„Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend..."
(Tóth Árpád)

Nyárutó volt, még fényes, de már a forró szelek lesóhajtozták a fákról az első száraz leveleket.
Nem messze innen van a postahivatal, amolyan csökevényes kis épület, onnan túl a városháza elaggott falai, s szemben a tölgyes, mely között meredek ösvény visz le a folyópartra. Onnan is látni a templomot, mely furcsa kis sipkájával, szürke tornyával a szikrázó víznek hajbókol.
Itt jár nap mint nap egy öregúr a templomtól végig a vízparton, mely délutánra már aranyló és szomorú, különösen a füzek alatt, hol fiatal asszonyok viszik le a gyermeküket, hogy azok köveket dobáljanak a vízbe. Máskor kislányok szaladgálnak mezítláb, kibontott hajjal.
Az öregúr ilyenkor megáll, hosszan elméláz ebben a harsogó csendben.
Szép.
Talán ezt gondolja. Vagy azt... Szomorú.
Most leül egy padra, nézi a korhadozó paddal, a görnyedt fákkal, s az ágak közt feszülő pókhálóval mulandó világot, melyben éppen egy aprócska légy rángatózik.
A nyárutó aranypocsolyáiban lassan felforr és elpárolog a délután. Az öregúr visszafordul, nem érdekli már a gyerekzsivaj. Nézi, ahogy a kis légy még utoljára rángatózik. Arra gondolt, hogy ennek a csöpp életnek is itt a vége. Aztán a messziben indulózene szól.

Néhány héttel később, már szeptember volt, az öregúrnak az jutott az eszébe, meglátogatja a gyermekeit. Elsőként a fiát, aki már túl volt a harmincon, s akiről feltételezte, hogy az élettapasztalat közelebb hozta a vénülő apjához.
Egészen a fővárosig utazott keresztül szegve az országot. Huszonéves nő ült vele szemben, szinte még gyermek volt. Könyvet olvasott, s nem törődött sem az öreggel, sem a vonat monoton kattogásával. Mikor a végállomás felé dülöngélt a vonat, a nő felnézett a könyvből, megnézte a lecsukott szemhéjak mögé rejtező embert, ezüstös üstökét, sovány, hosszúkás arcát, de leginkább fiatalos és ápolt kezét. Talán rútnak, talán bölcsnek látta ezt az embert, kinek az eszüstös haja olyan volt, mint valami megkopott glória egy szent homlokán.
Aztán egyszerre rándult a vonat, az ütközők ágyúszerű dörgéssel koccantak össze. Szinte felhőköltek a kocsik, fémes nyerítésükre az ajtók hangos csattanással vágódtak be. Majd kiabálás támadt, valakik elfutottak a szerelvény mellett. Utána sípszó, majd újabb hangos szóváltás.
Az öregúr felegyenesedett. Az ajtóhoz ment, megállította az egyik kalauzt.
- Mi történt, kérem szépen?
- Baleset történt.
- Miféle baleset?
- Valaki a vonat alá esett.
- És meghalt?
- Azt nem tudom.
A vonat hosszan veszteglett. A lány az ablaknál állt.
Mikor az öregúr visszatért, sápadtan kérdezte:
- Lehet már valamit tudni?
- Baleset volt. Valakit elgázolt a vonat.
A fiatal lány lehuppant az ülésre. A könyve mellette, fáradtan az is ellapozódott.
Kint felerősödött a lárma, egy mentőautó tolta félre a bámészkodókat. Valaki kiabálta:
- Menjenek arrébb, itt nincs semmi látnivaló!
A kalauz sorra járta a fülkéket, s mindenhol elmondta:
- Kérem, ne szálljanak le! Különösen a hölgyek és a gyerekek ne tegyék!
Tizenegy lett, mire a vonat tovább indult. Az öregúr látta a fehér lepedővel letakart véres alakot, ahogy szinte elsuhant a lassan rángatózó vonat mellett. A lány ölbetett kézzel ült, egészen összehúzódva, lesütött szemmel. A halál nehéz hangulata telepedett minden fülkébe. Az öregúr azonban a lányt nézte, akiből kifutottak az egészséges és szép színek. Sápadt volt és megrettent.
