Egy teherautó érkezett, két férfit löktek le róla. Az egyik idősebb volt, talán hatvan esztendős, a másik harminc sem lehetett. Apa és fia.
A tömeg osztráknak nevezte őket is, többen feléjük köptek.
Szilvia reszketni kezdett. Arra gondolt, hogy itt a vég. Hogy a végzete milyen könnyeden és értelmetlenül bánt el vele. Ha marad a vasútállomáson, senki nem veszi észre. És ő csak enni akart, ártatlanul és néhány percnyi örömért. Előbb az öreget vonták egy lámpaoszlop alá. A hirtelen összeverődött tömeg felzúgott. Szilvia az égre nézett, mely olyan közönyösnek és messzinek tetszett. Arra gondolt, hogy néhány perc múlva ez a hatalmas és távoli kékség lehajol hozzá, s felissza a lelkét. Riadtan nézett körül, ide-oda kapkodta a fejét. De csak csúfondáros arcokat látott, ostobaságtól bűzös pofákat, kéjtől kivásott tekinteteket. Az öreget hárman rángatták fel, a kötél megfeszült a nyakán, ahogy a test is merevvé vált. Ránézett a fiára, s ekkor hirtelen felhúzta a lábát, majd előre rúgott egyet. Szilvia megértette, az apa így akarta eltörni saját nyakát, hogy a gyermeke ne lássa a kínjait. A fiatal férfi pedig úgy vonyított fel ebben a pillanatban, mintha kölykét vesztett állat volna. A következő pillanatban a fuldokló öreget egyszerűen leejtették, aki arccal esett előre, és összetörte a képét. Szilvia arra gondolt, hogy ügyes gyilkosok, magasabb rendű állatok, akik az áldozatukkal eljátszadoznak.
Ekkor fiatal férfi hangja csattant fel a téren.
- Non preoccupatevi la donna! Ne bántsátok azt a nőt!
Alberto volt az. Szilvia előszörre nem ismerte meg. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy elájult, s a kihűlt képzelet utolsó látomása ez a fiú, akit ismert régről, de azonnal nem ismert fel.
Alberto egyenesen hozzászaladt. Kiabált, sírt, majd újra kiabált. Követelte, hogy engedjék el az asszonyt, aki éveken át olasz katonákat gyógyított, az ő életét is ez az asszony mentette meg. Százak köszönhetik neki, hogy túlélték.
A tömeg egyik része meghökkent. A másik része lassabban tette, amit tett. Az öreget talpra állították, majd kiegyenesítették. De a mozdulatok már nem kíméletlenek voltak, hanem az óvatos szánalom rezdülései.
- Csak nem hisztek ennek az ostoba kölyöknek? – kiáltott valaki.
Füttyögés volt a válasz, néhányan visszakiabáltak.
- És te miért nem voltál a fronton? – kiáltotta vissza egy öreges hang.
Újabb fújolás és hosszú fütyülés volt a válasz.
- Emberek! Olaszok! Ne legyünk vadállatok! Ha osztrák vagy német, mit számít! Vége a háborúnak. Mit szólnátok, ha ott is felakasztanák az olaszokat!
- Zavarja már el valaki ezt a taknyost! – kiáltotta az előbbi hang.
- Miért? Te nem vagy elég bátor hozzá! - hörögte vissza Alberto.
Ebben a pillanatban autó érkezett, majd két lovascsendőr. A teherautóról leugráló katonák fél perc alatt ellökdösték a tömeget.
- Emberek! Menjenek a dolgukra! Nincs lincselés. Aki törvényt szeg, a törvény által bűnhődik – ordította a szürkén kavargó, gyorsan párolgó tömeg felé egy tiszt.
- Megértették? Ne kelljen beavatkozni! – kiáltott ismét a tiszt fenyegetőn.
A tömeg halk morajjal válaszolt, és nem mozdult.
- Mi a fene van magukkal? – ordította a tiszt. – Nem volt elég a háborúból? A kivégzésekből? Tűnjenek haza!
