- Jó reggelt! - mondja, s finoman megérinti a vállam.
Megfordulok. Tulajdonképp ébren voltam már, mert a városra nehezedő reggeli csendben a dóm harangjának távoli kondulásai elértek hozzám, mély regiszterei felébresztettek. De jólesett még egy kicsit a paplan alatt heverészni.
- Jó reggelt! - válaszolom.
- Készítettem reggelit.
- Ilyen korán keltél!?
- Szokásom, ha nálad vagyok. Hisz tudod. - Kezében tálca, rajta mindenféle jóval, amit szeretek. Leteszi mellém, majd a zenei CD-k között keresgél. Kisebb tétovázás után - látom, összehúzza a száját – Hélène Grimaud Mozart Zongora Koncertjei mellett dönt, behelyezi a lejátszóba.
- Sokak véleménye szerint az Adagiót a kortársak közül senki nem játszotta még szebben.
Többször hallgattam már, azt hiszem, igaza lehet. Ösztönösen keresi szemem Capote remek könyvét a polcon, Mozart és a kaméleonok, valamikor újra kellene olvasnom - ígérem meg ismét magamnak.
Örömmel tölt el, hogy olyan nő ébred fel mellettem vasárnap reggel, akinek nem az jut elsőre eszébe, mi lesz az ebéd, vagy beindítsa-e a mosógépet, vagy sem. Hanem mondjuk az, hogy melyik klasszikust hallgassuk. Az első eset kétség kívül praktikus észjárásra vall, a napi önépítés eszköze lehet ez is, és tudom, élethelyzet kérdése is, de számomra mégis kiábrándító, mert a hasznosságot a szép elé helyezi.
A vasárnap reggelt nem lenne szabad a kötelességekkel megölni. Minden reggel egy meditatív, az éjszaka során széthullott énünk újraépítésének időszaka, felkészülés a napra; de a vasárnap reggel különösen ilyen. Ehhez jó zene illik, pirítós kenyér illata, meg a teáscsésze csilingelése, ahogy kevergetjük a gőzölgő italt. Vagy, ha valakinek úgy tetszik: a kávé kesernyés íze és a cigaretta filozofikusan tekergőző füstje. A vasárnap reggel esztétikáját nem törhetik meg olyan zajok, mint például a mosógép dohogása, a mosogatás csörömpölése.
Adél mindezt jól tudja. De ezen kívül is sok közös van bennünk. Például, hogy mindketten rajongunk a balettért. Hasonló a zenei ízlésünk is. De ami szokatlan lehet, hogy számunkra minden napszaknak, évszaknak, sőt időjárásnak megvan a zenéje. Példaként: ha odakint finoman szállingózik a hó, akkor Händel valamelyik fúvósokra írt műve (ámbár még nem volt közös telünk, ebben mégis megegyeztünk); ha csepereg az eső, Mozart klarinétkoncertje (az Adagio különösen illik); ha városnézős-templomnézős kedvünk van, és ilyen programot szervezünk aznapra, Bachtól a Prelúdium és fúga c-mollban BWV 546 egy lehetséges választás; a lusta, bódult nyári délutánokat, amikor szótlanul, álmodozásba merülve fekszünk az ágyon, és épp nem a kedvenc verseinket olvassuk fel egymásnak, Brahms intermezzói fűszerezik számunkra, Glenn Gould előadásában; esténként, az aranysárga brandy vagy jó pohár vörösbor mellé Elina Garanča Aria cantilenája vagy Crebassa Secrets CD-je remek döntés - ez utóbbit nemrég vette nekem, de nem túlzok, ha a maga kedvéért is, mivel szereti az úgynevezett francia dalokat -, mert azt sugallják nekünk, hogy a világ tele van különös és gyönyörűséges titkokkal, és ha odafigyelünk, ezek a mi életünkben is fellelhetők; de most, hogy lassan elér hozzánk az ősz, Bach hegedűversenyei vagy Chopin noktürnjei fogják leginkább kifejezni számunkra az évszak hangulatát, az elmúlást, amíg száguldó szelekkel el nem jön a tél.
