aztán letett elém egy fényképet. Széparcú fiatal férfi mosolygott rajta, s mögötte Párizs fényes rengetege a Szajna-hidakkal.
- Az unokaöcsém. Mikor még élt – mondta keserű hangon, majd az ablakhoz lépett.  – A háború senkivel és semmivel nem kíméletes. Én láttam, ott voltam.
Remegett a hangja, de legyőzte a sírását.
- Kérem, ne hallgasson… - mondtam, de eszembe jutott, hogy ostobaságot kérek tőle.
- Németeket? Wagnert, Beethovent?  - fejezte be a mondatomat.
A sápadtságán áttört valami mosolyféle. De ez hideg volt és megvető.
- Gyűlölik magát miatta. Bántani fogják – mondtam aggódva.
- Azt azért nem. A köpést pedig jól viselem.
- Az is borzalmas lenne.
- Ez a borzasztó! – mutatott az asztalon lévő fényképre. – Ha németek miatt leköpnek, az csak a köpködőkre nézve borzalmas.
Nem akartam üres okfejtésekkel zavarni. A vállára tettem a kezem, majd magára hagytam.
Az utcára lelopódzott ez a lassú gyászzene és egészen a lakásomig követett. Benézett az omladozó sarkok mögé, átfutott a szemben lévő házakhoz, majd szürkén kimúlt.
- Már megint ez a náci vonyítás! – mondta a szivarkereskedő, majd köpött.
- Ez francia és katolikus.
- Ez? Hiszen nem is franciául énekelnek!

Egy hónappal később a város megrázta magát, mint egy felébredt fenevad, s napokig csak lövöldözés és robbanás hallatszott. Esténként vaskos lángok emésztették a belvárosi házakat, reggel hosszan kanyargó fűst lázadt az ég felé. A levegő nehéz volt és fanyar. Sziréna és füst közt teltek a napok, az élet.
Harckocsik és teherautók zúgása kúszott fel egészen a Sacré-Cœurig, s az utcák tele lettek idegen katonákkal.
A német nem volt ennyire hangos, s nem volt ennyire szemetes. Viszont szabadon lehetett járni.  A város egy hatalmas nevetéssé vált, emberek apró zászlókkal köszöntötték az idegen csapatokat. Aztán úgy tűnt, minden a régi lesz, a háború előtti nyugalom.
Mikor egy nap kerékpárral jöttem fel, izgatott tömeget láttam a szemközti ház előtt.
Kopott teherautóról nőket lökdöstek le az útra. Először nem is tűntek nőknek, mert szinte kopaszra voltak nyírva. De a mozdulataik gyengédek voltak még így is, ahogy hátba verték őket. Az egyiket szinte lerúgták a platóról.
- Azért ennyire ne durvuljanak! – szólt egy középkorú férfi.
- Ezekkel? Hogy nem kötöttük fel őket, már így is dédelgetjük mindet!
Volt egy nő, akinek a szeme eltűnt a megfeketedett vérömleny mögött. Szakadt ruhája mögül véres-sáros fehérneműje tolakodott elő. Egy másik szőke lehetett, vékony és selymes hajtincséből néhány száll maradt. Arcát feketére festette a könnye és a szemfestéke. Egy kövérkés úgy állt ott reszketve, mint egy riadt állat.
- Nézd a kocát. Hogy fél! Bezzeg a némettől nem félt, azt betakargatta a hájával – üvöltött egy kopaszságában még bárgyúbb férfi.
Újabb röhögéshullámtól reszketett a levegő, s a kacaj ezen szerencsétlenek arcára is rámászott, de ott halvány remegéssé komorult.
- A szégyentelenek! – sipította egy női hang.
- Cafkák, rongyok, Párizs szégyenei! Ezek nem is franciák! Ezek az utca szemete! – köpködte egy másik nő, s közben a fiatalabb nőt irigyen végignézett, akinek formás lába, csinos válla megvillant a rongyai mögül.
Egy harmadik odalépett, s megütötte ezt a fiatal lányt. Az, mint egy rongybábu, végigzuhant a földön. Estében feljajdul, s az ütéstől felrepedt a szája. Az állán vékony vércsík szaladt végig, s a kezéről lehorzsolódott a bőr. Most láttam, milyen szép keze van.