Az emberek lassan elindultak, majd újra megtorpantak. Néma ellenállás lett, nem féltek ezektől a katonáktól, hiszen az övéik voltak, értük harcoltak.
A tiszt válaszul intett, mire nyolc-tíz katona kirángatott néhány férfit, s megbilincselték, majd a teherautó felé lökdösték. Ez megtörte a tömeg önhittségét. A kiragadottakat a teherautóhoz bilincselték, majd a teherautó vánszorogva megindult, s a hirtelen rabbá válók kétségbeesetten futni kezdtek az autó mellett. A tiszt a térre rendelt négy katonát, akik elejét vették újabb lázongásnak.
Közben valaki kiszabadította az öreget, aki tétován megindult a fia felé, aki a földre préselt arccal térdepelt.
- Asszonyom! – mondta Alberto, és Szilviához szaladt.
- Szilvia nem tudott válaszolni, csak a fiút magához ölelte, mintha a fia lenne. Azt gondolta, hogy ez az ország nem akarja elengedni. Arra gondolt, hogy egyetlen országhoz sem tartozik, ahol megfordult. És arra, ha kijut innen, Párizsba megy. Elképzelte, hogy Párizs más, közönyös és kíméletes azokkal, akik menekülnek.

- És mi lesz veled, Alberto? – kérdezte Szilvia.
Velencébe tértek vissza. Egy kis utcában beszélgettek a San Marcótol fél kilométerre. Szilvia szerette ezeket a restorantékat, melyekben édes vörösbort és savanyított tésztát adtak.
- Katona leszek.
- Hiszen vége a háborúnak.
- Nem, asszonyom, a háborúnak sosincs vége. Ha csend van, akkor is tart. Ha csend van, nem ismerni fel az ellenséget.
- Ugyan, Alberto! Keress valami mást! Valami nemest. Tisztességest! Annyi szép dolog van a világban, amit te nem láthattál.
- Senkim nincs, asszonyom.
- Én itt vagyok. Velem eljöhetsz.
- Hova? Az ellenségeink földjére?
- Alberto, nézz rám! Elmondok neked egy titkot. Azt tudtad, okos fiú vagy, hogy nem vagyok olasz. Osztrák sem. Magyarországon születtem. Hogy ott minek születtem, nem tudom. De magyarrá lettem, a gyermekkorom Magyarországon telt. Te látsz és ismersz, soha nem tekintettem senkire ellenségként. Sem az olaszokra, sem az osztrákra. Csak élni akartam. Ott, ahova a sorsom kivetett. Gyere velem, s majd néhány év után visszajössz! Világot látsz. Amennyim van, az elég egy szerény életre egy ideig. Megerősödünk, ahogy az országok és az emberek.
Alberto elgondolkodott. Hol a nőre nézett, akibe a szépség visszatért, mint egy esős nap után a vigasztaló napsütés. Aztán elnézett a messzeségbe, a lármás nagy utcák felé. A tekintete kimenekült a szűkös utcák dohos sűrűjéből, a terek felé, melynek súlyos tengerszaga és szikrázó fényessége vonzotta, s melynek tompa csivitelése elhallatszott idáig.
- Nem mehetek. Itt a helyem. Délen. Rómában. Milánóban.
- És mihez fogsz kezdeni?
- Belépek a Fasci d'Azione Rivoluzionariába.
- Igen, hallottam róluk. Nem tudom, neked való e. Háború után egy újabb háború fel... De még fiatal vagy. Még szinte gyerek.
- Nem asszonyom. Soha nem voltam gyerek. A mozgalom fiatal, majd együtt öregszem meg vele. Ez a hazám, ez a családom. Kérem, asszonyom, ne kísértsen meg olyasmikkel, melyekhez nincs közöm.
Szilvia Alberto kezére tette a kezét. A fiú összerezzent.
- Nem teszek ilyet. Megértelek. A döntésed valóban nem egy gyermek döntése.