Talán mindez túlzásnak tűnik, nem vitatom, de ezek a kis szertartások, szokások és a lakás régi időkbe nyúló világa a tetemes könyvgyűjteménnyel valahogy összhangban vannak.
Egyszer, amikor Wagner és Nietzsche vetélkedésén vitatkoztunk - nem is vitatkoztunk, inkább ahogy levezettük Nietzsche bukását - teljesen fellelkesített minket, mennyire hasonlóan látjuk és értékeljük barátságuk megromlásának körülményeit. És az a néhány pohár brandy, ami elfogyott közben, csak fokozta az intellektuális kaland (én annak éltem meg) hangulatát. A remek estéink egyike volt.
- Wagner végtelen zenéje nem véletlenül a műfaj egyik csúcsa - jegyezte meg végül.
Hason mellém fekszik az ágyra, de nem sok helyet hagytam, lábai lenyúlnak. Újból megállapítom, és ennek örülök: nem gyötörték meg a körömcipők. A redőny rácsszerűen leengedve, a falra csíkokat fest a lassan melegedő, szeptemberi nap fénye, felerősítve ezzel a szobának nevezett tér szimbolikus és transzcendens jellegét. Egyik karjával megtámasztva fejét, felém fordul.
- Akkor, hogyan tovább? - kérdezi. És a kíváncsiság kiül az arcára.
- Reggeli után felöltözünk, aztán sétálunk a belvárosban, valahol megiszunk valamit, és majd valahol meghívlak ebédre - vázolom fel röviden a nap első felét.
Kicsit gondolkodik a válaszomon, de látom arcán az elégedettséget. És ezt helyeslésnek veszem.
Hogy hol ismertem meg Adélt? Egy szálloda unalmas halljában ahova csak távolról tör be a külvilág zaja. Ilyen helyeken mintha kizökkenne az ember a valóságból. De talán pont ez a cél: nyugalmat, biztonságot teremteni. Az ott dolgozó barátomat várva a bőrfotelben olvasgattam a kirakott prospektusokat, melyek a szállodát dicsérték, előnyeit sorolták. A várakozásban bágyadtság vett erőt rajtam, már nem is tudtam, mióta ülök ott, talán húsz perce, vagy harminc. Ekkor lépett be Adél. Ahogy megjelent, körüllebegte valami felsőbbrendű elegancia. (Ez volt az első benyomásom róla.) Léptei kopogtak a márványlapokon, megtörték az unalmas csendet. Hosszú, lenge ruhája a bokájáig ért, úszott utána, ahogy határozottan elhaladt előttem. Néhány szót váltott a recepcióssal, majd a velem szemben lévő bőrkanapén helyezkedett el. (Ennek a nőnek engedelmeskednek a férfiak - és ez volt a második benyomásom róla.) Szóba elegyedtünk. Egy régi évfolyamtársa elé jött, aki a városban, ebben a hotelben szállt meg. Ahogy ott ült, fejét kissé hátravetve, két karját oldalt pihentetve a kanapé támláján, lábát keresztbe téve elővillant a karcsú körömcipő, szavaiban, érzéki hangjában titkos melegséget éreztem. Az évek során, a sok női futó mosoly után Adél egyértelműen más volt.
Három hónap, két hét. Ennyi ideje ismerem. De akkor, ott, annak a hotelnek a halljában, vajon én választottam ki őt, vagy ő választott ki engem? Már többször feltettem magamnak ezt a kérdést. Sokszor úgy érzem, valóban örül nekem, ragaszkodik, máskor meg félreérthetetlen távolságot érzek, mintha bevehetetlen, titkos életet tartana fenn a maga számára, ahova nekem sem enged betekintést. És a kételyeim ilyenkor befurakodnak öleléseinkbe. Azzal nyugtatom magam, hogy a túl magabiztos ember halott, akármilyen hosszú ideig él is; az élet spontaneitásából semmit sem ért, mert a lehetőségek, a választások éltetik az embert. De mégis, néha úgy gondolom, hogy mindennek így kell történnie, minden előre elrendeltetett. Mintha egy színdarab szereplői lennénk, a helyszín adott: a lakásom, az ő lakása, és közte a város, amelyben élünk, ahol levegőt veszünk, amely táplál és elvesz; az ismeretlen szerző valahol már rég megírta a történetünket.
