Párizsban két és fél millió nő van.
Korban hozzám illő félmillió. Igaz, erre a félmillióra jut egymillió fiatal férfi, s ha hozzáveszik a korban hozzájuk nem illő másik egymillió férfit, akkor vajmi kevés esélyt látok arra, hogy szeressenek.
Ehhez hasonlatos gondolatok közt siettem haza egy tavaszi este. Már második napja esett, s mikor azt gondolta az ember, hogy ennek vége szakad, még hatalmasabb zápor zúdult Párizsra, hogy majd a Montmartre összes piszka lezúduljon a város alsó kerületeire.
A villódzó kirakatok és reklámneonok kékre, zöldre és pirosra festették az embereket, s a belvárosi fényözön, ez az impresszionista varázsló tékozlón szórta a fényeket és színeket mindazokra, akiket ilyenkor a magány az utcára lökdösött.
A Szajna-partról indultam, ahol az út tele volt leszaggatott ágakkal, levelekkel, újságpapírokkal, felborult állványokkal, az emberi renyheség összes szennyével.
Elegáns autó állt villogó lámpákkal keresztben az egyik kiszögelésen. Az ajtaja nyitva, látszott, sietve hagyták el.
Sötét női alak mozdult meg váratlanul, ahogy a sétányról a part felé indultam.
- Kérem, hagyjon! – hallatszott felőle.
Megfeketedett, fájdalmas hang volt.
- Nem akarom bántani... Tulajdonképpen nem akartam semmit!
- Akkor menjen tovább! – válaszolta a női hang, de úgy, hogy mintha azt akarná mondani, maradjak még.
Szótlanul elindulok, s nézem, ahogy a fák fenyegetőn hajladoznak. Ilyenkor a Szajna is olyan, mint egy sötét pikkelyes szörny, mely egyet-egyet vonaglik a két part között.
Mit érdekel engem ez az ismeretlen nő?
- Várjon! – hallom magam mögött.
Lassítok.
Megfordulok, mozdulatlanul áll.
Van ebben valami nyugtalanító. Úgy döntök, továbbmegyek.
- Ne hagyjon itt! Nem tudok hazamenni.
Elindulok feléje. Óvatosan, de mégis határozottan. Egy lépést hátrál, erre megállok.
- Kérem, segítsen! – mondja.
Hangja gyenge, mozdulatai megtörtek.
- Mondja meg, hogyan segítsek!
- Egy férfinek ezt... - válaszolja félbehagyva a mondatot.
Rám bízza a mondat befejezését.
- Nem tudok vezetni, nem tudom hazavinni.
- Csak az autóig kísérjen el!
Még mindig mozdulatlan.
Hallottam ilyesmiről. Egészen közel lépek hozzá. Érzem, hogy fél tőlem. De fél az autótól is. Hirtelen nagyot dördül az ég. Összerázkódik egész testében.
Csendes küzdelem, ahogy vonszolom az autójához. Keres valamit, amiben megkapaszkodhat.
- Üljön be mellém! – mondja, s a tekintete kérlelő.
Valahogy én kerülök a kormány mögé. Magam sem tudom, hogy mikor estem be, de beszorulok a két ülés közé, Majd dühödt mozdulattal kiszabadítom magam. A lábam viszont beszorul a baloldali ülés alá. Most mosolyog először. Nem látom az arcát, csak annyit belőle, hogy szép a szája, kicsi és arányos az álla, barna hajtincsei a kezére tapadnak.
- Szörnyen ügyetlen! – mondja, majd lehajtja a fejét. Aztán a kezemre teszi a kezét. - Nyugodjék meg! – mondja bátorítón.
- Tulajdonképpen nekem kellene önt nyugtatgatnom és vigasztalnom – válaszolom.
Egyszerre kiszabadul a lábam a kuplung és a fék fogságából.
- Tudom, de ez így most minden segítségnél többet ért. Megnevettetett, és ez így jó – mondja, s újra mosolyog.
Barna szeme inkább keskeny, de szép formájú. A haja sűrű és még nedvesen is gyönyörű. Hosszú ujjai vékonyak és szép formájúak, ahogy minden rajta.