Mikor Szilvia visszaindult, Alberto hosszasan bámulta az asszonyt. Majdnem anyát látott benne, aztán egy régi barátot, s ahogy a nő eltűnt a szűk kapualjak forgatagában, hirtelen idegenné lett előtte.

Szilvia visszatért Bécsbe.
Tél volt. A háború közelmúltja sötét árnyként kuporgott a város felett. Titkos szorongás járta át az embereket, az egész várost. Ez már nem a régi Bécs volt, az a régi és örök első bálos lány. Ez a Bécs egyszerre lett megszenvedett nő és éhező kurtizán.
A háza megvolt, de üresen állt. A szobákat kifosztották, néhány helyen az ablak is hiányzott, a szobákba befújta a havat a januári szél. Szilvia egy halott madarat talált az egyik szobában, mely idemenekült. Felemelte a keményre fagyott tetemet. Szikár, élettelen test volt. Vaksin bámult a félig előfeketéllő szem. Fényben született élőlény volt, most jeges és oszló hús.
Kivitte és elásta a tetemet az udvaron. Ahogy visszatért, a léptei hangosan kongtak az üres falak közt. Sötét és árnyas volt a ház, és Szilvia semmi szerehetőt nem látott benne. Kísértetháznak látta régi otthonát.
Mikor kilépett a ragyogó téli délutánba, boldog lett néhány percre. Élt, s nem törődött az elvesztett majdnem egy évtizeddel. Érett nőnek hitte magát.
Kivett egy hónapos szobát, ott húzta meg magát.
Egy hónap elteltével már nem volt bizonytalan. Akiket ismert és szeretett, azok meghaltak. Giambatti gróf úgy tért vissza az életébe, mint a háza vagy Sciutti. Kísérteteként.
A gróf Bécsben halt meg. Az operában már nem tért magához. Ott maradt a nézőtéren, mint egy utas, aki a végállomás előtt hosszan belebámul a semmibe.
Szilvia kiment a sírjához. Nagy családi kripta mellé volt eltemetve. Amellett szürke, jellegtelen sír volt az övé. Szilvia nem tudta ezt mire vélni. Megsimogatta a sírkövet, s arra gondolt, hogy jó ember volt. Mikor visszament házba, hogy az eladását intézze, a ház előtt szürke ruhás hivatalnok állt.
- Bárónő!
- Honnan ismer engem?
- Már napok óta figyeljük.
- Miért teszik. Valaki ilyesmivel bízta meg önt?
- Igen, de ne gondoljon rosszra. A háza eladó. Megtudtuk, s nyomozni kezdtünk. Ön sokáig távol volt. Bizonyára a háború miatt. És most árulja, az én általam képviselt cég pedig megvásárolja.
- De hiszen lehetnek más jelentkezők is. Nem terveztem azonnal, az első vevőnek eladni. Nem sietett semmiféle kényszer.
- Értem. Az ajánlatom mégis megfontolandó. Mi több, az egyetlen tisztességes.
- Nem tudom, kicsoda ön, kinek a szolgálatában áll, de tisztességről beszélni ostoba frázis.
- Higgye el, bárónő, senki nem fog jutányos árat kínálni.
- Mennyi a jutányos ár?
A férfi egy levelet nyújtott át.
A felkínált összeg igen jelentős volt. Szilvia nem is gondolt hirtelen, hogy miért fizetnék a ház háromszorosát. Eljátszott képzeletében azzal az összeggel. Hirtelen Párizsban érezte magát, ahol sok évig gond nélkül lakhatna. Egyszerre eltűnt a szorongása. Tervezni kezdett, ruhákat, cipőket készíttet, s nő lesz újra. Már nem a nagyvilági nő, csak egy boldog asszony. Párizs elég nagy ahhoz, hogy mindig legyen választása.