Reggeli közben együtt hallgatjuk a zenét, az Adagio végét még megvárja, majd zuhanyozni indul. (Adél reggeli varázs-zuhanynak hívja.) Közben kicserélem a CD-t, s amíg készülődünk Rameau operáiból készült válogatás szól. Kicsit feljebb állítom a hangerőt. A gáláns indiák egyik számát Adél együtt énekli a szopránnal fürdés közben:

"Forêts paisibles,
Jamais un vain désir ne trouble ici nos coeurs..."

Aztán előkerül törölközőbe csavart testtel. A zene remek ütemet szolgáltat a készülődéshez. Meztelen talpak puha tánca a parkettán; mellek ringatózása a mozdulatok ütemére. Milyen szép! - gondolom. Negyven felett jár. Valójában nem tudom, hány éves, nem árulta el:
- Változtat valamin, ha megmondom? - kérdezte.
Tényleg nem. Ennyiben is maradtunk. És az én éveim száma is érdektelen maradt.
Felhúzza a redőnyt, kitárja az ablakot, felkínálja a lakást a reggeli Napnak, kis idő múlva érezni a reggel friss leheletét; dagadozik a függöny, aztán leapad, mintha ezen keresztül lélegezne a szoba.
Aztán felveszi a ruháit. Bárki bármit is mond, ha jól megfigyeljük, sokat elárul, ahogy egy nő öltözködik: a sorrend, a mozdulatok, a tempó. Ennek koreográfiája van, minden nőnél más és más. A fotelben ülök. Nézem a meztelenségtől az utcai megjelenésig tartó átváltozást. Még sokáig élnek majd ezek a pillanatok bennem.
Egyszer csak megáll, felém fordul, észreveszi, hogy nézem. Enyhe mosoly az arcán, de ez a mosoly, mintha fájdalmat tükrözne. Szemének íve, és ahogy leheletnyire leereszti szemhéját, a nézését mindez valahogy hipnotikussá teszi. Megborzongok. Mert amennyire ismerem, ugyanannyira kiismerhetetlen. S ezzel csapdába ejt. Ebben a pillanatban nem tudom, mi járhat a fejében, pedig egy órája még reggelit kaptam az ágyba. Soha nem bízhatom el magam!
Számtalan kérdés merül fel bennem. Vajon egyéniségének kulcsa hol keresendő? Mit csinál, mire gondol, amikor nincs velem? Milyen mértékben lelhetők fel benne az elmúlt szerelmek motívumai? És mennyiben lehetek számára más, mint a többi?
Képzelgéseket szövök köré, és el akarom hitetni magammal. Úgy érzem, Adél a saját maga által kijelölt úton halad, de mintha valami húzná előre. Ha kérdeznék, hogy ezt miért érzem vele kapcsolatban, egyelőre nem tudnám megmondani. Talán ezért van olyan hatással rám az arcán néha-néha megjelenő különös mosoly és nézés.
Goethe egyszer azt mondta, harminc felett az ember felelős az arcáért. Azt hiszem, ez nagyon találó. Ugyanis vannak jó arcok és vannak rosszak. A jó arc nyitott a fürkésző pillantásokra, a rossz pedig bezárkózik, mivel nagy valószínűséggel gyanús lélekre vall. Adél arca jó. A probléma bennem van, mert nem tudok egyértelműen olvasni róla. Legalábbis az olyan helyzetekben, amikor így néz rám. A jó arcú ember szabad, mivel maga döntött arról, hogy jó arca lesz. És ez a szabadság, autonómia nagyon sugárzik Adélból.
