Amikor először találkoztam vele, nyár volt.
A Port-en Bessinen-nél nyaraltam, s a reszkető forróságban messze vitorlák hajlongtak a tengeren, míg én egykedvűen bámultam a semmibe. Ő tűnt egyszerre elém elegáns fürdőruhában.
A szalmakalapja alól gyermeki vonású nő nézett rám. A tenger felől váratlanul langyos levegőt fújt erre a szél, csak a homok égetett, s a föld izzása szállt felfelé.
Egészen közel ért hozzám. Fiatal lány volt. Rám mosolygott, majd tovább ment. Szinte alig láttam közelről, olyan hirtelen lett el-eltűnő alakjával apró, messzi látomás. Arra gondoltam, nap mint nap történik ilyesmi. Annyi itt a szép és mindenképpen feltűnő lány felelőtlenül könnyed ruhában.
Maradtam. És néztem az alig látható, himbálózó hajókat, hallgattam a part sárga és áttetsző lármáját
Este újra elém tűnt. Alig ismertem rá. Másnak tűnt. Arca barna volt, ahogy a szeme is, talán a haja fakulhatott ki a lámpák rikító és izgató fényében. Egyszerű, elegáns ruhát viselt, semmiben nem különbözött az itteniektől. Az éttermi zenekar élénk és friss dallamokat játszott, mely jól illett e helyhez. Mégis úgy tűnt, hogy Ő nem. Zavartak a mozdulatai, a léptei, a lesütött szeme, a sötét lobbanású tekintete. Ahogy bejött, úgy nézett erre a fullasztó világra, mely a dzsessztől, a zajos vitáktól a füstös termekig maga a pokol lehetett számára.
Másnap a templomban láttam újra. Szinte végig lecsukott szemmel ült, az ajka aprókat rándult, mintha magában beszélne. A templomi félhomály komollyá színezte egész lényét.
Egy hét is eltelt, már el is feledtem. A helyi halászokkal kihajóztam a tengerre, egészen messzire, ahol már a part is eltűnt. Rajzoltam a tájat és az embereket. Aztán felhagytam vele, hiszen itt már nem volt táj, csak láthatatlan vonalakkal eggyé varrt kékség. A mindenség volt, a mindenség ürességével. Olyan volt, mint az emberek. Nem voltak vonásaik, csak ráncaik. És ebben egyformák. Mintha ezek a ráncok vaskos fonalak lennének, melyek ezeket az együgyű mintákat összetartották. Még az apró fatákolmányoknak tűnő bárkáik, ezek a szomorú ikrek a semmiben is olyan szomorúnak tűntek. Ma már tudom, azért vehetttem észre Őt, mert egész lénye magányos és üres volt.
Mikor legközelebb láttam, sírva dőlt neki a közeli nyaraló egyik oszlopának. Az üres tér valósággal fehéren lángolt, mint valami máglya, mindenki a parton volt, nyaralók százai, s a halászok messze a parttól.
Megálltam előtte. Kérdezősködtem. Nem nézett rám, csak annyit mondott:
- Kérem, hagyjon!
Elindultam én is végig a parton, a tenger mozdulatlanul feküdt, arany párákkal nyújtózkodott.. Még egyszer visszanéztem. A fehérre festett épület előtt állt a fehér ruhájában. A szél a formás combjáig rángatta a szoknyáját, de nem törődött vele, csak sírt.
Közben megismerkedtem másvalakivel. Nyár volt, az emberek megérezhették a közelgő háborút. Egymást használták a félelmeik ellen.
Ivette egyszerű, szőke, nyúlánk lány volt. Tipikus francia. Csinos, okos és felelőtlen. Azt gondoltam akkoriban, hogy aki fiatal, csak francia lehet, s ha a franciák megöregednek, hirtelen németek lesznek, esetleg spanyolok vagy olaszok; s csak a nevük emlékezteti őket arra, hogy mik voltak egykor. És mit vesztettek... Tudtam, ostobaság, de akkor, mint valami ragály, elkapott ez a felelőtlen hév. Aztán Ivett gyorsan elhagyott. Emlékszem, mikor azt mondta:
- Te nem is figyelsz rám.
- Látlak.
- Nekem ez nem elég. Szeress! Vigyél magaddal a tengerre! Este táncoljunk! És éjjel üljünk ki a partra! Ott pedig... ölelj... Ne így! Ez olyan öreges. Szánalmas. Megszégyenítesz. Szeress, érted! Ne úgy, hogy csak bámulsz, miközben máshol jár az eszed.