- Várjuk meg az eső végét, aztán kiszállhat! Vagy ha akarja, hazaviszem.
Ő kért segítséget, s én szorulok a segítségére.
- Nos, hogy döntött? – kérdezi türelmetlenül, de hangja kellemes, nincs benne semmi bántó.
- Legjobb lesz, ha elindulok gyalog. Már alig esik.
Ahogy kimondom, hatalmas villámlás, majd utána recsegő dörgés szalad végig a Szajna-parton. Utána heves szélroham, s az eső végigöklözi az autót, beleprüszköl a szélvédőbe.
- Ilyen időben nem engedhetem el! – mondja vészjóslón.
Leengedi a kendőjét. Most látom egészében. Nagyon szép, de a tekintete elárulja, néhány évvel idősebb nálam. Talán harminc is lehet. A válla, a keze sokkal fiatalabbnak mutatják, a tekintete öregbíti. A bőre hibátlan, a nevetés enyhe vonalai és a szomorúság keskeny indulatai szaladnak végig az arcán. Alig láthatón, én mégis először ezt találom meg rajta.
- Hogy hívják? – kérdezi érdeklődve.
Megmondom a nevem, ez kissé meglepi.
- Pedig párizsias a kiejtése. Olyan, mint egy kezdő nyelvkönyv, amit a piacon olvasnak fel– feleli elismerőleg, aztán beletúr a hajába.
Észreveszi, hogy bámulom. Ez mintha bosszantaná, ezért belém mar:
- Elég férfiatlan, hogy nem tud vezetni! Hány éves?
- Huszonöt.
- Tehát miért nem tanult meg vezetni?
- Három éve lakom itt, s még mindig eltévedek.
- Ez nem magyarázat – mondja némi sajnálkozással. – Szeretem, ha egy férfi férfias. És a legtöbb nő ezt szereti. Apropó! Van valakije?
- Nem, nincs. Egyedül élek.
- Pedig nem csúnya – mondja, s megnéz.
Röviden és szánakozva.
- Miből él?
- Írok.
- Ír? Miket?
- Kis történeteket. De biztos nem ismeri. Ócska kis lapnak. A magafajta nem ismerheti.
- Mi az én fajtám? – kérdezi, s összeráncolja a homlokát. – Ne válaszoljon! Tudom, mire gondol. Azt hiszi, gazdag, unott és együgyű vagyok. Pedig téved. Az előítéletei miatt megvet. Ostoba előítéletek! Igaza van, nem ismerem az írásait, az újságját, nem ismerem a magafajták életét, mert az énfajtám boldog, büszke, üres és nemtörődöm. És látja, mégis egy kocsiban ülünk.
- Mert vihar van odakint.
- Idebent is azt csinál! És még cinikus is!
A sértődöttsége átalakult indulatokká.
- Tényleg enyhül – mondom, hogy véget vessek mindenféle kapcsolatomnak ezzel a nővel.
Van kalapom. Most kiszállok.
- Isten áldja! – mondtam fölényeskedve.
Nem nézett rám, mikor becsuktam az ajtót.
Elindultam vissza a Montmartre felé. Az ég fekete volt, melyről a felhők szakadt rongyai lógtak a város felett. Mint a szegénynegyed száradó alsóneműi.Távoli autók és házak fényei villództak, mintha kis petárdák lobbannának el a távolban.
Megáll mellettem az autójával. Letekeri az üveget, úgy szól ki.
- Ne gyerekeskedjék, szálljon be!
- Már nem szorul segítségre.
- De maga igen.
- A szomszéd utcába lakom. Ráadásul összevizezném a kocsiját.
- Ezt már megtette. Ez nem kifogás! – duzzogja indulatosan.
- Bocsásson meg, ha kellemetlenséget okoztam. Most - kérem -, induljon haza, mielőtt a férje a rendőrséget értesíti.
- A férjem idióta. És már alszik is.
- Az a maga problémája.
- Az pedig a magáé, hogy makacs, öntelt és éretlen.
Nem válaszolok, egykedvűn lépdelek tovább. Megáll a kocsijával, majd kiszáll.
- Akkor én sem megyek haza – mondja.
Ugyanott vagyunk, ahol egy félórával előbb. Ez a nő nem normális!