Hirtelen beborult, félhomály nehezedett a vállakra. Még friss ősz volt, s a lány meztelen válla sejtelmes fehérséggel fénylett a félhomályos fülkében. Aztán a kezét nézte a lánynak, ápolt, jóléthez szokott kezet. Majd az archoz visszatért, a sötétkék szempárhoz, a finom ívelésű szemöldökhöz, a dús, kontyba kötött hajhoz. A fiatalság ült előtte a fiatalság tékozló szépségével. Ez a fiatalság öntudatlan volt. Tudta magáról, hogy szép, de nem látott bele a szépség igaz értelmében. Csak az értheti meg, aki már elvesztette.
A vonat bágyadtan és kísérteties csörömpöléssel haladt északnak, s közben kettévágta az ég meszes aljú sötét felhőit. Aztán házak bújtak elő a földből, majd nőttek külvárosi palotákká. Később nyomorult bérházak sokasága a szegénység szürke otrombaságával. Egy udvaron száradó ruha fehér foltja ragyogott. Egy lepedőt a szél táncoltatott. Az öregúr hosszan nézte. Ugyanilyen lepedőt terítettek a sínek közé esettre is.
Hirtelen nagyot rándult a vonat. Mikor a férfi magához tért, már egyedül volt. A kalauz nyitott be:
- Végállomás. Szíveskedjék elhagyni a vonatot!
A peronon sokak voltak, mindenféle ember vidékről, kopottan, a szegénység örök stigmáival.
Taxiba ült, s felutazott a fiához. Néhány lépésnyire volt a Duna, széles út szaladt végig a parton, majd a hídhoz kanyarodott. A ház nem volt elegáns, inkább középszerű félúton a jómód felé. Volt egy kis előkertje, szigorú vasrácsos kerítés vette körül a repkénnyel benőtt falakat.
Vaskos dübörgéssel rohant el a villamos, az öregúr összerezzent. Tehetetlen volt az itteni zajokkal szemben.
Megállt a bejárati ajtónál, hosszan elmélázott, hogy szabad-e neki váratlanul beállítania. Idegennek érezte ezt a várost, s félt, hogy a fia is ilyen idegenné vált. Évek óta nem látta. Percekig állt, aprót köhécselt, erőt gyűjtött. Aztán kopogott. Alig hallhatón. Majd még egyszer, már erélyesebben. Újabb villamos döngött végig, észre sem vette, hogy kinyílt az ajtó.
- Apa! Te hogy kerülsz ide? – kérdezte a magas, nyúlánk férfi, aki valóban hasonlított az ajtóban megálló vén kántorhoz. – Éppen ebédelünk... Nem számítottunk vendégre.
- Nem zavarok. Majd addig elhúzódok valamelyik szobába. Vagy itt várakozom. Csak egy széket adj nekem.
- Apuka... Maga az! Hát jöjjön beljebb! Éppen ebédelünk – mondta a menye, s ahogy ott állt az előszobában, olyan egyszerűnek és jelentéktelennek tűnt.
A fiatal lány jutott az eszébe a vonatról. Az csupa kellem volt és báj, ez pedig sápadt és közönséges.
És mégis jobb szóval fogadta, mint a fia.
Mindhárman zavartan álldogáltak, egymást kémlelték, aztán az öregúr lehajtotta a fejét. Mintha megadta volna magát ennek a megjátszott vendéglátásnak. Hátat akart fordítani, hogy azonnal elmenjen, de a férfi annyit mondott:
- Kerüljön beljebb!
A fia a kalapját vette el, az asszony pedig a kabátját vitte a fogashoz. Aztán intett a férfi az apjának, hogy menjen előre, az ebédlőbe.
- Hozok friss terítéket! – mondta az asszony, s az öreg arra gondolt, hogy miként lehet a teríték friss. Talán tiszta, esetleg új. Buta ez a nő, harsogott benne az első indulat. Aztán megnyugodott. Jó asszony lehet az, ki az ő fiát nemcsak elviseli, hanem viseli, mint valami kényszerű mártíromságot.
Az asztalnál az unokája ült. Akkor még alig járt, esetlenül futkározott a nappaliban. Most pedig olyan volt, mint egy pufók porcelánbaba, amelyik éppen egy hatalmas levegőt vett, s még nem tudott megszabadulni tőle. Nem adta oda a gyermeknek a csokoládét, melyet sietve még a vonaton vett. A gyermek szorongó volt, s az öregúr elképzelte, hogy nem is adhat mást ennek a fiúnak, mint a táplálkozás kéjét.