Eszembe jut egy jelenet: nála vagyunk, esik az eső, mintha apró gyermekujjak vernék kívülről az ablakot. Garbó pulóvert visel, úgy látom, fázik, arra gondolok, talán elkapott valamit. Aggódom, nehogy megbetegedjen. Jacqueline Du Pré csellójátékát hallgatjuk. Már egy ideje nem szól semmit (talán megfeledkezett rólam?), de Brahms mélabús dallama helyettünk is beszél. Mégis nehezen viselem a szótlanságot, de hogy elviselhetőbbé tegyem számomra, próbálom elfoglalni magam. Mellettem Francis Ponge könyve, A dolgok oldalán. Kinyitom a bejelölt helyen: a vízről szóló írás olvasható. Egyszer eredetiben is felolvasta nekem. Szeretem Ponge szinte a végtelenségig redukált prózáját.
De most nem tudok elidőzni ezen, végre megszólal:
- Esik. Már harmadik napja. Annyira nem szeretem én ezt. Ez nem nyár!
Biztos vagyok abban, hogy rossz kedvéért valójában nem az eső a felelős, de ebben a pillanatban olyan esendőnek, törékenynek látszik, hogy nem faggatom. Majd felém fordul, arcán kiábrándult mosoly (legalábbis én annak érzem). És ekkor ugyanaz a nézés!
Odamegyek hozzá, szép lassan leengedem a feltűzött haját, kétoldalt eligazítom, hogy szépen essen. Átadja magát az ujjaim játékának, és ahogy hozzáérek a fülcimpákhoz. Lecsukott szemhéját óvatosan megcsókolom. A vékony hártya alatt megriad a szemgolyó. Hallom a gyorsuló lélegzetét. Ekkor már nyoma sincs a depressziós hangulatnak, az adagio hirtelen átvált allegróba, és már szerelmeskedünk is. Teljesen átengedi teste irányítását, könnyedén forgatom. Karok lendülnek, láb fonódik lábra, forgás, barna tincsek repülnek a lámpafényben, a széles ágy felfedezése, a gerinc feszülő íve, majd a szép fej hátrahanyatlik. Mint egy modern balett. Hirtelen megmerevedik, mint amikor elakad a film vetítés közben, s így szól:
- Ne mozogj! - Kérdőn tekintek vissza. - Ne mozogj!
Később az oldalán, felém fordulva mellettem fekszik. Nézem a kezét, a kéz élét, ahogy az apró ráncok keletkeznek a mozdulatok során, és ahogy behajlanak az ápolt ujjak. Valamilyen vonós hangszer húrjain tudom elképzelni, de most az én testemen játszanak. Azon kapom magam, hogy elcsodálkozom az Emberen. Nem először fordul elő velem, de ilyen helyzetekben nem tudok nem odafigyelni a részletekre: a hajlatokra, a bőrre, a mellekre, az emelkedő-süllyedő köldökre, a két csípőcsont kiemelkedésére, a formás szőrzetre, a lábak ívére; és eszembe jut, hogy milyen bonyolult, komplex az emberi szervezet és az a személyiség, akit magába zár, aki a mozdulatok, érintések ilyen összehangolt finomságára képes.
Elnyom minket az álom. Amikor felébredek, nem fekszik mellettem, az ablak előtt áll, félhomályban, nézi, hogyan jelennek meg az első fények a régi városrész háztetői felett. Nem szólok semmit. Csak az első reggeli madarak törik meg kitartóan a csendet. A párnán még mindig érzem Adél illatát. Egy kis ideig nézem alakját, komoly, kifelé figyelő arcát, de lassan, mintha örvény húzna le, megint elnyom az álom...
Ekkor megszűnik a zene. Már becsukhatta az ablakot, mert a lakást átjáró légáramlat alább hagyott, a függönyök sem járnak előre-hátra. Félig leengedi a redőnyt, ezzel megfelezi a fényt, a szoba visszanyeri sejtelmességét.
- Indulhatunk! - mondja, s finoman megérinti a vállam.