- Bocsásson meg, tiszteletlen voltam. Ön segített, én pedig kinevettem. És lebecsültem.
Megenyhítenek a szavai. Felé indulok. Ő is lép egyet, aztán feljajdul. Belelépett egy kátyúba, s a bokája kifordul. Már sír is.
- Mi folyik itt? – kérdezi vaskos férfihang mögülem.
Egy rendőr álldogál mögöttem.
– Valami baj van, kisasszony? – kérdezi fontoskodva.
- Csak a bokám. Nem tudok ráállni.
- Monsieur! Segítsen már! – hangoskodik felém a rendőr. – Vigye haza a hölgyet!
- Nem tudok vezetni – válaszolom.
A rendőr káromkodik, a nő jajgat, én pedig bosszankodom. Még a végén ez az ökör bevisz az őrszobára.
- Hol lakik a kisasszony?
- Most hozzánk nem mehetünk. Nincs kulcsom, elhagytam séta közben. De az unokaöcsémnél megszállhatunk – mondja, s rám mutat mint unokaöcsre.
A rendőr, bár ütődött, mégis befészkeli magát a kormány mögé.
- Na, üljenek hátra! – mondja, s elindul velünk.
Közben morog magában, s a nőt bámulja a visszapillantó tükörből. Olyannyira, hogy felszalad a járdára, s egy siető párt lecsap vízzel és sárral-
- Pardon! – mondja, s már túl is van a dolgon.
Megérkezünk, a ház, ahol lakom, az utca legrondább háza. Kopott, málladozó vakolata mögül kikacsint egy-egy tégla, a tető pedig ugrásra készen olyan, mint az öngyilkos, aki a mélybe készül vetni magát.
A lépcsőház dohos és penészszagú. A rendőr unottan köp, majd elkotródik.
A nőt ölbe kapom, s úgy indulok fel vele.
- Ha elejt, a férjem megöli – mondja vészjóslón felém.
Kétszer megcsúszom a nyálkás, vizes lépcsőkön. A nő aprót sikolt, mire kijön a házmester.
- Hát ez hallatlan! Uram, nem ilyennek ismertem meg önt! Ez egy tisztes ház, ilyet itt nem szoktak csinálni!
Száz frank-t adok neki, félhavi lakbért. Erre visszasompolyog a házába. A kulcsot természetesen leejtem. Akrobatikus mutatványokkal veszem fel, de újra ki akar csúszni a kezemből. A nő aggodalmaskodva figyel, noszogat. A házmester újra megjelenik, nézi az eseményeket. Végül a szájamba vett kulccsal nyitom ki az ajtót. Végre elcsendesedik a ház.
A nő elfojtott megvetéssel néz végig szobámon. Az ágy nincs bevetve, még a paplan őrzi azt a pillanatot, ahogy kimásztam. Az asztal tele van könyvekkel és kéziratokkal. Egy festmény volt összesen a szobában, de most tűnt fel, hogy rosszul áll, s mögüle kikacsint egy tenyérnyi darab, leomlott falrész. Hetek óta nem mosogattam el, a romlott ételszag erélyesen foglalja el a kicsiny lakást. A szoba rendetlenségéhez idomulva a szagok is látványosan mutatkoznak be. A szomszédból jövő, odakozmált ételszagnak csak az eső nehéz és friss illata parancsol állj-t.
A többi olyan, mint a rokonok. Jönnek és kellemetlenkednek.
- Ez döbbenetes! – mondja.
Nem ellenkezem, bár kritikusságát némileg enyhének tartom.
- Kér egy pohár vizet?
- Nincs valami... ihatóbb? – kérdez vissza.
A házban nincs alkohol, a tiszta víz is sokszor luxus.
- Ha még egy percig itt kell maradnom, rosszul leszek – mondja megvetőn.
- Nem kell...
- Mi nem kell?
- Itt maradnia.
Néhány másodpercig gondolkodik, majd távozik. Kint artikulátlan férfiüvöltés. Feltehetőleg a házmester hallgatózott, mire a nő fejbevágta az ajtóval. És már itt is van újra. A nő.
- Bocsásson meg! Magába szerettem – mondja csendesen.
Hát így kezdődött...