- És hogy s mint vagytok? – kérdezte a vendéglátóit, akik csendben ettek.
Ő maga nem evett, csak nézte a tányérjában megfagyó leves aranyló tótükrét, melyen apró víziszörnyek úszkáltak, lomha zsírfoltok.
- Inkább apám mondja meg a látogatásának okát! – szólt a fiatal férfi gyanakvón. – Valami baj történt? Netalán megbetegedett?
- Hiányoztatok. Olyan csendes ott lent minden.
- Ez kedves – mondta az asszony derűsen. – Örülök, hogy látom. Jó színben van. És... meddig marad? – hadarta el az asszony, s az öregúr arra gondolt, hogy már az elmeneteléről esik szó, pedig csak percekkel ezelőtt érkezett.
- Úgy terveztem, hogy még ma visszautazom. De baleset történt, ami miatt sokáig vesztegelt a vonat.
A nő és a férfi hosszan bólogattak, aztán újabb csend következett. A gyermek zavartan kavargatta a levesét, mire az anyja rászólt.
- Igenis, édesanya – válaszolta a gyermek, s elpirult, még jobban összehúzódott a kis széken.
- Még mindig a hivatalban? – kérdezte a fiát, de az nem válaszolt.
Csak evett tovább, rendületlenül és féltékenyen, mint egy állat, melytől el akarják a vacsoráját venni.
- Még mindig a hivatalban vagy, - kérdezte újra az öreg, majd hozzátette: - És mi újság a hivatalban?
- Igen, apa. A hivatalban. Ez a munkám.
Ismét a kanalak visszafogott csengése hallatszott csak.
- És jól érzed ott magad? – kérdezte az apa szerényen, de inkább bátorítón.
- Ugyan, mit számít! Hiába kérdezed meg újra és újra, attól sem jobb, sem rosszabb nem lesz. Ez ilyen! Nekem való. Ez a munkám – válaszolta a fia sistergő indulattal, aztán a felesége tekintetétől megenyhült. – Nincs más. Valamiből élnem kell. Élnünk itt, mindannyiunknak.
Az öreg a gyermekre nézett, erre a pufók kis lárvára, ki már a leves vége felé járt. Egyet-egyet szürcsölt, mire az apa ránézett, s meg is csóválta a fejét.
- És te, Máriám? – fordult az asszony felé az öregúr.
- Én? Én itthon vagyok. Gyermek is van a háznál. Meg a sok az itthoni teendő.
- Miért nem fogadtok cselédet? – kérdezte az öregúr.
- Cselédet! Cselédet... Apa, ne legyen már nevetséges! Nem keresek annyit. A hivatal...
- Tudom, a hivatal...
- Most miért mondja ilyen hangsúllyal? A hivatal igenis becsületes munka. Én nem születtem olyan... olyan...
Itt megtorpant a férfi, a feleségére nézett, hogy az talán kisegíti, de az csak lehunyta a szemét.
- Folytasd csak... Folytasd, fiam! Milyennek látsz engem?
- Hagyjuk, apa! Nem akarok semmit sem folytatni. Enni szeretnék. Elvégre vasárnap van. Ez az egyetlen nap, mikor együtt vagyunk... ilyen meghitten. És békében...
Az öregúr a feleségre nézett, aki elpirult, s az öregúr úgy érezte, hogy itt a meghittség és a béke csak látszat, valami furcsa buborék, mely a magasba röppen, ott tétován lüktet, majd szétpukkan. Érezte, hogy csendes a ház, de ez másfajta csend volt. Ez ott lapult köztük, mint valami kellemetlen rágcsáló vagy ragadozó, a lélektelenség buja televénye. Csak a kanalak zörögtek a tányérok alján, s az apró zsírfoltocskák száradtak meg az ajkakon.
- És te, fiam? – szólalt meg az öregúr, s kedveskedve az unokájára nézett.
Az meg zavarba jött, az apjára nézett, szeme megtelt könyörgéssel, apró segélykérő szilánkok villantak a tekintetében.
- Én... Én... Velem semmi.
Az öreg arra gondolt, hogy másodjára hallja ezt a szót: semmi.
Az asszonyka felpattant, szedegetni kezdte a tányérokat. Egy-egy hangos csörrenés jelezte, hogy az asszony zavarban volt, s az öreg kutatta az okát. Félt, hogy miatta lett ilyen különös ez a vasárnapi ebéd, melyben a semmi kétszer is betolakodott.
