Ancona reggelente a Falconara Marittima felől úgy néz ki, mint egy festő elnagyolt vázlata éggel, heggyel és a hegyoldalt sűrűn benőtt házakkal, s melyet a reggeli köd egészen elnyel.
Nem messze lakom Cattedrale di San Ciriacótól, s mikor reggelente a Trajan-emlékmű felé sétálok, kitárulkozik előttem a tenger szomorú szemérmetességgel, és az utcák errefelé felkapaszkodnak a hegyoldalra a vén falakkal, ódon palotáikkal, s visszanéznek a kikötő otromba modernségére.
Emlékszem arra a kislányra, aki mindig itt töltött két-három hetet nyaranta. Négy háznyira volt tőlünk a villájuk, de ez a villa aprócska volt a szűk szobáival, keskeny teraszaival, s messziről úgy nézett ki, mint egy mesekönyvi rajz. A mi házunk sárga volt, a koromtól sötétebb árnyalatú, mint évtizedekkel ezelőtt, s a tető is enyhén megroggyant, s emiatt a tavaszi esőzésekkor lezúduló víz fehérre mosta és tégláig lekaparta a hátsó falakat, melyek az utca felől nem látszottak. Viszont az ablakok előtt fák álltak, s lombjuk mögül az üvegek úgy csillogtak elő, mint óvatosan leskelődő szemek.
Mikor először volt itt, tíz éves múltam. Arra emlékeztem, hogy fekete szeme felett íves szemöldök kanyarodott, s a homlok felett sűrű sötétbarna haj lombosodott dúsan és rakoncátlanul.
A következő nyárra már nyúlánk lett és magabiztos, s mikor először megláttam, fehér ruhában sétált végig a Via Leopardin. A bőre aranyló volt, s az arca ismeretlenül szép, melytől szemérmesen elfordultam. Szinte megijedtem, hiszen errefelé a lányok keskeny arca felett keskeny szempár sötétlett. Véknyak és magasak voltak, ellenben ő, akit Alcinának hívtak, inkább kerek arcú volt, fejlett és érzéki testén és arcán minden vonás befejezettnek, eszményinek látszott. Mikor elsétált az utcán, a vénasszonyok hangosan káráltak valami dicséretfélét, s a karját sovány ujjaikkal szorongatták.
- Igazi bella ragazza, igazi bella signora!
Akkoriban féltem a lányoktól, tőle jobban.
Aztán tizenhárom esztendős lettem, s ő egy évvel volt fiatalabb nálam. Július végén érkezett, s én akkor tértem vissza északról kisgimnazistaként. Sápadt voltam és gyámoltalan, sovány és esetlen. Ő pedig bimbózó nőiességével, izgató női arcával, tengerpartokon lebarnult testével messze előttem járt. És mégis velem barátkozott. Azt mondta, a többi fiú buta és kegyetlen, míg én szelíd és ártatlan vagyok. És szépnek találta az arcom, leginkább sguardo onirico-nak nevezett, ahogy elsétáltunk az utca végére. Már nem féltem tőle, s hirtelen bizalmat éreztem a közelében.
Az apám annyit mondott:
- Majd megvernek a nagyobb fiúk.
- Miért vernének?
- Mert szép az a lány, s nem illik hozzád. Gyermek vagy még hozzá.
- Hiszen ő is gyerek – dacoltam az apámmal, aki ilyenkor a kis kertünkben állt egy hosszúkás vászon előtt, s lassan, kimérten festette az utcát, a fákat, a házfalakat.
- Minden lány már akkor nő, mikor még a nevét sem tudja leírni – mondta, s megigazította a szalmakalapját.
Nem értettem az apám szavait, csak a féltést hallottam ki belőle. Este már vele ültem az udvaruk hintaágyában, s ő mellettem kamaszos daccal szétdobált lábbal, karral. Megijesztett, hogy semmi szégyenlősség nem volt benne. Míg én egy könnyű sálat terítettem csupasz térdemre, addig a kis nyári ruhájában úgy felhúzta a térdét, hogy még a combja is majdnem egészen kilátszott, s azt meztelen karjával ölelte a melléhez. Apámnak igazat adtam, de ő rám cáfolt.
