A lövés után a csend szinte felkiabálta Szilviát a mozdulatlanságából.
A város zajai távolinak tetszettek, és az asszony arra gondolt, hogy ezek az utcák csak öntudatlanul nyújtózkodnak, csak léteznek, ahogy a hegyek, a tengerpartok vagy a földalatti barlangok.
A dörrenés még mindig ott remegett a levegőben, s Szilvia időtlennek érezte annak hosszú kimúlását. Egyszerre egy biciklis közeledett. Lassított, megnézte a nőt, majd tovább gurult.
Szilvia elindult a házhoz.
A lépcsőház nem volt szűk, s nem is volt félhomályos. Inkább a szagok adtak sötét árnyalatot a falaknak. Szilvia tanácstalanul ment egyre feljebb. Már kételkedni kezdett abban, hogy valóban hallhatta azt a régi hangot, a háborús zavargások állandó mindennapos iszonyát, mely a fejében kísértett évek óta.
Felért a negyedik emeletre. A vakablak vigasztalanul bámult rá, jelképe volt a háznak, de az egész kerületnek is. Szilvia visszaindult.
A másodikon, az egyik ajtó mögül mozgást hallott. Ügyetlenkedő kaparászást.
Megállt, hallgatózott. A mozgás elhalkult, majd újra felerősödött.
- Uram! Kérem, uram! – mondta Szilvia előbb franciául, majd olaszul.
Arra gondolt, hogy akár nő is lehetne az ajtó mögött, de a fegyverről újra a férfiúi erő és gyávaság jutott az eszébe.
A mozgás hirtelen abbamaradt. Majd egy hörgésszerű hang megszólalt.
- Segítsen... Nagyon kérem – szolt egy megtört férfihang
Szilviát megijesztette ez a segélykérés, mely mintha az életen túlról jött volna.
- Segítsen – szólalt meg újra, mire Szilvia óvatosan lenyomta a kilincset, az ajtó pedig csendesen kinyílt.
A lakás sötét volt, a falak otrombán mozdultak, ahogy az ajtó kitárult. Egy férfi ült a földön, a hátát egy komódnak támasztotta. A feje előreesett, az egyik keze az ölében, a másik pedig magától eltartva. Szilvia most vette észre, hogy a férfi ölében sötéten és a halál méltóságával egy pisztoly fekszik. Olyan volt, mint egy ujj, mely fenyegetőn mutat a belépőre.
A nő odalépett a férfihez, aztán letérdelt hozzá. De szólni nem tudott. Hiába szólaltak meg a fejében a régi szirénák, melyek bombatámadást vijjogtak, és hiába dohogtak a katonai teherautók, ahonnan tépett testű katonákat emeltek le, most mozdulatlanul nézte a vérző embert. A háború ott dobolt az agyában, de azon százakat, akiket látott meghalni, öngyilkosságra kötelezték, és sokan voltak, egyforma arcú, megégett, véres polyákkal elleplezett emberi lények. Ez pedig előtte olyan egyszerűen és tisztán volt ember, aki gyávának és őrültnek tűnt előtte.
- Jöjjön... - hörögte a hang. – Közelebb – tette hozzá alig hallhatón.
- Itt vagyok, Monsieur – válaszolta a nő.
- A pisztoly... Fejezze be. Felhatalmazom – mondta a férfi, s egy pillanatra erőre kapott, majd véres nyál csordult elő a szájából.
Szilvia a sebet kereste. Tudta, hogy a ruhát átszakító golyó a lapocka felső oldalán állhatott meg a vállcsontok között. Mert a fegyver régi volt és ügyetlenül használt. A fájdalom eszét vette a férfinak, noha a seb nem tűnt halálosnak.
- Asszonyom! Ne habozzék... - suttogta a férfi.
- Nyugodjon meg, Monsieur! – Van ápolói gyakorlatom.
A férfi szája mozogni kezdett, érthetetlen hangokat hörgött, de Szilvia csitította a szenvedőt.
- Megnézem a sebét. Kérem, fogja meg a kezem, mert ez fájni fog – mondta, s kinyitotta a véres inget, melyről érezte, kiváló anyagból készült, jól szabott.