- Segíts, fiam, az édesanyádnak! – mondta hirtelen, s kedveskedve nézett a gyermekre, akinek megrándult a teste. – Mikor apád kicsike volt, a nénéddel együtt ugrottak, hogy újra megterítsék az asztalt. Hogy behozzák a sültes tálat. Majd a desszertet...
- Kérem, apa...
- Mire kérsz?
- Arra, hogy ne jöjjön a régi történetekkel. Régen más volt. Az ön családja más, s az enyém is más.
- Értem... És tiszteletben tartom – válaszolta az öregúr.
De a másodikféléhez már nem nyúlt hozzá. Csak nézte, hogy a kedvesei miként esznek, s hirtelen elpárolgott róluk az, amit beléjük festett a képzelete. Három bábot látott, akik egyszerre is tudtak mozogni, egyszerre nyiszálták a húst, egyszerre nyúltak a tányér felé, egyszerre is gondolkodtak, csak érezni nem tudnak egyszerre.
- És Ilonkám? Ő hogy van?
Hirtelen abba maradt az ebéd, a férfi és a nő összenéztek. A kés a levegőben villogott, a tekintetek viszont tompák maradtak.
- Hogy van a lányom? – kérdezte az öreg, s értetlenkedve nézett körül.
- Hogy van a nénéd, kisfiam? – fordult az öreg a pufók gyermek felé, akinek a tekintete most ide-oda ugrált hol az anyjáról az apjára, hol pedig fordítva.
- Apa, hagyja a gyereket!
- Meg sem kérdezhetem, hogy mi van a lányommal? Hiszen ti itt laktok mindnyájan ebbe az istenverte városban. Itt, távol tőlem. Van telefonotok. Van minden itt, busz, földalatti, taxi... minden.
Apró könnycsepp villant a szemébe. A keze remegni kezdett.
- Csak egy kérdést tettem föl.
- Apa, nyugodjék meg! Beszélünk Ilusról is. De most együnk. Ha már nem eszik, legalább tartsa tiszteletben, hogy mi...
- Tisztelet... Megértem, fiam. A tisztelet fontos. A legfontosabb.
- Igen, apám. Mindig elvártad. Te voltál a tisztelet bajnoka. Aki nem tisztelt...
- Hagyd, Feri – mondta szelíden az asszony, s a férje kezére tette a vékony, áttetsző kezét.
- Te nem ismerted őt! – bökött a férfi a késével az apja felé. – Te nem ismerted, hogy milyen volt – harsogta az asszony felé, de közben az apját bámulta.
- De hiszen sosem emeltem kezet rátok – jajdult fel az öreg.
- Nem, kezet sohasem. Mert a keze nem a mienk volt. Nem a gyermekéjé. Hanem azé a borzalmas hangszeré. Bárcsak elfenekelt volna! De Ön nem tett ilyesmit!. Az orgonát ütlegelte és simogatta. Mert azengedelmes volt.
- Mikor bántottalak?
- Látja, apám, magának fogalma sincs arról, hogy mikor.
- Mikor, fiam, mondd, mikor?
- Mindig.
- Hogy beszélhetsz így? Hiszen úgy szerettelek...
A pufók gyermek arca elkeskenyedett. Könnyesre fordult a szeme, nem értette, hogy mi történik. Csak két embert látott, akik egymást marcangolják. És az egyik az apja, aki késsel hadonászik.
- Mindig... Micsoda szavak! Hiszen én nemzettelek és neveltelek. És bármit is tettem, csak egy...
- Mondja ki, apám! Mondja csak...
- Nem, semmi...
- Mondj, apám, mondja. Csak egyszer az életben mondja ki azt a szót, ami ott csücsül a szájában. Ott volt mindig. Ilus ez elől menekült el. A szavai elől.
-Nem akarok beszélni, fiam. Csak látni akartalak. Téged, mindannyiótokat..
- Mondja, apám! – hajtogatta a férfi kegyetlenül és szinte megittasulva az igazságérzetének akaratától.
- Rendben, fiam. Már gyerekként is annak látszottál, s mostanra az lettél... mamlasz...
A nő ajkáról hangos sóhaj szállt fel, szürke, mint amilyen volt, mint a szeme, a bőre, s az érintése.
