12.

Maurice Musset idegesen várt a szalonban. A vén komornyik lassú mozgása is idegesítette. Aztán az óra kattogása, mely nem mérte, hanem kimerte az időt. És a képek, melyek aranykerete hangosabb és érzékibb volt, mint a festmények. S a kis dohányzóasztal a biedermeier porcelánnal, a könyvesszekrény az egyszínű könyvek százados regimentjével.
- Mit akarsz ilyen későn – kérdezte André, aki váratlanul, csendesen lopódzott a barátja háta mögé.
Bordó hálóköntös volt rajta, s túl jólfésültnek tűnt.
– Tudod, hogy este ...
- Nem érdekelnek a napszakok! És a magyarázkodások sem!
Andrét meglepte a barátja kirohanása.
- Akkor hadd tudjam meg, hogy most éppen mi érdekel!
- Gyilkosnak tart! – felelte Maurice.
- Értem – válaszolta cinikusan André, majd hátrasimította a haját.
Még arra is ügyelt, hogy az ujjai megfelelően álljanak, mint egy régi velencei fésű ritka fogai. Egyenesen és feszesen.
- Nem történt gyilkosság...
- Vagy nem gyilkosság történt! – felelte Maurice, s megvetéssel nézett a barátjára.
- Nyugodj meg!
- Nyugodjam meg? Miért kell megnyugodnom? Mert te azt mondod? Közben a fél kerület már ezen az ügyön nyomoz, az újság mindennap ír róla. És Matilde...
- Tehát Matilde-ről szól minden - ült le André, s a hövelyk és a mutató ujja közé ejtette az állát.
Fontoskodva nézte a másikat, lélektani pontossággal akarta a másik lelki zavarodottságát megvizsgálni, elemezni.
- Ő tudja, hogy közöm van az esethez. De azt nem, hogy neked is... - mondta hirtelen Maurice.
- Matilde nem rendőr, s bár művelt, de nem okos nő. Nem abban az értelemben nem okos...
- Hagyd ezt! Ezzel semmire nem mégy!
- Higgadj le, Maurice! Menj haza, az anyád egyedül van. Bármire képes. Matilde pedig semmire sem. Bolondítsd...
- Bolondítsam? Hiszen vonzalmat érzek iránta.
- A vonzalom nem szerelem.
- Te nem vagy ember.
- Nem baj, te az vagy. Az emberi gyarlóságod alkalmas arra, hogy a Matilde-féle nők szíve megessék rajtad.
- Ha nem lennél a barátom...
- De az vagyok. Az vagyok, Maurice. A legjobb barátod vagyok. És talán az egyetlen.
- Akkor adj tanácsot!
- Adtam!
- Az nem tanács volt, hanem parancs.
- Az egyetlen jó megoldás.
Maurice hitetlenkedve rázta a fejét. Azt érezte, hogy egyedül van. Nyomasztotta a titok, melyet ketten tudtak, aztán rádőltek a hatalmas kétségek maga iránt, az anyja és Matilde miatt. És André barátságát illetően. Hidegnek, önzőnek és leginkább embertelennek tartotta, mióta visszajött Párizsból. Párizs más, ott farkasok laknak és mindenféle ragadozók. Itt birkák, majmok és bolhák. Senkik és félemberek. Olyanok, akik a senkiket kihasználják.
- Jó éjt... barátom! - mondta Maurice, s a kijárathoz indult.
- Most mit akarsz tenni? – kérdezte aggódva a másik férfi.
- Teljesítem a parancsod. Azaz semmit.
- Hidd el, így helyes.
- Itt már semmi nem az. Itt minden kétes... És most engedj!
Szikrázó szemmel ment ki az utcára, s a hideg folyóparti levegő az arcába csapott. Visszanézett a villára, a barátja házára, erre a gazdag és délceg palotára, mely úgy állt ott a többi fényűző villa közt, mint egy büszke senki a többi senki között az üres pompájával, öncélú fényűzésével... A folyó itt keskeny volt és hallgatag, mely mintha pikáns vicceket sugdosott volna a túlparti fáknak, melyek pironkodva vörösen égtek ritkás lombjukkal.
A lámpák suttogva lobogtak.
Maurice odaadta a zsebében lévő összes aprót egy koldusnak, aki énekelve hálálkodott. De őt most ez sem érdekelte. Könnyű lett, hogy pénze sincs már, szinte maga is lebegett, mint a lámpafény a sétány felett. Aztán kifáradt. Leült egy padr. Majd újra elindult.
Hosszan ballagott, szinte belemerült az éjszakába, annak fagyos, sűrű mocsarába. A templom éjfélt kongott, az éj hosszú, fekete lábakkal végigrohant a városon, a víz itt-ott csobbant, majd elkanyarodott, s már a másik villasor feléje járt, hol Matilde is lakott. Aztán ott volt a kerítéstől nem messze, megállt, s nézte a nagy házat, melynek az egyik ablaka tompán hunyorgott. Matildé volt. Talán négy-öt perce állhatott a ház előtt, s próbálta a gondolatait összeszedni, mikor meglátta Matilde- keskeny alakját. És az alak is megállt, feléje fordult, apró árnyék volt, mely kettémetszette az ablak hűvös fényességét. Így álltak az éjszakában...