A férfi lehunyta a szemét, a vonásai összegyűrődtek a fájdalomtól. Az eszméletvesztéshez közel volt.
Az elkövetkező órában a férfi többször is elveszítette az eszméletét, majd újból és újból magához tért. Szilvia ezalatt kitisztította a sebet. A házban talált tiszta gyolcsot, tudott vizet forralni, volt fertőtlenítő. És voltak egyéb gyógyszerek lázcsillapításhoz. A férfit lefektette a földre, de előtte a hálószobából hozott ágyneműt, s azokkal tette kényelmessé a helyet, ahova a test lehanyatlott.
Miután a férfi delíriumos álomba zuhant, Szilvia arra eszmélt, hogy egy idegen házban van, olyan itt, mint egy tolvaj. Már nem érezte, hogy egy élet felett őrködik. A lakás elegáns volt, bár a fényűzéstől tudatosan eltért. A hálószoba nagy volt, ellenben a szalon közepes, dúsan bútorozott. Sötét volt és unalmas. Mellette apró könyvtárszoba íróasztallal. Szanaszét papírok. Minden szobában egy-egy hangszer ácsorgott, elegáns pianínó, egy régi és kopottas csembaló. A falakon kevés kép volt, némelynek a helye látszott, olybá tűnt, mintha egyiket-másikát eladogatták volna.
Ez az idegenség fojtogatni kezdte.
Estére a férfi láza felment. A nő hidegborogatást tett rá, de a férfi homloka hajnalig tüzelt, majd reggelre enyhült. Szilvia másnap délben elhagyta a házat, orvost kerített. Párizs külső részein sok zugdoktor volt, kik gyanakvók voltak, drágán mérték az idejüket, s a lakásuk kellemetlen, szagos és rendetlen volt. Szilvia tudta, az ilyen nem beszél, megbízható.
Az orvos elégedett volt az asszony segédkezésével. A lövedék a háton távozott. Szilvia a falban találta meg rövid keresgélés után.
Négy nap telt el, annyi idő kellett, hogy magához térjen a férfi.
Szerda volt, mikor a reggel belépett a lakás ablakán, s lázpiros foltokkal szórta tele a szalont. A férfi végre megszólalt.
- Ki maga? Mit keres a házamban?
Szilvia mindent elmondott, kivéve önmagáról nem beszélt.
A beteg fennakadt szemmel hallgatta, majd elaludt. A nő pedig Sciuttira gondolt, hiszen ahogy sétált, kottafüzeteket talált, sűrűn teleírt lapokat, könnyed férfiírással megalkotott partitúrákat.
Ismét hétvége volt, mikor magára hagyta a férfit. Hosszan kutakodott egyéb fegyver után, majd a késeket is magához vette. Most jött rá, hogy egy hétig szinte alig evett. A konyha melletti kamrában sajtot és lekvárt talált, innen három utcára pedig keskeny és vizes ízű kenyeret vett. Mennyivel szerényebbek voltak a bécsi pékárukhoz képest az itteniek, gondolta az asszony.

Egy nap, mikor a férfi hiányozni kezdett, felkereste. Az otthon ült. Sápadt volt, a szeme karikás, és szagos volt a mosdatlanságtól.
- Miért tette? – kérdezte a nőt.
- Nem tehettem mást.
- Tehetett volna. Tovább megy.
- De nem mentem, s most ön él. És segítségért könyörgött.
- Nem, nem azért...
A férfi egy fotelbe roskadva, véres, elszürkülő ingben a nőt nézte.
- Nem ismerem magát...
- Madame... Asszony vagyok.
- Én pedig... Senki és semmi.
Szilvia azon gondolkodott, hogy egy ilyen csinos fiatalember, akinek láthatóan pénze is van, miért látja így önmagát. Előtört belőle saját sorsának keserű látása.
