1.
Halvány női kiáltás remegett végig a Rue de Vienne-en.Egy férfi egy nagy, barna ház lépcsőházából rohant ki, s majdnem feldöntötte azt a nőt, aki kisgyermekével éppen a harmadik emeletre sietett.
Szép férfi, talán kicsit sápadt és beesett arcú volt. És fiatal. Nyitott kabátját sietve kapta magára, haja kusza és csapzott. Ennyi volt az a pillanat, mikor találkoztak, s a nő a férfiból ennyit láthatott. Egy pillanatra megijedt, majdnem elveszítette egyensúlyát, de megtartotta az a titkos erő, mely az anyáknak adatik meg. A levegő tele volt a lépcsőházak hideg és savanyú szagával, édeskés férfiparfümmel. Az ablakok megszűrték az őszt, a kinti fényárt átszínezték a múlandóság szürkeségével, s a falak bár hidegek voltak, mégis az emberi nyomort izzadták alig látható párákká.
Zavartan indult a lépcsőknek, melyekre most a koradélután a szűk, lőrésszerű ablakokból is apró foltokat vetett. Gyermeke szorította a kezét, mintha az anyja egy titokzatos földalatti kazamatákon át vezetné, melyek ugyan felfelé vezetnek, mégis egyre mélyebbé komorultak a gyermeki képzeletben.
A második emeleten az ajtó egészen tárva volt, s a folyosón egy női alak feküdt. Ájultnak tűnt, de a halántékán lévő hosszú vágás és a feje alatt lévő terjedelmes vértócsa halottnak mutatta.
A nő a gyermek arcát eltakarva emelte fel a kezét, vékony, hosszú ujjait összeszorította, nehogy a halál az ujjak közt is áttörjön, hogy onnan a csodálkozó gyermeki szembe hullva eljusson a fejletlen tudatig, s eltapossa az éppen felemelkedni vágyó lelket.
Nem tudta honnan, de hirtelen emberek jelentek meg, akik rovarként rajzottak a halott felett, s ugyanúgy dongtak, ugyanazzal a mély és álmosító dongással, ahogy a nyári délutánok megtelnek ezekkel a mély, barna zsongásokkal az elmosatlan edények körül.
Később rendőrök jöttek, akik kilökdösték az embereket, majd belekapaszkodtak ebbe az asszonyba, s vitték magukkal, s még azzal sem törődtek, hogy egy gyermek csüng a karján feszülő, apró ujjakkal, elkékülő kézfejjel.
Fél óráig ült egy lenti lakás nappalijában, rendőrök, majd ápolók léptek be. És valaki felvette az adatait. Rövid és pattogó kérdésekkel kérdezte. Aztán hangos csörömpöléssel jött és ment a bádogkoporsó, lefelé már a halottal, a lassan elbomló élet terhével. Mint valami hajó, mely lefelé megy az örvénybe, a halottasház, a boncterem, a ravatalozó, majd a sír örvényébe.
- Tehát asszonyom, maga fedezte fel a halottat?
Ötven év körüli rendőr állt előtte. Valamikor értelmes, szerethető férfi lehetett, mára idősödő úriember abból a fajtából, mely lassan eltűnik e világból, mint azok az állatfajok, melyek kihalnak, mert nincs szükség rájuk.
Tehát itt állt előtte ez a férfi. Viszonylag elegáns volt, kisség nyugtalan ujjakkal, de eltökélt és fegyelmezett mozdulatokkal.
- Nem, nem kérem. Én csak egy nyitott ajtót láttam, majd a nőt. De nem tudtam szólni senkinek.
- Tehát nem jelentette senkinek, hogy talált egy halott nőt.
- Nem.
- Hogy lehetséges ez?
- Minden olyan gyorsan történt… Mikor megláttam…
Hirtelen újra látta a halott nőt, aki most egészen rámeredt vak tekintettel, kifordult testtartással.
- Minden olyan gyorsan történt…
- És nem látott semmit? – kérdezte a rendőr, majd leült vele szembe.
- Nem, kérem – válaszolta a nő.
- És nem is hallott semmit?
A tudata hirtelen megnyílt… Hűvös hangok, apró, morgásszerű lázadásai a félhomálynak, aztán dobogás, majd a férfi parfümje, a fellobbanó haj, mint egy őszi fasor gázlámpájának fénye, majd ismét az illat, édes-kesernyés látomás…
- Tehát, asszonyom? Nem hallott semmit?
- Nem, nem… Semmit.