Egy hét múlva ősz lett. Olyan váratlanul jött, hogy azon kaptam magam, az elhagyott kabinok közt botorkálok. A tenger magára maradt, csak én háborogtam. A csónakok a hasukra borítva feküdtek a parton, mint megfulladt és kiszáradt halhullák.
Másnap felutaztam a városba, hogy onnan hajóval térjek vissza Olaszországba. Ott volt Ő is, a külső fedélzeten sok más bámészkodóval együtt. Már alkonyodott, mikor hozzám ült, korábban jött, nem volt szabad asztal.
- Szabad leülnöm? – kérdezte idegenül csengő olaszsággal.
- Parancsoljon – mondtam, s bólintottam.
Olyan esetlen volt az egész jelenet. Aki hozzászokott, hogy csak önmagával vannak társas kapcsolatai, hirtelen nem tud mit kezdeni a másokkal. Kérdezte, hogy mit eszem, s mit érdemes itt enni. Aztán egészen mást rendelt, majd bort kért, de a pohár szélét is alig érintette az ajka. Fél óra múlva megköszönte a „jóindulatom"-at, s megint elvesztettem. Korán jött az est, s az emberek a háborúról, divatról, autóktól fecsegtek a fedélzeten, s a korlátokba kapaszkodva magyaráztak, idegesen gesztikuláltak, hosszas monológokkal kellemetlenkedtek. Olasz, francia, angol és német szavak repkedtek, ahogy az esti bogarak a lomhán ringatózó lampionok alatt. Rosszul aludtam, így korareggel lesétáltam az alsó fedélzetre. A medence körül csak egy idős házaspár vett napfürdött, a legtöbbek még alhattak.
Szerettem a reggelek sejtelmes aranycsillogását, ezt bámultam. És Byron Childe Haroldjának negyedik énekét olvastam, mikor megjelent Ő. Beszélgetni kezdtünk a nyárról, majd egyszerű dolgokról.
- Uram, rosszul van?
- Nem, kisasszony, nincs semmi bajom.
- Már tegnap is sápadtnak tűnt.
- Mindig ennyire megfigyeli az embereket?
- Talán – válaszolta. - Az érdekeseket. A megtörteket.
Meglepett a válasza. Nem éreztem megtörtnek magamat. Inkább a valóság zavart egész életemben. Az emberek valósága, az országoké, a tudományoké, a mindennapoké. Az a suta gondolat jutott az eszembe, hogy ez a nő mellettem ugyanolyan, mint én, csak törékenyebb, sebezhetőbb.
- Mégis maga sírt a hotel előtt. Néhány hete. Már nyárvég volt.
- Maga látott engem? – mondta halvány csodálkozással a szemében. - Igen. Lehet – tette hozzá.
Könnyű pír öntötte el az arcát. Hosszan előrehajolt, csendesen bámulta a tengert. És a reggelt. A kezét néztem, melyet összefont maga előtt. Vékony, szomorú ujjait, kedves csuklóját. Majd az arcát, duzzogó, vékony ajkát, nagy, sötét tekintetét, gömbölyű homlokát, bágyadt őszi lombú haját.
- A nyarat sirattam. Hogy vége lett. Tudja, akkor... – mondta hirtelen.
Elhallgatott. Hosszan a szemembe nézett. Aztán vissza, a szürke vízre.
- Majd jön egy újabb – válaszoltam.
- Az más. A könyvben is újabb oldalak jönnek. És mind más.
- Igaza van. Mindig más...
- És egyszer a végére érünk. Ennek is, annak is. És olyan csalódott az ember. Akkor a sokféle nap is csalódást jelentett. Hiábavalóknak éreztem a szépeket, de már augusztusban sajnáltam a júliusi rosszakat. Akkor azt hittem, hogy rosszak. De ma már tudom, azok is jók voltak. Minden nappal a múlt olyan lesz, mint egy fénykép, melyet kézről kézre adogatnak, és ostobán mondogatják, hogy ezen ez kövér volt, azon sovány, idétlenült állt a ruha rajta, esett az eső... De bizonyára untatja önt az ilyen fecsegés.
Kétségbeesés ült ki az arcára. Kérlelő nézett rám, mintha tőlem várna segítséget. Aztán észrevette a vonásaim közt megbújó tehetetlenséget. Az arca kisimult, már nem nézett rám.