Hirtelen a szivarkereskedő felesége felemelte, s közelről az arcába köpött. Majd visszalökte. A lány sötéten pislákoló méltósággal tűrte, hogy arcát a sár, vér és köpés stigmája csúfítja. Egy alacsony férfi egy másik nőt, talán a legidősebbet ellökte. Majd fujtatva felüvöltött:
- Nesze! Te… Te!
Szánalmas volt, ahogy ezek az egykor férfiak és nők ütlegelték a teherautó előtt felsorakoztatott lányokat, akik talán vidékről kerültek fel Párizsba, s aztán az lett belőlük, ami Párizs is volt: szépség és romlottság.
A közönség felröhögött, s a hirtelen jókedv szétáradt. Az idősebb megfeketedett fogakkal és sötét foghiánnyal nevetett bele a Montmartre hűvös közönyébe. Majd köpködni kezdték e megalázott nőket.
Aztán újabb üdvrivalgás dörrent bele ebbe a koszos reggelbe. Egy kordén nagy üst támolygott a rossz utak miatt. A szemétszállító kocsi volt, melyekkel az ürüléket gyűjtik össze a kerületben. Valaki kikiabált a tömegből, mint valami konferanszié, aki gonosz látványosságot közvetít:
- Meghozták a púdert és a parfümöt!
Újabb röhögés. Felnéztem az emeletekre, ahonnan a leghangosabban szólt a káromlás és a füttyszó. Sokan az ablakból bámulták, hogy mi történik lent.
Aztán többen az orrukhoz kaptak, hangosan pfujoltak.
Újabb hahotázás dobolt végig a házak közt, fel az utcákon, az Isten tornyos-díszes házáig. A Sacré-Cœurre néztem, ami mintha elszégyellte volna magát, szinte feloldódott a szürke levegőbe. Maga is szürkévé vált, s mint egy széles pára, elpárolgott a kopott háztetők rengetegébe.
- Kérem, ezt hagyják abba! – szólalt meg egy öreges hang.
Monsieur Bérart hangja volt. Egyszerre csönd lett. Talán még sohasem hallották, hogy emelt hangon szól hozzájuk.
- Szenvedtek ezek is eleget. Harcoltak. Máshogy, mint te vagy te. Vagy a harmadikunk. Azt adták, amilyük volt.
- Fogd be a pofád! – kiáltott valaki hátulról, de a tömeg még nem ocsúdott fel az első meglepetéséből.
- Csak a németnek adták, amilyük van! – mordult fel egy rosszfogú vénasszony, s beletátogott az öreg férfi szavaiba.
- Te is adtál a németnek kenyeret, húst, lisztet. Te meg ékszert. És te mindent, amiből pénzt lehet csinálni. Ők kevesebbért, mint ti.
Néztem az embereket, a szent és a magának minden igazságot követelő tömeget, ahogy piszkos-sárga folttá nőt, meghízott, szétterült.
- Nem elég az alázatuk?  Mit akartok? Megölni? Hogy elpusztuljanak a szégyentől? Hogy akik szeretik őket, azoknak a szívük szakadjon meg? Mert élni akartak? Mert gyengék és gyávák voltak a halálhoz? Vagy ahhoz az élethez, amihez ti is gyávák voltatok. Csak ti férfiak voltatok.  Kíméletlenek, erősek, reménykedőbbek…
Volt, aki bólogatott, s az embereket néhány másodpercre megnyugtatták Monsieur Bérart szavai. Mert úgy állt ott, mint egy római konzul, s a szavai kitisztították a levegőt, fényesen pengtek az égen, az utcák közt, s felemelték a földre rugdosott nőket.
Ekkor valaki elüvöltötte magát:
- Ez is egy náci!
Az emberek összenéztek. A hang újra belefütyült a levegőbe:
- Az! A vén náci!
- A németek barátja.
- Aki csak németeket hallgat.
A tömeg hirtelen megvadult. Néztem, ahogy legelőször farkasokként jöttek ide, majd birkává tompultak, s most hiénaként nyivákoltak és ugattak.
- Ez az a félnótás? – üvöltötte valaki hátulról.
- Nézzetek körül a rohadt nácinál! – ordította a szivarkereskedő. – Első emelet. Az ott, a nyolcas ajtó!
Egy kölyökformájú ember felszaladt a házba, majd utána lódultak még hárman.