- Kapj el! – kiáltotta felém, s szaladni kezdett.
Hirtelen kislány lett, a mozdulatai esetlenné váltak, s még a hangjából is a gyermek kiáltozott felém.
Ösztönösen felugrottam, s hamar elfogtam kényelmesen repkedő lánytestét.
- Így könnyű! – suttogta felém. – Kicsi ez az udvar, nincs hova menekülni.
Így játszadoztunk a fák alatt. Ő harsány volt, nagyokat kacagott, én pedig szinte néma, féltem, hogy valaki meghall. Csak mosolyogtam vagy némán tátogtam felé, ő pedig csupa lárma, apró sikoltások sorozata volt, s ahogy kitépte izmos karját a kezemből, hirtelen megtalálva a kerti kaput, leszaladt a villa túloldalán, egészen a tenger felé. A lámpákat eltakarták a kövér lombú fák, mégis a part fele világos volt, a hajólámpák majdnem nappali világossággá villogták a partot...
Már nem kergetőztünk, csak beszélgettünk. Elmesélte, hogy a neve egy Handel-opera címe, hogy délen laknak, s az anyja félig görög. Majd én beszéltem az életemről, könyvekről, s ő hallgatott, valaki először figyelmesen. És ez a valaki ott lépdelt mellettem a szép arcával, formás, nőies testével. Így értünk le a partra. A tenger mozdulatlannak tűnt, ahogy megálltunk előtte, de a mélyben milliónyi apró izom feszült, a fények száznyi alagutat vágtak bele, melyek körül halak százai rajzottak a felszín alatt.
- Gyere! – mondta, s megragadta a kezemet. – Itt már nincsenek hajók!
Együtt merültünk a vízbe, két forró test a végtelenbe, melyet a nappal főz meg, s melybe éjszaka belefulladnak a csillagok. Nem értem hozzá, de mégis éreztem, hogy közelemben van, s akkor azt gondoltam, hogy a víz az ő mozdulatait utánozza, azért ilyen puha és langyos.
Mire hazaértünk, megszáradtunk.
- Szép volt! – ennyit mondott, s beszaladt a kertjükbe, melyet megvilágítottak a terasz és az emeleti szobák fényei.
Hallottam az apját, hogy indulatosan faggatja, de a lány alázatos kedvességgel válaszol, melytől megnyugodott a férfi. Este kiültem az ablakba, köröttem zsongott a park, ezernyi élőlény ciripelt, döngicsélt, zúgott. A házuk felé néztem, ahol lassan kialudtak a fények.
Másnap az apám halászni vitt az öbölbe. Láttam Alcinát is, magasba lendült karral integetett, majd az apja rádörrent, s a lány engedelmesen ment utána. Az én apám nem szólt, de éreztem, hogy bosszús. A tenger megtelt a fények lármájával, minden fehér volt és arany, s ez mind remegett és köröttünk párolgott. De én Alcinára gondoltam, a vízre, mely vele mozdult, őt utánozta, s engem is miatta ringatott el.
Délután a kerítéshez lopództam, onnan bámultam az ablakát. Vagy fél órát vártam, de olyan nyomorultnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy a tegnap csak talált kincs volt, melyet mára elvesztettem. Így indultam haza. Egyszerre beleütköztem. A házunk felől jött vissza. Meglepett volt, de elmosolyodott, s gyöngyszerű fogai hosszan kivillantak. Az egyik válla a kék blúzából előtűnt, s én elgyengültem tőle, karcsú volt, könnyű járású, s én megszédültem az arcától, melyet nekem adott, hogy nézhessem. Soványnak, ügyefogyottnak, majomnak éreztem mellette magam.
- Mi bajod van? Mit fintorogsz? – kérdezte.