- Igen, apám, egy mamlasz vagyok. A hivatalban dolgozom. Én vagyok ott a senkik egyike. A senkik között is észrevétlen. De nekem ez így jó. Én választottam! És jól érzem magam benne. És tudja, miért, apám?
- Miért? – kérdezte az öreg könnyekkel a szemében.
- Mert az én vagyok. Nem a maga akarata. Az életem nem a maga életének a folytatása. Én nem vagyok az életének a színes képeslapjára nyálazott bélyeg, mely tovább él, utazik, bejárja a világot. Én egyszerű vagyok, mert így döntöttem. Én nem utazom. Nekem a hivatal a templomom. És a házam...
- Hallgatlak, fiam. Mi a házad?
- Ahol lakom. Mit tudom én!
- Megmondom én. Ahova elmenekültél. Ahová elbujdostál.
- Igen. Ön elől. Mert maga elől csak menekülni lehet. Ilus is, én is. Mindenki. Az unokája is. És erre magának már semmiféle hatása nincs és nem is lehet.
Az öreg zokogni kezdett. A válla erősen remegett, aztán már az egész test rázkódott.
A férfi szeme vérbeforgott. Jobbra és balra nézett, néha fújtatott. Az asszony a kezét tördelte, aztán ennyit mondott:
- Kiviszem a gyereket, hogy nyugodtan tudjatok beszélni.
- A gyerek marad! Joga van itt lenni!
- Ugyan, Feri! Ő sem érzi jól magát. Igaz, kicsim? – kérdezte a nő a gyermekéhez hajolva.
- El kell mennem – mondta az öregúr elérzékenyülten, öreges hangja még fátyolosabban szólt. – Elmegyek hát. Nem azért jöttem... De ez mindegy is. Máriám, sok boldogságot, s bocsáss meg, hogy feldúltam a házadat!
- Ugyan, apuka! – mondta a nő, s kétségbeesetten a férjére nézett. – Nem állítod meg? – sziszegte a férje felé, s közben hevesen gesztikulált.
Az öregúr felállt az asztaltól, s elindult a kabátja és a kalapja felé, melyek úgy lógtak a kabáttartón, mint egy akasztott ember. A gyermekre nézett, akinek a szeme most alig láthatóvá zsugorodott.
- Papa, kérem, ne menjen! – jajdult az asszony, s az öregúr után sietett.
- Én... Hibát követtem el – dadogta az öregúr zavartan. – Hibát, mert idejöttem.
- Jól tette, hogy eljött – bátorította az asszony a megszürkült arcú embert. – Nagyon jól...
- Nem, lányom, csak bajt okoztam. Most megyek. Isten áldjon! És téged is, fiam – mondta az öreg, s kisietett az ajtón.
Rohanva indult el, aztán lelassította a lépteit. Arra gondolt, az ablakból figyelik, a méltóság pedig a vének egyetlen luxusa. Olyan, mint az ékszer, a nap végén leteheti az ember.
Aztán újra sietni kezdett, de hirtelen elnehezült a lélegzete. Fuldokolni kezdett. Úgy érezte, hogy a szeptemberi verőfény is fullasztja, a sápadt-arany délután hullámai beáradtak a szájába, a torkán keresztül le a tüdejébe. A hideg levegő felforralta a fejét, érezte, hogy a nyakán egy hatalmas tűzgömb éktelenkedik. Megtántorodott.
Egyszerre valaki belé karolt.
- Üljön le itt, kérem.
Idősödő férfi hangja volt, s ahogy ránézett, nálánál is öregebb. Mikor kitisztult a szeme előtt a világ, komikusnak találta ezt az egészet. És ahogy nevetni kezdett, hirtelen enyhült a rosszulléte, szinte kiegyenesítette a gyorsan jött hyugalom. Nézte a másikat, az ráncosabb volt, vénebb és hiányosabb volt a testében is, hiszen haja alig kandikált ki a keskeny sapka alól, a foga olcsó és csinált fog, s a keze maga is kampós volt. Az álla pedig már leesőben volt és kihegyesedett. Mint akit onnan túlról már becézgetnének.
- Üljön le erre a padra! Mindjárt jobban lesz.
A fiatalabb öreg engedelmeskedett. A másik leült mellé, a vén kezet a vénülő kézre tette.
- Látom, bántó indulat kergette ide.