És újra hozzátolakodtak a hirtelenjött impressziók… A fennakadt szempár, mely szinte magához húzta, hogy belezuhanjon annak félköríves végtelenébe. Aztán a seb rávicsorított véresen és vörösen. Fogatlan szájnak tűnt előtte, melynek szélén megfagyott a sárgás agyvelő, s mely mély és sötét, mert az alvadt vér vastag feketévé hőkölt vissza a homlok egyik ráncán. És az ajak enyhén megnyílva és színtelenül
- Bizonytalanok a válaszai…
A nő zavartan nézett a rendőrre, akiben együttérzés ébredt a nő iránt. Látta rajta, hogy tiszta, ártatlan és részben a körülmények kiszolgáltatottja. De meglátta benne a békétlenséget is.
- Akkor kezdjük el újra!
- Ha ezt akarja… - sóhajtott a nő, s hirtelen magához tért.
- Igen, ezt akarom. Tisztán akarok látni!
- De hiszen semmit nem tudok. Én csak halva láttam azt a nőt.
- Nem ismerte ennek előtte?
- Nem, soha nem is láttam.
- Mit keresett ebben a házban?
- Mit is?
- Megint elbizonytalanodott… - nézett fel a rendőr a jegyzetei mögül.
- Nem, nincs bennem bizonytalanság. Madame Bonessinhez vittem a fiam. Ő a zongoratanára.
- Tehát zongoraórára jött?
A nő nem értette ezt a kérdést, bár tudta, hogy a rendőrök a tanácstalanságukat fontoskodó visszakérdezéssel próbálják elleplezni.
- Igen. Másfél év óta járunk ide…
A rendőr nem várta meg a magyarázkodást. Nem a nőre nézve csak ennyit mondott:
- Elmehet.
Aztán hozzátette:
- Elmehetnek.
A gyermeke fáradtan kullogott mellette. Sápadt volt és éhes. Ahogy az őszi este, mely elnyelte a fákat, s a torka mélyéről még fényt öklendtek vissza a gázlámpák. Mintha az ég visszakérődzné mindazt, ami fény volt. Messze a belváros felé apró fényfolyamok folytak egybe: fehér fényeket sikongató reklámfeliratokat, tompa autólámpákat, a kirakatok hasas, dús fényeit, a lámpák illékony fénybalerináit, melyek felszálltak a lombok közé, s apró szoknyájukból pelyhedzett millió fényfolt.
- Apa mit fog szólni? - kérdezte a gyermek.
Nem volt benne semmi aggódás, inkább sajnálkozás, hogy elveszett egy délután. Játszatott volna, esetleg képeket nézegethetett volna a könyveiben.
- Semmit, fiam. Mit szólhatna. Szörnyű volt, ami velünk történt. Majd sajnálkozni fog.
- Nem akarom apát szomorúnak látni! – csattant fel a gyermek.
- Nem fogod, Pierre. Tudod, milyen. Kicsit rémüldözik, aztán újságot olvas. Esetleg panaszkodik, hogy későn vacsorázott.
Ezt a nő már magának mondta. Szerette felmenteni magát, mert nem szerette azt a férfit, aki otthon várta.
2.
Széles háztömbök soka felé mentek a gyerekkel. Itt lakott Párizs egyik polgári kerületében. Legtöbb helyen robosztus testű házak álltak itt, mik rákönyököltek az utcákra.
A Rue Lanson csinos polgári házához értek. Ez más volt, mint a többi. Finom szecessziós pompája úgy állt a villák közt, mint valami félénk állat a hatalmasra nőtt ragadozók előtt.
Megálltak a kovácsoltvas kapu előtt, mely most olyan volt, mint egy hatalmas fekete hárfa, s még a rácsok is aprókat remegtek a nyugvó nap fényétől.
A nő undorodott ide belépni. Nem a szegénység, s nem is a gazdagság undora fogta el, hanem a megelégedettségé. Már nem jelentett neki semmit az a férfi, akiről tudta, hogy az ablak előtt állva őket nézi. A megszokás iránt érzett undor minden cserje, tégla, korlát, ablak, tetőcserép, fa látványára elfogta. Ha az a férfi meghalna ott benn, minden kedvessé válna.
Két cseléd élt velük, felváltva dolgoztak.
A férj nem engedte a cselédnek, hogy a felesége kabátját átvegye. Maga akarta lesegíteni, mert addig is beszélhet az asszonnyal.
Egyszerű férfi volt, ápolt és jellegtelen. Sűrű, hátrafésült haj nőtt ebből a fejből, talán túl sok is volt, nem illett ehhez az archoz. De a nő a felé nyúló kezet nem szerette. Ezt a nagy fehér, puha kezet, mely nem férfiatlan volt, hanem embertelen.
- Mi történt veletek? – kérdezte a férfi.
- Csak a szokásos…
A gyermek közbevágott:
- Láttunk halottat. És kihallgattak a rendőrök.