- Nem várok köszönetet azért, hogy megmentettem az életét. Nem kérdeztem a nevét, azt, hogy miért tett így. Ön fiatal ahhoz, hogy a szenvedés lélektanát ismerje. Hogy ismerje az életet, s hogy értékelje a halált. Nem azt a szánalmas valamit, amit magával akar tenni. hanem a kiérdemeltet. Ön színházat játszik itt, csakhogy a függöny mögött nem fog elsétálni.
A férfi villogó tekintettel nézett a nőre, majd visszahanyatlott, s úgy válaszolt:
- Nem fogok hálálkodni, asszonyom. Természetesen az, amit tett, nemes tett lett volna, ha nem velem teszi, hanem bármely szegény ördöggel. Ön földúlta a házam, látott egyet s mást, de nem láthatja azt, amiért merő ostobaságnak látom, hogy itt van, hogy hálát vár, s hogy én levegőt veszek, önre nézek és szorongva várom a holnapot. Tudom, hálásnak kellene lennem. Mert ön bennem olyasmit lát, amiről azt hiszi, hogy irigylésre méltó. De ön nem ismeri a betegségem. Bár nem hiszem, hogy ez betegség lenne. Inkább egy rosszul sikerült adásvétel. Ön fiatal férfinek lát. Huszonkilenc éves lettem maga miatt, pedig huszonnyolcévesnek kellett volna mindörökre maradnom. Ön nem ismerhette fel a betegségemet. De most jól nézzen meg! Az én betegségemet ott látja azokon a lapokon, s úgy hívják, tehetségtelenség. Erre nincs orvosság...
A nő hallgatott, a férfi pedig kellemetlenül méregette a sápadt, megtört női arcot. Aztán észrevette a szép kezet, a magas, arisztokratikus nyakat, a vállat, mely a közelmúlt kecsességét őrizte. És a nő bőrét, mely fehér volt, a nap inkább csak halványarannyá simogatta.
Dacosan a nőre nézett, majd újra beszélni kezdett.
- Menjen a Paris de Boulogne-ba! Ott költse el azt a pénzt, amelyet a fiókban talál. Abban a szekrényben. Magára bízom, mit vesz. Gondoljon kettőnkre. De elsőként magára. Nem evett, miattam ilyen.
Azzal visszahanyatlott, majd lehunyta a szemét. Szilvia hosszan nézte. Most olyan volt, mintha halott lenne. Egyszerre viaszszerű lett ez az arc. Az ujjak azonban fáradhatatlanul mozogtak. A fej néha rándult egyet, majd ismét a halotti maszk világított sápadtan, mint egy utcai gázlámpa.

A nő elment, vett ruhát, a férfinek új ingeket, magának alig valamit.
Mikor hazaért, zongoraszót hallott. Nehéz, disszonáns ritmusokat, melyek szétfeszítették a szoba szecessziósan unalmas hangulatát.
- Remekül játszik – mondta Szilvia belépve.
Őszinte volt, jobban tisztelte a másikat. És a férfi bólintott. Majd válaszolt:
- Látja a kórusokat?
- Nem... Csak a zenét hallom. Mi ez?
- Nem figyel. Ott az egyik kórus, a nap gömbje alatt. A másik az embereké. Unalmas égitest, ezüstösen ragyogó üresség...
- Nem értem, amit beszél.
- Nem kell értenie. A zene az értelmen túli. A zene az egyetlen isteni. A zene az egyetlen, mely lerázza magáról az anyagiasságot. A filozófia a nyelv páncéljában fuldokló szellem. De a zene, ha egyszer hallják, képes kiszakadni, némán szólni, képes a tudatban létezni. Beethoven nem hallotta a zenét, és akkor írta a zenét. Az író legyen vak, mint Milton, legyen vak, mint a vén Bach, legyen siket, mint Beethoven, s legyen őrült, mint Shelley, legyen romlott, mint Verlaine, maradjon embrió, mint Rimbaud. Aki nem ez, az semmi és senki...
És a férfi játszani kezdett. Dühösen verte a zongorát, melyből vaskos induló, majd az alig megmozduló ujjak alatt áhítatos zengés szólt.
Aztán ráborult a zongorára.
Szilvia odaszaladt, a férfi hátát óvatosan megtámasztotta.
