A szürke égből hatalmas esők csaptak le, mikor Léont Le Cimetière du Sud egyik félreeső parcellájába temették.
Csak Szilvia volt ott, egy Montparnasse-i templom papja és négy sírásó. A búcsúbeszéd rövid volt és egyszerű, a koporsót pedig olyan közönyösen nyelte el a föld, mintha egy étvágytalan ember udvariasságból majszolna.
Néhány napra az asszony megtalálta Léon elrejtett pénzét, melyről sokat beszélt a férfi, hogy majd abból kezdenek új életet. Tekintélyes összeg volt, újabb évekre elegendő. Szilvia mégis úgy döntött, hogy elhagyja a lakást, azt sorsára bízza, s a Montmartre-on bérel egy kisebb házat.
Napok teltek szürke egykedvűséggel, és az asszony úgy érezte, hogy ő is olyanná vált, mint azok a februári délutánok, melyeken ki sem mozdult a lakásból. Aki vár, az boldog, ezt gondolta. Régi lemezeket hallgatott, máskor zongorázott, s mikor a szeme éhes lett a jó szóra, olvasott.
Mikor kinézett az ablakon, meglátott egy gyermekét sétáltató asszonyt. Ösztönösen a magzata fölé helyezte a kezét. Eszébe jutott, hogy hasonló korú volt, mint az a lenti kisgyermek, mikor őt az anyja a karjánál fogva végig rángatott az utcán.

- Igen, ön a negyedik hónapban van – mondta az orvos, miközben kikísérte az asszonyt.
A fertőtlenítő szagától és a mesterséges fényektől Szilvia szorongani kezdett. Az orvos arról beszélt, hogy ebben a korban veszélyes a szülés, komplikációk léphetnek fel.
A kinti világban ágak szédelegtek, a fák integettek. Aztán Szilvia összeszedte magát.
- Akarom ezt a gyermeket!
S közben az jutott az eszébe, ha meghalna, mi lenne a gyermek sorsa. Ki nevelné fel, kinél tudná biztonságban. Elfogta az egyedüliség érzése. Senkije nincsen, s ha ő belepusztul ebbe, akkor átörökíti a sorsát a gyermekére. Mégis rendületlenül hallgatott, mint aki ezzel lezárta a beszélgetést, s a tett az megfellebbezhetetlenül ő egyedüli dolga.
Mikor magányosan elsétált a folyosón, belenézett egy tükörbe. Nem riadt meg önmagától, hiszen alig nézett ki harminc évesnek. És ez mindig meglepte, hiszen sokat szenvedettnek tudta magát.
Egyszerre halottat toltak ki az egyik szobából. Fehér lepedővel volt letakarva. Szinte lebegett ebben a nagy fehérségben a fehér falak, a kintről bezuhogó fehér fények közt. A mennyországa árnyéka volt ez a folyosó, s Szilvia ettől a látványtól megerősödöttnek érezte magát.

Még dél sem volt, s a tavasz már ott ágaskodott az ablakok előtt. Puha márciusi fények öntötték el az utcákat, s a Szent Szív kupolája a távolban úgy szállt Párizs felett, mint egy szappanbuborék. Szilviának a híres Wilde-vers jutott az eszébe:

„Seemed changed to shadows and St. Paul's
Loomed like a bubble o'er the town."