A férfi – miközben a szalon felé vezette a gyermeket és annak anyját, aggódva kérdezősködött.
- Mi ez a szörnyű história?
- Valóban. Valakit meggyilkoltak.
- Ez olyan szörnyű!
A nőt felidegesítette a „ez olyan szörnyű”-felkiáltás. Férfiatlannak tartotta ezt is.
- Talán az.
- El kell mindent mesélned!
- Nincs mit mesélnem ezen. Madame Bonessin egyik szomszédját meggyilkolták. A rendőrség nyomoz. Majd értesítenek…
A vacsora ízletes volt, valamennyire fényűző is. Csak a villa és kés diszkrét sikongatása hallatszott néha a tányéron, ez volt az egyetlen említésre méltó.
Aztán a csend, a szivarfüst öntelt szaga járta át a házat, ez a kaméleonszínű gomolygás, mely hol szürke, hol bordó volt, mikor a szalon függönyei közé terpeszkedett, majd zöldes árnyalatot öltött a bútorok színéhez dörgölőzve, mintha ő lenne itt az úr, érte vannak a függönyök és kerevetek, hogy ő ezeket átjárja, megfertőzze ezzel az avítt és tolakodó pompával.
Mikor a cseléd eloltotta az ebédlő lámpáit, a nő már a szobában volt. A toiletteasztal előtt ült. Önmagát nézte, előbb az arcát, majd a nyakát. Még ránctalannak és kellemesnek találta az arcát. Aztán a hálóruhájának feszülő testét bámulta, valósággal kileste, mint egy kamasz, ki először lát mezítelen lánytestet, még mindig erős keblét, mely forró volt és virágos, mint azoknak a falusi lányoknak az emlője, mely néhány évig olyan, mint az élet, lüktető lázadás, dús, nehéz szépség.
És a hasa… A köldöke olyan szép, apró, mandulaformájú volt, a hasa feszes, akár a combja, mely hosszú volt és kemény, bőre fakó arany, a bokája vékony. A keze a fehérneműje alá csúszott, s érezni akarta az ölének forró remegését. Szerette, ahogy ujjai belemerülnek ebbe a puha és aranyos rétbe, mert vonzotta önmagát önnön teste. Aztán váratlanul felemelte a karját, majd belenyúlt a hajába, összkócolta azt, mert látni akarta, hogy milyen ziláltan. A hálóingének ujja felcsúszott, s a karja és finom vonalú hónalja feltárult, akár egy ledér táncosnőé. Így bámulta magát, önmagából elfoszló fiatalságát, s felremegett benne a félelem, hogy ez a látvány minden pilanattal változik, szinte láthatatlanul fúrja belee magát és sorvasztja el a testét az öregedés.
Halk roppanás jött az ajtó felől…
A kilincs lassan lefelé mutatott, majd megrándult kétszer egymás után.
- Kérlek, hagyj! – mondta a nő, s hangján átderengett a fáradtság könnyű kénye.
A kilincs egyet rándult még, majd lassan felemelkedett. Aztán mozdulatlan lett, mintha kővé vált volna.
A nő megnyugodott. Szívesen ledobta volna a hálóingét, de az esték ilyenkor is hidegek voltak, s nem szerette a nehéz, hideg ágyneműket.
Másnap arra ébredt, hogy a fény szétömlik az asztalon, mint a tej, fehéren és lomhán.
Tíz óra lehetett. Szerda volt, a cseléd iskolába vitte a gyereket. Jó lett volna elbúcsúznia tőle, gondolta, de aztán ismét felmentette magát, hogy fontosabb szépnek lennie, mint hétköznapinak.
A parkban, melyhez elvitte a taxi, csendesnek tűnt előtte. Élvezte, ahogy hallja saját óvatos lépteit, az egyenesre vágott díszbokrok egy-egy rezdülését, a város alig hallható mordulásait. Szerette a délelőttöket. Mikor sokak dolgoznak, de ő nem, mikor másoknak nehéz, verítékes gondjaik vannak, neki pedig csak egyszerűek ékszerről, ruháról, könyvekről, az asztalon egy csokor virágról.
Mikor meglátott egy csókolódzó párt, az ajkához kapott. Érezni akarta a nedves ajkat, érezni akarta az ujjak illatos-kemény érintését a puha ajkán.
Diákok mentek el mellette, akik kiszöktek a gimnáziumból. Szinte maga előtt látta, hogy utána fordulnak, érezte, hogy a csípőjére hullnak az ijedt-éhes tekintetek. És aztán egy ismerős kabátot látott, ismerős hajat. A kezet, mely ideges dobta el a cigarettát, hogy elfusson az elhamvadó pillanat elől.