- Az ágyához kísérem...
- Segítsen... Segítsen – hörögte a férfi, könnyes volt a szeme, s magatehetetlenül csüngött a nő gyenge karjai között, mint egy rongybáb.
Szilviának az jutott az eszébe, hogy a segítség ennek a férfinak nem az ágy, nem az élet...

A férfit Léon d'Aurevillynek hívták.
Szinte egész napokat átaludt. Néha felhördült, majd a hideg rázta, de Szilvia érintésétől megnyugodott.
Egy alkalommal valaki hevesen verte az ajtót. Két nappal később csendes kopogásra ébredt az asszony. Egyik alkalommal sem nyitott ajtót..
Mikor széthúzta a függönyt, s kibámult az aranyos fényekkel telemázolt utcaképre, újra rátört a kétely, hogy neki van-e keresnivalója itt, ebben az idegen házban. De a férfi, akit naponta hosszan nézett, rászorult. Kimondatlanul.
Két hét múlva Léon újra felkelt, már egymaga elment az ablakig. Meglepődve nézte a nőt, aki nemcsak a szennyesét takarította, hanem mindazt a mocskot, melyet a férfi maga után hagyott ájulásaiban.
- Miért van itt? – kérdezte a nőt most jól megnézve.
- Nemsokára elmegyek – válaszolta Szilvia.
- Nem ezt kérdeztem.
- Tudom, mit kérdezett. De arra nincs válaszom. Vagy túl bagatell lenne.
- Maradjon – válaszolta a férfi. – Maradnia kell, ha eddig itt maradt.
Szilvia nem felelt, csak tudomásul vette a férfi akaratát. Rátört az érzés, hogy ebben a házban van az ő világa, itt nyüzsög egész Párizs. Máskor pedig azt gondolta, hogy az egész világ ez a ház, Párizs pedig az ablakokra festett képek sorozata.
A férfi rátette a nő kezére a kezét, majd ellépett mellőle. Nem nézett az asszony arcába. De nem is volt érzelgős. Csak állt lehajtott fejjel.
Néhány perccel később elment a mellékhelyiségbe, Szilvia pedig hosszan kibámult az ablakon.

A két ember élete összefonódott. Léon felgyógyult, csak a sebe, melyet nem kezeltek tökéletesen, maradandó hegként éktelenkedett a testen. Szilvia pedig házastárs lett a szó különleges értelmében. Vezette ennek a lakásnak a háztartását, s együtt élt a férfival. Hogy mikor töltötték együtt az első éjszakát, azt jól megjegyezték. Ősz volt, az ablakra ragadott falevelek becsücsörítettek az üvegen, hideg volt, lent a lovak apró közfelhőket fújtak, s a színek mind sötét árnyalatúak voltak. Szilvia nő akart lenni újra, a férfi pedig visszanyerte annak a szépségét, melyet megvetett, az evilágiságot.
Nem írt zenét, hanem tanítványokat fogadott, gyermekeket elsősorban, hogy fenntartsa a házat.

Két év után Léon ismét írni kezdett, mikor az állapota rosszabbodott. Újra lázálmok gyötörték, s bár Szilviát szerette és ragaszkodott hozzá, a látomásai felerősödtek.
Olykor a ház tele volt papírszeméttel, áthúzgált kottalapokkal, szétzúzott üvegek szilánkjaival.
Egyszer a nő arra ért haza, hogy a férfi letépkedte a függönyöket az ablakról, s azt kiabálja, hogy fényt akar, minél többet.
Egy nap Szilvia rászánta magát, hogy amit lehet, megteszi. Pénzzé tette Párizsi házát, visszafordíthatatlanul alávetette magát a másik férfi életének.
Egyszer-egyszer elutaztak délre, máskor a tengerhez. Boldog napok voltak, a nagy sárga nyarak egymásba égették a szívüket. Aztán jött a roham, a rosszullét, és ismét hazamentek.
Közben Léon írt, s mikor írt, az öklével csapkodott, az ajkával sűrű rézfúvósokat utánzott, máskor a zongorát ütlegelte. Ilyenkor elviselhetetlenné vált.