Nem akartam beszélni a gyötrelmeimről. Tudtam, hogy ez nem tarthat sokáig, de addig élvezem, hogy ennyire ostoba, hogy szóba áll velem.
- Semmi nincs.
- Akkor? Akkor miért viselkedsz ilyen bután? Paziente sei?
- Nem vagyok beteg sem?
Hosszan rám nézett, nem tudott mit kezdeni az indulatommal.
- Ezt neked hoztam! Nesze! – nyomott a kezembe egy narancsot. – Zabáld meg, ettől meggyógyulsz!
És elszaladt. A narancs meleg volt, a keze belefőzhette a szívét, s én az arcomhoz nyomtam a narancsot, csak megcsókolni nem mertem, mert akkor a kezét csókolom, s ahhoz nem volt bátorságom.
Két napig szenvedtem nélküle. Ha nem voltam lent a házban vagy az udvaron, az ablakban ültem, s bámultam a kicsiny villát. De az néma volt, s ha este felkattantak a lámpák, a fényei hidegek és halványak voltak. Mikor lefeküdtem, érte imádkoztam. És azért, hogy menjen el, hogy el tudjam felejteni. Délelőtt pedig azért rettegtem, hogy elutaztak, s itt maradok újra egyedül. A narancs az asztalomról hosszan és gúnyosan bámult rám.
- Gyűlöllek – grimaszoltam felé, de csak anyám jött be a hangomra.
- Kit gyűlölsz te?
- Csak azt – mutattam a narancsra.
- Bolondos vagy, fiam... Kitől kaptad? Apádtól?
- Nem, nem apától. Csak itt van...
Anyám soha nem faggatózott, csak megállt, egy kicsit körülnézett a lelkemben, majd derűsen ezt mondta:
- Ma Doktor Di Nataléjéknél vacsorára várnak. Öltözz fel szépen, de előbb mosdjál meg.
Tiltakozni akartam, de anyám csendes mosollyal megfogta a lelkem.
- A kislány is ott lesz.
Este szépen megfésülten, fehér ingbe és vékonyka nyakkendővel ott szorongtam a többi gyermek között, akiket utáltam, mert kimérten beszéltek, s elszégyelltem magam, hogy én mennyire pórias vagyok mellettük. Aztán Alcináék is megérkeztek. Az apja úgy nézett rá, mint valami féregre, az anyja, aki nagyon szépasszonynak tűnt magas és egyenes tartásával, elegáns ékszereivel, franciás hangsúlyaival, mikor beszélt, észre sem vett. Alcina óvatosan felém intett, s a többi kölyök visszaintett neki.
- Olyan, mint egy filmszínésznő – mondogatták.
Egyikük felém bökött.
- Szerinted is jó néz ki, Paolo?
- Nem tudom. Nem érdekel.
- Akkor csak bújjad a könyveidet, te marha – mondta valamelyik, és hangosan felnevettek. Alcina felém nézett, kereste a hangos csivitelés okát, s talán meg is sejtette, hogy engem gúnyol a többi fiú.
- Pietro! Téged néz a lány. A mázlista! – harsogták, s ez a Pietro, aki magas is volt, erős, és eszesebb volt, mint a többi, kihúzta magát:
- Vacsora után leszólítom.
- És még mit csinálsz vele? – rikkantott valaki, mire felzendül a kacagás tucatnyi recsegő kamaszhangon.
Csak nekem fájt, hogy így beszélnek róla. És az még inkább, hogy Alcina valóban nem hozzám illett, hisz nem tartottam magam jónak vagy szépnek. Egyszerű, sovány fiúcska voltam hosszú, rendezetlen hajjal, álmodozó szempárral, melyet nagyanyám oly gyakran dicsért.
- Egy lány is megirigyelhetné, olyan szép és nagy szeme van ennek a fiúnak – mondta gyakran, mikor bennem gyönyörködött, félszeg, csúnyácska unokájában.