13.

A nő és a férfi a villa oldalánál találkozott. Innen messze volt a lámpa, s Matilde férjének szobájából semmit nem lehetett látni a kert ezen részén.
- Miért jött ide?
- Hogy lássam! Hogy így lássam!
- A kerítés elválaszt – felelte reszketeg hangon Matilde.
- A legtöbb igen. A legtöbbet nem lehet átmászni...
- Ezt sem, Maurice, ezt sem, kedves Maurice-om.
- Szeretem, ha így nevez. Mintha az öné lennék.
- Az enyém. Valahogy az enyémnek kell lennie. Olyan finoman, mint ez a hajtincs. Vagy a vonásai. A homloka, az orra és az álla - mondta a nő, s az ujjai bejárták a férfi arcát, meg-megálltak a fül mellett, magukra csavarták a férfi haját, majd kinyíltak, megsimogatták az arcot, az áll érzéki formáját közrefogta a hüvelyk- és a mutatóujj.
- Féltem, hogy rossznak tart. Egy vadállatnak, akinek... nos, a kezéhez egy gyenge nő vére tapad. Aki ölt... De önnek ismernie kell engem! Én nem vagyok képes ölni. Bántani sem. Élni akarok és szeretni, nem életeket elvenni, azokon járni.
- Beszéljen... Mondja el!
- Köt egy eskü. Ma már mihaszna dolognak tartom az ígéretemet, de akkor fontonak tűnt, Értsen meg, Matilde... Nem beszélhetek. Csak annyit, hogy nem én voltam. De tudok róla, s ez az én nagy bűnöm.
- De hiszen olyan egyértelmű... Magának nincsenek barátai. Csak egy van, aki kihasználja. Aki odalöki a lelkiismeret falánk szörnyetegének...
Maurice-szal soha nem beszéltek így. Nem a jó szó elmaradása fájt, hiszen szép volt, kitűnő alkatú, az örömlányok gyakorta utána kiabáltak, és a fiatal lányok szerelmes levelekkel ostromolták... Szerették, igéző szavakkal próbálták elcsábítani.
- Maurice.. Menjen haza... Kérem! Vágyik önre a testem, s gyűlölöm ezt a kerítést, mely elválaszt. De mégsem kérem, hogy átmásszék rajta... Ha megtenné, semmim nem maradna. Így legalább tisztel... Így marad még bennem némi erény.
Hirtelen fegyver dörrent. Kétszer, gyors egymást követően. Az első vakító volt, a torkolattűz megvilágította az utcát. A második robajló. Maurice az elsőnél nekicsapódott a kerítésnek, majd a szemközti fának esett. A másik lövésnél a lövedék megpattant a kerítés rácsozatán. Az anyag felsikoltott, a lövedék felpattant, s a szemközti házba rohanva széles faldarabot hasított le, mely még percekkel később is porzott... Egy ablak betört a lövés nyomásától, messze kutyák ugattak fel.
Maurice a földön ült, a térde egészen a feje magasságáig emelkedett. Matilde az ijedségtől megtántorodott, majd felsikoltott.
Talán egy perc is eltelt, mire lámpa gyúlt a nagy házban, a villa felső emeletén, ahol Matilde férje lakott.
Közben valaki megjelent szemközt, s hangosan kiabálta, hogy mi történt.
Ebben a pillanatban egy árny mozdult az utca szemközti végén, majd sietős mozdulatokkal eltűnt.