Szilvia nem csitította, csak mellette állt hangtalanul, alig észrevehetőn. A későbbi rohamoknál már elmenekült a házból, elfutott egy mellékutcáig, s hangosan zokogott.

Párizs a harmincas évekre megváltozott. Két város élt egyetlen hatalmas, a háztetők milliónyi pikkelyétől vörös testben. A régi és az új. A dohos kis utcák, szegénynegyedek, gótikus régiségek, évszázados temetők és katedrálisok felcicomázott koldusságán túl ott volt valami más, ami erősebb és hatalmasabb lett. Az új, a falánk, mely elnyelte a régiségeket, s hatalmas utakkal és terekkel, mintegy csápokkal összeroppantotta a régit. Délről cigányok lepték el a várost, a hatalmas építkezések óriási embertömegeket vonzottak. Párizs csupa tülekedés lett, közönséges és olcsó.
Szilvia negyvenéves lett. Az évek az arcán látszódtak, s bár a szépségét nem vesztette el, a frissességéből sokat veszített.
A teste ugyanakkor szép maradt. A melle, a combja feszes és izmos, a dereka karcsú volt még. Mikor
társaságban jelent meg, nem vették észre összes évét. Csak akkor, mikor beszélni kezdett.

Egy nap Léon az asztal alatt feküdt magzati pózba kuporodva. Ájultsága riasztó volt, a sápadt férfiaarc és a megdagadt ujjak ötvenévesnek mutatták a harmincöt éves férfit.
A szőnyegen kéziratköteg hevert. Szilvia tudta, hogy újabb zeneművön dolgozik a férfi. Óvatosan kinyitotta a füzetet. A címlapon ez állt: A végzet harmóniái. Alatta: Szilviának, ki élni engedett.
A mű oratórium volt zenekarral, fanfárokkal, kórusokkal és egy-egy férfi és női szólamra.
Az asszony meghatódva lapozgatta a művet, s szinte látni vélte, ahogy a templomban férfi és nő éneklik egymásnak a szavaikat, melyeket elsuttogtak egy-egy éjszakán.
Az orvos aznap hosszan vizsgálta a férfit, miközben Szilvia a szalonban sírt.
Másnap, mikor León aludt, a műről másolatokat készíttetett, s azokat elvitte a zeneakadémiára. Bárónőként jelentkezett be, így fogadták. Ketten is beleolvastak a műbe, majd azt kérték, jöjjön vissza egy hét múlva.
Léon ezalatt az egy hét alatt jobban lett, Szilviára támaszkodva hosszan elbámult a város felé.
Alattuk autók tülkölő hada zengett, messze az új Párizs tündökölt milliónyi ezüstlő üvegablak csilingelt. Elsétáltak a Notre Damme felé. A lombokat felborzolta a korai szél, s a fák, mint tollászkodó nagy madarak álltak, hajladoztak és borzongtak a korán jött őszbe.
- Ha meghalok, csak annyit költs a temetésre, amennyi méltányos.
Este a nő gyengéden megölelte a halálba készülő férfit. És az visszaölelte, s oly szorosan tette, amennyire erejével még bírta.

Egy hét múlva visszament az akadémiára, ahol hűvösen fogadták.
- Sajnálom, bárónő, de ez a mű csupa anakronizmus. Nem ad újat, elavult, ráadásul túl komor. Olyan, mintha Berlioz írta volna tizenkilenc évesen. A jelenkor csupa optimizmus és merészen újító. A zenehallgatóknak nem kell ez az elmúlt századra való visszakacsintás. És hosszú, ráadásul nagyon költséges. Egy ilyen műre, melynek szerzője teljességgel ismeretlen, nem lehet közönséget találni. Bárónő, meg kell értenie a mi álláspontunkat is. A férje jeles ember, igazi műkedvelő... De nem zeneszerző.
Szilvia sietve távozott. Akik szembejöttek vele, megbámulták feldúltságát. Elhatározta, hogy megmutatja a világnak Léon testamentumát.