A szerelem ömlött szét a testében, de már nem a nyugtalan és türelmetlen ifjú szívé, hanem mást érzett. Rövid, de intenzív ujjongások törtek fel a testéből, mikor a Szajna-parton sétált, vagy a Luxembourg-park csendes sétányain járt. És mikor mezítelenül megállt a tükör előtt, s bámulta a hasát, melyben az egyetlen szerelmének a testamentuma növekedett még gyenge húsból, porcból, de már szüntelenül lüktető vérből.
Szeptember volt, mikor a gyermeke megszületett. Fiú volt, nagyobb az átlagosnál, hosszan hallgatott, mintha egy lélek eltévedt volna vérben és iszapban, s most idegenül szemléli ezt a világot. Majd ideges paskolások határára felsírt, s már élni akart.
Gyorsan fejlődött, egy éves korára járt, beszélt, háromévesen a zongora mögé ült, de mozdulatlanul az anyját figyelte. A válla ilyenkor egyet-egyet rezdült, az ajka lebiggyedt, csak a tekintete izzott. Ötévesen már írt olvasott. Szép öntudatlanságban teltek az évek, s Szilvia nem foglalkozott azzal, ami körötte történik. Egyetlen dolog volt, ami felbolygatta az életét, de célt is adott. Csomagjait, megrendelt könyveit rendszeresen újságpapírral csomagolták be. Egyszer magyar nyelvű újságból vette ki Csehov műveinek francia fordítását. Napokig nem tudott mit kezdeni az érzéseivel, majd előkereste az újságot, s olvasni kezdte. Csupa semmitmondó hír volt, de a szavakból a gyermekkor nehezedett vissza rá. Néhány magyar nyelvű könyvet rendelt, azokat olvasgatta. Megdöbbent, mennyire benne élt az a nyelv, melynek megtanítója soha nem élt benne. Tehát fiát magyarul kezdte tanítani. Még mindig voltak olyan érzései, melyeket az anyanyelvén tudott kifejezni, s ha valami zavaros imát mormolt vagy önmagát hibáztatta, mindig magyarul beszélt. Franciaként gondolkodott, olaszul érzett és magyarul szenvedett. Mintha ez a nyelv lett volna a szenvedés nyelve.
Mikor a pénzének a fele volt csak meg, elhatározta, hogy elköltözik Párizsból, le, délre.
Néhány hónappal később Port-en Bessinbe költözött.
Keskeny, fehérhomokú part emelkedett végig a tengerparti sávon. Egyszerű halászok jártak erre, és Szilvia az olasz halászokra gondolt. Azok éltek ilyen ősvilági békében, mint ezek a lassú mozgású, alig írástudó emberek, kiknek kifakult a szakálluk és a hajuk, s a bőrük barna volt és vörös, s egykedvű méltósággal tértek haza alkonyatkor hosszú halászbárkáikon.
Itt élt köztük Szilvia a nyolcévessé cseperedő gyermekével. Már nem gondolt Párizsra, s még akkor sem, mikor Musset egyik kötetét olvasta:

„J'y revins, que je vis ce bon Louvre et son dôme,
Paris et sa fumée, et tout ce beau royaume..."

Unottan hajította félre a könyvet, s nézte a kis Léont, ahogy beszalad a tengerbe, előbb madarat utánozva féllábon ugrál, majd belevetve magát a habokba, messze elúszik a part mentén. De az anyja nem aggódott érte. Jó gyermek, tud vigyázni magára.
Talán most volt először mindenféle érdek nélkül boldog. Vigyázták gyermekét a messze ringatózó dzsunkák, a sekély, hosszan elnyúló part, s mintha ebben a szépségben lenne valami isteni és végtelenül nyugodt.
Szilvia, mikor a gyermeke aludt, gyakran sétált erre, s az olasz egek jutottak eszébe negyedszázaddal ennekelőtte.
A helyiekkel keveset érintkezett, de tisztelte őket, ahogy azok is ezt a különös és hallgatag asszonyt.