Nem akartam itt maradni. Néhányat mordult az ég, arra gondoltam, hogy ráfogom a közelgő rosszidőre, hogy elmegyek innen. A fiúk durvák voltak és hangosak, s álszentek, mikor felnőtt szólt hozzájuk. Kimentem a teraszra. Néhányan cigarettáztak, volt köztük egy nagyobb fiú is. Éppen indulni akartam, mikor valaki megragadta a karomat. Alcina apja volt. Hosszan a szemembe nézett.
- Fiam, szeretném, ha megértenél. Alcina abban a korban van, mikor bosszantani akarja a szüleit. Mivel okos lány, téged használ fel ellenünk. Ne légy eszköz a gonosz kis játékaiban! Remélem, megértettél.
Hirtelen megdördült az ég.
- Látom, indulni akartál. Helyes – mondta, majd elengedte a karomat.
Apámat és anyámat kerestem, éppen a doktorral nevetgéltek. Mintha rólam meg is feledkeztek volna. Elindultam haza a sűrűn lejtős úton. Az eső szaga már nyomasztott, az ég alja aprókan villant messze, dél felől. Én pedig magamban dühöngtem, kiáltoztam, hogy egye meg az Alcináját, vagy pátyolgassa. Félúton visszafordultam, nem bírtam tovább. Futottam vissza abba a szörnyű és meseszerű házba, ahol még talán egy hétig ott volt Ő.
- Nem láttad Alcinát? – kérdezte Pietro a ház előtt.
Még ketten voltak vele.
- Nem – hebegtem.
És ebben a pillanatban ő is megjelent. Elfordultam, a fiúk pedig már nem törődtek velem.
- Téged kereslek – vetette oda incselkedő hangon a Pietro.
- Én pedig őt – mutatott rám Alcina – Veletek semmi dolgom.
- Őt? – lepődtek meg hárman. A kis Paolót? Ezt félénk kisegeret?
Csodálkozva és undorral néztek rám. Én hitetlenkedve álltam, s a lány tekintetét kerestem.
- Tűnj el innen, te kis senki! – mordult rám a nagytermetű fiú, akiről annyit tudtam, hogy valami kereskedő az apja, tehetősek, elkényeztetett, üres lelkű fiú.
- Pietro, ő az én vendégem, s ha kell, inkább téged küldelek haza.
A fiúk megvadultak a lány szavaitól.
- Nézd, a gyáva kisegér mindjárt a szoknyád mögé bújik! – kiáltotta az egyik fiú, mire a másik:
- Vagy inkább alá!
Nagyot nevettek az otromba tréfán.
- Aljasok vagytok! – mondtam, mert Alcina arca vörös volt a megszégyenüléstől.
Hirtelen csönd lett.
- Mit mondtál, kisegér? – nézett rám Pietro azzal a nézéssel, amivel a hirtelen jött erejüktől felbátorodott kamaszfiúk szoktak.
És azok, akik nagyobbak, ügyesebbek másoknál, s ez a kevélység ellentmondást nem tűr.
- Hallottátok, valamit cincogott ez a kispatkány. Most megtanítjuk az illemre!
Hárman estek nekem. Ma is emlékszem a vér ízére a számban, a felrepedt ajkam feldagadó lüktetésére, a rúgásokat az oldalamban, a horzsolás égető fájdalmát, ahogy többször is elestem.
Alcina apja vetett véget ennek. Azok hárman eltűntek, de mégis a leckét a megmentőmtől tanultam meg.
- Figyelmeztettelek, fiú. Fogpiszkálóval nem lehet nagyvadra vadászni.
- Uram, én semmi rosszat nem tettem – hebegtem.
Fájtak a szavak, s hirtelen jó lett volna, ha a saját apám állna legalább mögém.
- Apa, miért azt bántod, aki engem védett?
- Alcina, menj most vissza anyádhoz!
- Nem, apám. Paolót hazakísérem. Ő a barátom, s nincs semmi rossz abban...