- Szomorúság ez, nem indulat – válaszolt az öregúr. - Csak elkeseredtem. De gyorsan elmúlik. Mindjárt jobban is leszek. És köszönöm önnek.
- Köszönheti is, majdnem elvágódott itten mellettem. Mondtam is magamban, azt a szerencsétlent is a guta kerülgeti, tán már bele is sugdosott a fülibe.
Az öregúr hallgatott, engedte, hogy ez a vénség beszéljen, az pedig beszélt jóidőről, rosszidőről, rossz szívről és bocskoros életről, egyszóval az emberi nyomorúságról.
- Hát akkor indulok is – mondta, s felállt, de még mindig gyengén tántorgott.
A másik bólintott.
- És mindent köszönök.
- Az Úristennek – mondta a vénség, de semmiféle mosoly nem látszott az arcán.
Csak a májfoltos kéz szorongatta a görbe botját. A vén bot és a vén kézfej szinte összenőtt, mint két ág.
- Az Úristennek, csak neki! Mindig neki!
- De hiszen ön keveredett ide mellém.
A vénség összeráncolta a homlokát:
- Én csak a fentebbvaló cselédje vagyok. Néha az én bőrömbe bújik, máskor máséba. Ahol jóság van, ott van ő... Nincs jó ember, csak közel az Isten. És minél öregebb az ember, annál közelebb. Majd maga is belátja ezt...
Friss délutáni szél kapott bele a fákba. Az öregúr most nézte meg, valami parkféleségben volt, de ez kicsinyke volt, egy sétány, néhány fa és négy pad. Fáradt lepke illegette magát a szélben, a nap hártyásra sütötte a fakó szárnyait. A fű is megöregedett, a lombok pedig zörgősen köhécseltek.
- Akkor... Viszontlátásra!
- A legjobbakat! – dohogta vissza a vénség, s egy kicsit felemelte a botját.
Az öreg elindult, majd gyakran hosszú pihenőket tartott. Körötte már vörössé kezdett forrni a Duna. A hidak nagy fekete szárnyakat kezdett növeszteni, s úgy lebegtek a folyó felett.
Istenem, de szép, gondolta magában az öregúr. Milyen szép ez a város! Illetve a város mellkasa, ahol dobog a nagy szív ezernyi apró ér között, az esti forgalom villódzó remegésében, a villamosok szívdobogásával, a templomok kondulásaival.
Messziről sietős lépteket hallott. Az első falevelek pocsolyáiban jártak azok a cipők. Így jöhet a halál is, gondolta az öregúr. Talán ez a vénség nem is az Isten cselédje, hanem komorabb hivatású szolga. És érte jött, miután megkísértette. Fájt a mellkasa, s ez most megijesztette. Lehunyta a szemét...
Hirtelen megérintette valami a vállát. Nem rázkódott össze. Arra gondolt, hogy ennek így kell lennie, eljönnek érte, s neki férfiasnak kell maradnia. Méltósággal kell ennek a szomorú szolgának a rendelkezésére állnia.
- Apa!
Az öregúr kinyitotta a szemét.
- Apa! – szólt újra a hang, a fia hangja.
- Hát te mit keresel itt?
- Maga után jöttem.
- Mária küldött?
- Nem. De ő is azt szerette volna, ha maga után megyek.
- Nem kellett volna. Nem vagyok jól, s most ez a kis ücsörgés megnyugtat.
- Két órája keresem...
- Két órája? Az sok... Mint a H-moll mise... Vagy a Traviata.
- Ne bolondozzon, apám! Jöjjön vissza.
- Nem. Még nem.
- Apám... Esteledik. Gondolom, nem akar itt aludni. Szállodába meg ne menjen! Drága... És idegen. Maga ott nem érezheti jól magát.
- Ott másfajta idegenek vannak...
- Nem értem, apám.
- Nem baj, ha nem érted. Majd egyszer...
- Akkor maradok én is – mondta a férfi, s összehúzta magán a kabátját.
Leült az apja mellé, s így várakozott egy kis ideig. Még gyermekként megtanulta tisztelni az apja csendjét.
- Miért hozta szoba Ilonkát? – kérdezte kisvártatva. – A gyerek előtt. És Mária előtt.
- Hozzá is eljöttem. Jó lenne vele egy kicsit beszélgetni.
- Apa, Ilonka meghalt éppen öt éve! Miért beszél úgy, mintha élne?