Mikor kitört a háború, ugyanaz ismétlődött meg, mint a nagy háború idején. Katonák jöttek, s összeszedték az idegeneket. Szilvia először nem akarta igazolni magát, de mindenkit kivallattak, és az asszony, hogy másoknak ne ártson, olasznak vallotta magát. Egyszerre elvesztette a házát, melyet lepecsételtek, a gondosan összegyűjtött bútorait, a pianínóját, a könyveit. Csak a szoknyájába belevarrt és a fehérneműjébe rejtegetett pénz adott neki és gyermekének némi biztonságot.
Északra vitték, nem messze Párizstól.
Itt sok volt az olasz, és nem kevés német, osztrák és magyar. És lengyel és orosz. Mindenki gyanús volt, s a tábor borzalmas. Napokig nem adtak enniük, volt, hogy háromszor is kihallgatták. A negyedik napon a gyermekeket elkülönítették. Anyák tucatjai sikoltoztak a gyermekek után.
- Léon, ne sírj, nem vesztjük el egymást – mondta a gyermek sírós arcába az asszony.
Aztán kitépték a karja közül a fiát, a karjára azonosítót ragasztottak, s egy hátsó barakkba vitték. Napokig tartott, hogy a nők álomba sírták magukat.
Néhány hét múlva német repülők szálltak át a tájon. Csak két felderítő volt, azonban mindenkit a földre parancsoltak. A nők nem is magukért imádkoztak. Újabb napok elteltével újabb német felségjelzésű vadászgépek repültek alacsonyan, egészen jól láthatóan. Esténként katonai járművek zsongása hangzott a város irányából. Az asszonyok mindennap lázongtak, hogy engedjék el őket és a gyermekeiket. Egy ügyvédnő a jogra hivatkozva a katonák elé állt. Egy tiszthelyettes az asszonyt megütötte, majd szitkozódások közt megfenyegette. Ennek ellenére mindennap zavargások voltak a táborban.
Egy szombati napon bombázni kezdték a táborhoz közeli várost. A robbanások felrázták a foglyokat, kik ordibálva rohantak a kerítésekhez, hogy kikönyörögjék a gyermekeiket.
Őszre járt az idő, mikor elkezdődtek a végleges internálások. Az első csoportot hat teherautóval menekítették az állomásra, hogy onnan Dél-Franciaországba vigyék. A második napon négy vadászgép suhant el a város felett, majd a második hullámban tucatnyi követte.
Szombati napon kezdődött meg a tábor teljes felszámolása. A vagonok zsúfoltsága még a teherautókra feltoloncolt emberekét is felülmúlta.
Naponta kétszer állt meg a vonat fél-fél órára, majd nagyon lassan tovahaladt. Néha egy-egy nagyobb város előtt hosszan vesztegelt, s ilyenkor látták, ahogy ágyúkat, teherautókat dzsipeket szállító szerelvények mennek fel északra.
Rühesen, tetvesen és kiéheztetve érkeztek meg Limoges közelébe. Mindig voltak szökevények. Egyet-egyet elfogtak, és egy középkorú férfit úgy megvertek, hogy majdnem belehalt a sérüléseibe. Egyszer mindenkit leszállítottak, és órákig úgy kellett állniuk. Az asszony arra gondolt, hogy a francia hatóságtól jobban kell félnie, mint a németektől.
Többen elájultak. Majd a vagonra visszazavart emberek összebújtak, mert az éjszaka és a hajnal hideg volt. Ha valaki összerázkódott a reggeli fagyoktól, mindenkiben ott remegett a fázás. Éberen alvó állatokká változtak, s egy idő után gyanakvók lettek. Mégis hajnalban aludtak, mikor az ürülék szagát megkönnyítette a hideg.
Szilvia is úgy döntött, hogy elindul kelet felé.
- Léon, figyelj rám. Mi másfelé megyünk. Nem leszünk foglyok, szabadon elindulunk Olaszország felé. Mutattam neked sokat. Nagyon szép ország.
És a kis Léon figyelt, értette az anyja szavait, s mint valami hűséges kis állat, követte az anyját. Grenoble-ig gyalog, teherautóra felkéredzkedve, majd vonattal jutottak el. Onnan vonattal indultak Torinóig. Gyakran megállították őket, de Szilviának volt francia és olasz útlevele, így kétnapnyi várakozás után eljutottak Torinóba.