- Magának nem fáj mindez? – mondta megint váratlanul.
- Mi? A múlt? Vagy a jelen?
- Ez a reggel. A percek. Hogy elvesznek.
- Nem tudok ellene tenni.
Hallgattunk. Messze egy kis dereglye tűnt fel. Sovány vitorla, esetlenül botorkáló hajótest.
Őt néztem. A tekintete hirtelen élénkebb lett. Aztán megint egykedvűvé vált, ahogy a kicsiny vitorla eltűnt a semmiben.
- Ha tudnék, akkor sem tennék – folytattam.
- Miért mondja ezt?
- Mert így gondolom. Az élet értelme a múlás. Érés és múlás.
- Ez így értelmetlen.
- Ettünk, jól laktunk, fizetnünk kell – mondtam csendes iróniával.
- Ez egy aljas világ, ha csak ennyi.
- Talán... A kövek, a víz, a felhők, de rajtunk kívül az állatok öntudatlan lények. Nem számít ez nekik. És a legtöbb embernek sem.
- Nekem számít – vágott vissza kislányos lelkesedéssel.
Majd hozzátette:
- Bocsásson meg! Sírni volna kedvem! Úgy, ahogy akkor látott!
Éreztem, hogy némileg zavarja, hogy nem tudok megnyugtatón válaszolni a komolytalan szavaira.
- Nekem nem is szabad itt lennem. És nem szabad lett volna Port-en Bessinen-n sem. Amikor azt mondtam, hogy a nyarat siratom, egyáltalán nem túloztam. Ez volt az utolsó nyaram. Aki voltam, annak az utolsó nyara. Fájt, hogy már csak néhány hétig vagyok az, akit maga előtt lát.
Aztán másról kezdtünk beszélgetni. A rövid mondataink a többi emberhez tettek hasonlatossá. A köznapiság szürkesége fátyolozta be az arcunkat. Aztán váratlanul ezt mondta:
- Egyszer meglátogathatna. Ne mostanában! Majd jövő ilyenkor. Akkor megért engem is. Adja csak ide!
Elkérte a kezembe lévő kötetet, és beírta a nevét és lakcímét.
Aznap és másnap csak néhány pillanatra láttam. Mikor észrevett, elpirult. De már nem törődött velem. Szeszélynek tartottam nemtörődömségét.
Már az olasz partok felé jártunk, mikor egy fiatalemberrel beszélgetett. Nem hallottam őket, de Ő elfordult, míg a fiatalember levett kalappal állt előtte megszégyenülten. Arra gondoltam, hogy nem érdekel ez az egész. Itt van Livornó, vonattal néhány óra Velence vagy Firenze. Ősszel itt még minden forró, de már elmúlnak a szenvedélyek, eltűnnek a nyaralók, a turisták, a halászok, a parasztok a szüretre készülnek, az iskolák meghíznak a zsenge emberi hústól. A házak régies illata összekeveredik a virágokéval, mindenhol énekelnek, s még akkor is, ha beszélnek.
Beiratkoztam az egyetemre apám akaratából. Tavasszal ott hagytam. Ami pénzem maradt, könnyű kis nőkre szórtam el. A nyár elején eladtam a legtöbb könyvemet, majd az órámat, végül ruhát, ékszert, ami csak volt.
És már csak két hét, és megint ősz. Hazaindultam. Néztem az olasz tájakat, a kék dombokat, a zöld lugasokat, az ég színeváltozásait. Aztán a Byron-kötetben ráakadtam a címére. Éppen egy képet néztem a tengerről, mikor rápattant egy apró bogár. Ez a kicsiny és ostoba féreg, ahogy ott tekergőzött a képen, mégis ő volt az élet, a mozgás, a valóság. Éreztem, most eszmélek.
Visszatértem Perugiába. Éppen delet ütötte el az templomtorony órája. A cím, melyet adott, talán egy mérföldnyire volt a vasútállomástól. Kellemes sétának indult. Mikor odaértem, szürke, rideg épület feszült elém. A széles kertet magas vaskerítés ölelte egészen a falakhoz. Tétován álltam, egyszerre két apáca lépett elém.
- Kit keres, monsignore?
Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. A két nővér összenézett. Fáradt, együttérző nézés volt mindkettőjük tekintetében.
- Őt keresem – mutattam a nevére.
Újra egymásra néztek. Majd a fiatalabbik ennyit mondott.