- Nem csak az élőkkel lehet beszélgetni – mondta az öregúr, majd előrehajolt, ahogy meggörnyed a vezeklő ember.
- Mi a halottakról nem szoktunk beszélni. Nincs értelme.
Az öreg nem válaszolt. Arra gondolt, hogy azoknak sem szokásuk az élőkkel.
- Pedig jó lenne abban hinnem, hogy majd te is... ha én meghalok.
- Ne mondjon ilyeneket. Maga még erős ember, s nem is olyan öreg. És betegsége sincs.
Az öregember most visszahanyatlott a pad támlájához. Felnézett a fölötte ágaskodó sovány lombra.
- Mindenki beteg így vagy úgy. Mindenkinek van valami baja. Csak nincs minden bajhoz orvos.
- Jöjjön, apám! A levegő is lehűlt. Még a végén megfázik.
- Vigyél ki a temetőbe. Ilonkához.
- Nem lehet. Ilyenkor már zárnak a temetők. Jöjjön, kérem, jöjjön már. Mária elkészítette a helyét. És a vacsoráját. Holnap, megígérem, hogy holnap kimegyünk a temetőbe.
- Mindjárt visszaindulok, csak hagyj még.
- Nincs jól, apa?
- Még kell egy kis idő, hogy rendbe jöjjek. Addig te menj előre. Mindjárt én is elindulok.
A fia gyanakvón nézett az apjára.
- Nem tudok így visszamenni.
- Csak menj, ne hagyd magára a feleséged és a fiadat!
- Mária azt mondta, hogy nem mehetek vissza maga nélkül.
- Nyugtasd meg azt a jó asszonyt... Hisz te vagy a férje.
- Rendben, apa – mondta a férfi megbocsátón. - Elindulok. Ha nem jön egy fél órán belül, visszajövök magáért.
- Tégy így, fiam – mondta az öregúr, s behunyta a szemét.
A férfi még nézte egy ideig az apját, aztán elindult vissza. Fázósan húzta össze a kabátját, s a kalapját a fejébe nyomta. Az öreg hallgatta, hogy vész el ez a szolgai mód meggörnyedt alak az őszi estben. Aztán nézte a forró párát fellihegő kanálisokat, a gázlámpa szikár fényeit. Az égbolt csillagos volt, szinte szikrázott a Jupiter és a Vénusz.
Az öregúr olyan paránynak érezte magát, hiszen bármerre nézett, eget látott, nagy fekete leplet, melyet milliárdnyi sürgőforgóra terített valaki, ahogy azok ne találhassák meg ennek az egésznek az értelmét. Aztán eszébe jutott a vénember, ez a múlandóságba hajlongó alak. Hogy is mondta? Minden jóság mögött ott az emberbőrbe bújt Isten. Hát akkor mennyire istentelen ez a világ!
Ezernyi hang tolongott most körülötte. Hat óra... A harang milyen üresen kong. Ahogy az élet. Az életharang állandóan itt zengi a múló időt. Messze a villamos döng, szinte a járda is remeg tőle. És autók, távol vonatfütty, sípszó, kántáló hang, valahonnan kiáltás, máshonnan jajveszékelő női hang. Megint máshonnan zongoraszó, alatta részeg kántálása, felette, az egész felett pedig az ég csöndje, a világ csöndje, az Isten csöndje.
A föld feldübög. Közeleg a villamos. Vége a műszaknak, biztos sokan vannak rajta. Emberi lények, kiket láthatatlan szálak millióin rángat ez az üres élet. Szánalmat érzett. Ilonka jutott az eszébe. Őt senki nem szánta meg. Sem itt, sem fent. Meghalt, rákos volt. A teste szétmállott, elfogyott, a föld bekebelezte. Mennyire szerette azt a lányt! Szebb volt, mint a vonaton ülő. Az tékozló szépség volt, de az ő lánya zongorázott, énekelt és táncolt a sárga napfényben. A bőre és a haja is aranyló volt egy őszi délután. Még emlékszik a zenére, régi valcer volt. Mikor mentek az utcán, verkli nyekeregte azt a vén keringőt, s az ő Ilonkája táncolt abban a fényben. Ha valami isteni, akkor az volt ez a gyermeki tánc. Sárgán villant a közeledő villamos. Az öreg ennyit mondott:
- Itt az idő.
És kilépett a sínekre.