- De igen, lányom. Ez a fiú semmiben nem méltó, hogy körülötted legyeskedjék. Menj oda, ahova mondtam. És te is – nézett rám szigorún -, ahol a helyed!
Lassan vánszorogtam, itt-ott a kerítésekbe kapaszkodtam. Már nem akartam az apámat, nem akartam, hogy így lásson. Ilyen gyengének és esetlennek. Hirtelen elszállt a nyár, csak az üres ég maradt a vaskos sötétségével. És nem váratlanul szakadni kezdett az eső. Olyan türelmetlen zakatolással hullott rám a fülledt napok enyhülése, hogy fuldokoltam. És egyszerre Alcina ért utol. Kerékpárral jött, s mikor megállt, hozzám futott. Igaza volt az apjának, valóban lázadott ő is, mint mindenki ebben a korban. De ostoba ember volt, mert ő szította a lángot tűzvésszé. Alcina megcsókolt, s hirtelen az a sötét világ, amit én magam köré képzeltem, kivilágosodott. Megtelt azzal a beteljesültség érzetével, melyet soha nem érez az ember máskor, mint abban a korban, amiben én jártam. Akkor Alcina látásáért a fél életemet odaadtam volna, s én az ölelését és a csókját is megkaptam, s érezhettem testemben az ő testének a mozdulatait, s leginkább azt a mozdulatot, mellyel az Isten megformálta Őt.
Akkor este azt mondta, hogy szökjünk meg. A kikötő tele volt vitorlásokkal és jachtokkal. Hosszú perceken át futottunk a dörgő, villámló ég alatt, hogy megtaláljuk azt, amivel magára hagyhatnánk ezt az otromba világot. Nem őrület volt ez, hanem a felhevült lélek akaratossága. Mikor elhagytuk a kikötőt, már tombolt a vihar. A villámok felvillanó fényénél láttuk a hullámok nagyságát. Majd éreztük, ahogy iszonyú erők rángatták a fekete semmi felé a mi kis lélekvesztőnket, mely félórával később már tehetetlen roncsként sodródott irányítatlanul és a partot elveszítve. Hajnalra elült a vihar, s az első fényeknél reszketve álltunk a fedélzeten és öleltük egymást. Rettegtem, de soha nem voltam boldogabb, mint akkor. Enyém volt, de tudtam, ha megtalálnak, végleg elvesztem. A kisfiúsan gyenge karjaimban volt, de ő volt, aki a férfit kiengedte abba a börtönből, melybe apám, Alcina apja és leginkább magam zártam. Soha nem éreztem a szeretetnek azt a fájó és szelíd szentségét, mikor éreztem a testét, mellének emelkedését, karjának akaratos ölelését.
Dél körül találtak ránk. Engem egyből csendőrök vittek el, Őt pedig visszavitték a szüleihez. Engem elítéltek, egy évet töltöttem egy fiúk számára kijelölt intézetben. Őt is, de máshogy. Másfajta börtönévei voltak, mint nekem.
Mikor kiszabadultam, hosszú idő után elsétáltam arra, ahol laktak. A kis villát eladták, s tudtam már akkor is, hogy Alcina ezeken az utcákon soha nem fog végigsétálni a fehér ruhájában, hogy megmutassa aranybarna vállát, hosszú, sötét haját, filmszínésznői szépségű arcát.
Gyakran lejártam még a partra, mely a Falconara Marittima felől úgy néz ki, mint egy festő elnagyolt vázlata éggel, heggyel és a hegyoldalt sűrűn benőtt házakkal, s melyet a reggeli köd egészen elnyel.
És még mindig kitárulkozik előttem az a táj, ahol a tenger szomorú szemérmetességgel szalad a part felé és az utcák kíméletlen akarással felkapaszkodnak a hegyoldalra a vén falakkal, ódon palotáikkal, s visszanéznek a kikötő otromba modernségére. Hosszan nézem a tengert, s emlékezem, mikor itt együtt fürödtünk, s ha belemerítem a kezem a vízbe, az ő testét és mozdulatait érzem.