Rábólintott az összegre. Másnap aláírta a házában, ahol még csak asztal sem volt. Csak egy ócska utazóláda. Nem talált benne semmi kivetnivalót. Aztán meglátta a végén a nevet: Ebeczky.
Hirtelen eszébe jutott az a férfi, akit a halott fia vezérelt hozzá. Fennkölt embernek látta az emlékezetében. Vajon mit szólna mindehhez?
Kinézett az ablakon. Aztán döntött.Nincs oka visszalépnie. Úgy gondolta, hogy ezek csak matériák, kő, cserép, fa, vászon. Ebeczky már nem él, nem számít, hogy mit kezd a hagyatékkal. A világ megváltozott, kicserélődött. Csak a romlottság maradt benne, az duzzadt, lett mohó és éhesebb. Mindent az életnek kell alárendelnie. Még mások életét is...
A banki papírokat eltette, s elindult a lépcsőn. Egy pillanatra elbizonytalanodott. De aztán azt érezte, kihűlt ez a ház, meddő és már nem számított semmit.
A ház előtt kocsi állt. Benne a fiatalabb Ebeczky.
- Üdvözlöm... bárónő!
Szilvia visszaköszönt. Már nem volt benne a régi rémület, melyet akkor érzett, mikor meglátta a fiatalabb bárót. Azt a kegyetlen és fiatal arcot, mely mentes volt minden emberitől, s elég szép volt ahhoz, hogy gonosz legyen.
- Ebeczky, köszönöm a nagylelkűségét.
- Nem nagylelkűség! Higgye el. Így tudom önt eltűntetni az életemből, s a nevemet megtisztítani. Egy luxusringyót pedig meg kell fizetni. Az én társadalmi rétegem első szabálya ez. A magáé pedig az, hogy kihasználjon másokat.
- Kedves Ebeczky, annyit nem fizetett, hogy tovább hallgassam önt.
- Látja, hölgyem... vagy asszonyom, ahogy tetszik... Pont ezt a választ vártam magától. Ugyanolyan közönséges, mint a valóságos arca.
- Uram! – vetette felé Szilvia elköszönésképp.
Aztán meggondolta magát. Visszament a kocsihoz.
– Tudja, Ebeczky, a maga fajtáját halálra ítéli a történelem. Tudom, láttam Olaszországban. Amit ön képvisel, az életképtelen és nyűg. Járjon színházba, a magafajtán nevet az egész világ. De amikor már nem tudnak nevetni, meneküljön! – mondta a nő, s összeszorított ajakkal távozott.
Még hallotta, ahogy az utána kiált, de már nem törődött vele.

Párizsba tavasszal érkezett meg.
A Rue de Martyrs-on bérelt ötszobás lakást szalonnal és egy cseléddel. Nem érezte fontosnak, hogy nagy háztartást tartson fenn.
A város éberen kutatott minden új jövevényben, s nem is a szívekben, fejekben, hanem a pénztárcákban és a fehérnemük alatt. Ilyen volt, hatalmas, erős, kíváncsi és igazságtalan. Szilvia szeretett a Notre-Dame-de-Lorette utcán elsétálni a templomba. A boulvard hömpölygő embercsordája után a csönd adta vissza a békéjét, betért a templomba, majd onnan kilépve szinte követelte, hogy lássa, amint a lombok a reggeli fényektől feldagadnak, majd felrobbannak, s mindenhol sárga, vörös fények repkednek, színek nyüzsögnek elő a földből.
Még mindig észrevették a férfiak, a középkorúak. Megnézték, arcába bámultak, de ezek hivatalnokok voltak, házasságuk miatt kéjenccé váló senkik, néhány titkár is volt köztük, akiknek jobban ment, de nem találták meg Szilviában azt, amiért a nőknek fizetni szoktak.
Egy napon, mely kissé borongósabb volt, hiszen hajnalban esett, s a zsenge levelek még dideregtek, pisztolylövés dörrent az egyik házból. Utána a lőpor kesernyés szaga érződött, majd tompa, s lentről érzékelve halk robaj.