- A vén hülyét is bemázoljuk! – üvöltött valaki, s ahogy Monsieur Bérart-ra néztem, kerestem benne a józan belátást. De ő határozott lépésekkel előre lépett, szinte védelmezően a nők elé.
Ez a bátorság megint visszaparancsolta az embereket. Aztán kicsapódott az ablak, az öregúr ablaka. Mennyire jól ismertem. Innen párolgott az ég felé az a zene, mely talán onnan jött valamikor, száz vagy kétszáz éve.
Most könyvek röpültek ki, majd kották. És utána a lemezek. Monsieur Bréart mintha megtántorodott volna, úgy emelte magasba a tekintetét. Nézte, ahogy papírlapok, gondos ésszel megírt gondolatai lebegnek felette, hogy majd a földre hulljanak. Egy lemez csattanva vágodott a falnak, majd darabjaira tört. Egy másik hosszan átszállt az emberek fölött, majd eltűnt. Aztán a gramofon hangos csörömpöléssel zuhant a földre. Monsieur Bérart most leszegett fejjel nézte a roncsokat és romokat.
Valaki felkapott egy lemezborítót. Messziről is láttam, hogy a lemez címe az volt: Részletek a Mesterdalnokokból.
- Mutasd csak!- kiáltotta egy vastag hang.
- Ez tényleg német! – emelte fel két kar a magasba a borítót és egy műsorfüzetet.
Az indulat átszaladt az embereken, majd Monsieur Bérart-ig ért. Az ökölcsapástól megtántorodott az egykori katona. A szemüvege az ajkáig görbült. Valaki hátulról előrelökte az idős férfit, s egy harmadik erősen arcul ütötte. Monsieur Bérart megtántordott, majd előre esett.
Négykézláb indult a nők felé, akik most egymáshoz bújtak a félelmükben. Mintha az őket védelmezőtől is megrémültek volna.
Még a járás akarata is megfagyott bennem, ahogy néztem ezt a jelenetet.
Többen ütni kezdték a földön heverő férfit. Miután elfáradt a kezük, rugdosni kezdték. Egyre többen. Szinte sorban álltak az emberek, koros férfiak és meglett nők, hogy rúghassanak vagy köpjenek.
Aztán valaki felkiáltott:
- Szöknek a cafkák!
A tömeg váratlanul a nőket kezdte keresni. Talán egyet elbujtattak, egy másik elszaladhatott, a többi a szomszédos utcákon szenvedi a menekülés és a kétségbeesés borzalmát.
Az emberek elindultak különböző irányokban. Akkor láttam meg, hogy Monsieur Bérart egy lányt oltalmaz horzsolt, véres kezével. A legfiatalabbat, aki alig lehetett nagykorú. Fehér bőrű lány volt, melle szinte világított ezen a reggelen, kikukucskáló mellbimbója ugyanolyan halvány volt, mint az ajka.
Az idős katona szégyenkezve hörgött. Mikor elindultam felé, egy suhanc még odaállt elé, majd letolva a nadrágját, levizelte a szerencsétlent. Aztán kajánul elrohant. Egy másik felszakított utcakövet dobott a földön fekvő felé, majd visszhangos csattogással szaladtak a kölykök végig a környező utcákon.
A lányt segítettem fel először. Apró sérülései voltak. A zakómat odaadtam neki, hogy legalább a szemérmét visszakapja.
Mikor az öreg fölé hajoltam, már nem élt.  Az ujjai elernyedtek az ócska utca kövei közt, melyekbe kapaszkodni akartak, teste szoborszerűvé vált. Neki nem tudtam semmit adni.
Csak bámultam, ahogy ott fekszik kiforgatott végtagokkal. Nem volt semmi magasztos a látványban. Most még öregebbnek tűnt.
Mikor elvitték, felmentem a lakásába. A házmester szó nélkül engedelmeskedett.
A szobát elöntötte a délelőtti napfény a kitört ablakon át. A szoba tele volt a leborított polcokról lezuhant könyvekkel. Egy hegedű romja feküdt a szoba közepén. Ez is egy megcsonkított halott volt, látszott, hogy valaki a lábával zúzta szét.
Koradélutánra elrendeztem a holmiját. Aztán elindultam a Szent Szív felé Az emberek vidáman köszöntöttek, s minden olyan fényes és ragyogó volt.