- Ide nem jöhet be. Kérem, kísérjen el a parkig. Ott beszélhetünk.
Követtem a kerítés mellett. Mikor megállt, az arca halvány lett, apró szeplői kivirultak. Szép lány lehetett valamikor. De a szépségét elvesztegette valami másra, amit jobbnak hitt minden evilágiságnál. És mindez áhítatos komolysággal az arcában élt tovább. A keze kedves volt. Mint a munkától megfáradt anyai kéz. Csak fiatalabb, de gyorsan öregedő.
- Monsignore, honnan ismerte?
- Port-en Bessinenről. Ott találkoztam vele. Tudja...
- Tudom, hol van. És azt is tudom, hogy miért járt oda.
- Nekem annyit mondott, látogassam meg itt.
- Szerette őt?
- Nem... Nem is tudom. Alig ismertem.
- Beszélt nekem önről. Senkit nem kedvelt. De önnel mintha kivételt tett volna.
- Hol találom?
- Azok közt a falak közt. De csak évente egyszer látogathatja meg. Két hónap múlva.
Értetlenül bámultam rá.
- Ő meghalt. Itt van eltemetve. A kápolna mellett. Mi ide temetkezünk.
Megremegtem. A kalapomba kapaszkodtam. A levegő még mindig forrón remegett körülöttünk.
- Mindig menekült. A tengerhez. Hogy Istenhez vagy Isten elől, ezt én nem tudom megítélni. Mielőtt végleg visszatért, látni akarta a tengert.
- És hogyan... - kérdeztem nehézkes szóval.
- Belefulladt. Egy kis vitorlással kihajózott. A viharos szél feldöntötte a hajóját. Jól tudott úszni, s mégsem hiszem, hogy meg akart halni. Baleset volt.
Köszönés nélkül hagytam ott a nővért. Különös volt, ahogy hirtelen megöregedtem. Ott a fák alatt, egy keskeny utcában, melyet aggastyán házak kereteztek. Néztem a fiatal lányokat, akik hirtelen szembejöttek. Valahol egy iskola lehet, onnan jöhettek ezek itt a szabadság könnyű indulatával.
Este azt álmodtam, hogy színes ruhás lányok egymás kezét fogva táncolják körbe, Ő pedig ott állt közöttük és sírt. Azok pedig énekeltek, mindnek mosoly volt az ajkán, csillogott a szemük, a szoknyájuk vörösen és sárgán röpködött apró térdük fölé.
Két hónap múlva visszatértem. A klastrom szűk volt, mégis otthonosnak tűnt. Mindenhol hímzett terítők, kicsiny szentképek a falakon. Minden fehér volt s még inkább szürke. És mégis megnyugtató. Különös hely volt a kripta. Sötét falon nevek repkedtek, ahogy elsétáltam a folyosó végéig. A halál egészen közel jött ezen a helyen, s a végénél egy ablakon beáradt a fény, mintha az maga volna az eleven reménység, pedig csak a koraősz szitáló türelmetlensége volt. Apró kis ajtó nyílott a falban. Mögötte volt a koporsója. Fehér, aranyos díszekkel. Rajta a neve, melyet ismertem, de azóta sem írtam le. Most sem teszem.
- Nincs senkije? – kérdeztem nyugtalanul.
- Soha nem említett senkit. Csak önt. Azt hiszem, önről beszélt, egy közös reggelről, melyet együtt töltöttek a hajón hazafelé. Itt hallgatag volt, soha nem láttam makacsabb lányt.
- De hát mit keresett itt?
- Azt, amit mindenki. Az életet.
- Itt? Pont ezen falak közt?
- Igen, monsignore. Itt minden lassabb. Néha alig mozdul. Nézzen az órákra. Tíz perce van itt, s úgy tűnik, mintha órák óta beszélgetnénk.
- Ki akar ezer évig élni?
- Aki az egypercnyitől is fél.
Néztem a koporsóját. Megint magam előtt láttam, ahogy a szálloda előtt sír. Kimenekült innen oda, ahol minden elröppen. Hát mégis meg akart halni.
Ahogy a vasútállomás felé mentem, ötöt ütött az óra. Még egy órám van az esti gyorsig. A zömök fák lomha mozdulatokkal tollászkodtak. Térdig jártam a száraz és kopott levelek közt. Hirtelen eszembe jutottak a nővér szavai. Valóban a halála nem baleset volt.
Inkább az élete...