Olyan hirtelen tűnt mindez elébe, mint a filmek montázsai.
Egészen biztos volt, hogy azt a fiatalembert látja, aki tegnap szinte fellökte a kapuban.
Aztán elbizonytalanodott, hogy mégsem. Mert egy fiatal lányt jött elé, s a férfi mosolyogni kezdett. Egészen gyermeki lett ez a mosoly. Ezt nem ismerhette. Így hát elindult. Egyszerre jellegtelen lett minden előtte. Nem figyelt azon szépségekre, melyet fél órával korábban a tudata felnagyított, tovább színezett.
3.
Este volt, a férje jókedvébe akart járni. Beszélgettek olyasmikről, mely soha nem érdekelte, de tájékozott kellett ezekben lennie. Tőzsde, az új autók technológiai újításai, egy-egy jelentősebb építkezés Párizsban.
De a nő bekapcsolta a rádiót, mely óvatosan zenélni kezdett, halk koncertmuzsikát ezernyi kilométerről innen. A zene közéjük olvadt, puha forró anyaggal olvasztotta együvé kettejüket fél órára.
Aztán csengettek. Egy rövidet, majd egy hosszat.
A cseléd fél perc múlva belépett:
- Két úr van itt. Monsigneur Horváth és egy őt kísérő úr.
- Vezesse be mindkettejüket a könyvtárszobába. Mindjárt átmegyünk szólt a férje mindenféle meglepődöttség nélkül.
A cseléd illemtudón bólintott, majd eltűnt. De itt hagyta olcsó szappanszagú mozdulatait, ügyetlenséget, jelentéktelenséget.
A könyvtárszoba nem volt túl nagy, s nem is volt igazi könyvtár. A falak mellett elegáns könyves szekrények sorakoztak, de inkább az olvasó ember kénye szerint voltak a könyvek elrendezve, mintsem a nagypolgári pontosság rakosgatta volna a könyveket katalógusszerűen hosszú sorokba. Színes forgatag volt az egész, utcák, melyekre az élet felelőtlensége dobálna különféle ruhájú embereket különféle gondolatokkal.
- André, Párizstól ilyen messzire! – mondta a ház ura barátságosan, mely személyének meghatározó eleme volt, hogy modorossá, leereszkedővé tette.
- Elhoztam Párizst. Minden szerződés aláírva, kedvező hitelek, sikeres üzlet. És az unokaöcsém.
- Ő is Párizsból? – kérdezte a férj kedélyesen.
- Ő maga Párizs! – nevette el magát Monsigneur Horváth.
Azzal a fiatalembert finoman maga mellé húzta ez a joviális mosolyú középkorú férfi.
- Remek fiatalember, és még kiválóbb ügyvéd lesz. És ő is André.
A nő most nézte meg először ezt a fiatalembert. Kedélyes, széparcú fiú volt, inkább fiú, mint férfi, a francia fiatalemberek férfiatlanságának egyik példánya. A vonásai bár nem voltak nőiesek, kialakulatlannak tűntek, olyasféléknek, melyek keresik a mosoly vagy a bosszankodás végső vonalait, az öröm keskeny és lapos medreit.
- És a mindig szép feleséged! – fordult a nő felé Monsigneur Horváth.
- Igen, a feleségem, Matilde, aki társam üzletben és szórakozásban.
A nő nem esett ki a szerepből, a francia nagypolgári nők finom mosolyával viszonozta a kedvességet.
- És a mindig sikeres bankár! Aki nemcsak a pénzünket gyarapítja, hanem a családját is. Új rokonokkal bútorozza be a házunkat?
A fiatalember zavarba jött, de a nő, akit Matilde-nak nevezett a nagybátyja, kedvesnek és figyelmesnek tűnt, ahogy kezet nyújtott.
- Örvendek – válaszolt, majd kibillentette visszafogottságából a nő közelsége.
A parfümje a barackfavirág édességével és valamiféle egzotikus fűszerkeverékkel megszédítette. Könnyű áldozat volt, hiszen a zöld szempár és a sötét borostyánszín hajzat most rendkívülinek tűnt előtte, mely drágakövekként ragyogott a fényesen fehér bőrű és formás női testen, az arcon és az arc felett.
Aztán a nőt a beszélgetés zsongása kitaszigálta a könyvtárszobából. Zavarta, hogy minden olyan szokványos, miközben oly gyakran meredt rá a halott szempár, mely a félig nyitva hagyott ajtóból bámult rá. Fehérsége és emberidegensége ablakot nyitott a semmibe, a halálba, mely eddig nem nyugtalanította. De most, hogy vakító reflektorként világította át a tudatát, sokszor eszébe jutott az elmúlás.
(Folytatás jövő héten)
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
