Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben,
fejét hátradöntve a támlán, két lábát pedig szemben, az asztal szélén
pihenteti. A behúzott függönyön át, ahogy áttör a fény, mintha a szoba
lemondana a színeiről, és minden a fekete-fehér árnyalataiban játszana, így csak
a kontrasztok, az árnyalatok érvényesülnek.
Megfigyelem a lába ujjától a feje
búbjáig. Jó témát szolgáltat ebben az ekrü fényben, így óvatosan előveszem a
fényképezőgépet, elkattintom, de mintha megérezné a szándékomat, felém pillant.
És mintha bosszúsággal kevert meglepetés jelenne meg a tekintetében, de nem
bánom, mert ettől érdekesebb a kompozíció.
- Nem ér! - szól rám, majd mégis
megenyhül.
- Szeretem megörökíteni, ami tetszik. Az
utókornak. Azt bizonyítja, volt valaki, akit valamiért megragadott egy
pillanat.
- A fényképek nem inkább arról szólnak,
amit vagy akit megjelenítenek?
- Természetesen, arról. De valami az
alkotónak is jár.
Felnevet.
- Jogos - mondja.
Örülök, hogy jól érzi magát, egy kis
vidámságot csempész a hétköznapjaimba. Apránként csepegtetve belém az
életkedvet.
- Ricoeur remek előszót írt egy
fotóművész albumához. Azt mondja, a fénykép feladata nem csak az, hogy idővel
felismerjük, ki az eredeti modell rajta, hanem az is, hogy felfedezzük. De
ehhez úgy kell néznünk, mintha nem ismernénk. A jó fénykép olyan, mint egy
olvasnivaló szöveg. Ez a fénykép olvasata. Így számomra mindig elmesél egy
történetet.
- Az én képem vajon mit mesél majd? -
kérdezi magától.
Kétoldalt lefelé görbíti a száját. Ettől
olyan, mintha aggodalom fogná el. Jól áll neki.
Kicserélem a CD-t. A Stabat mater után a
Tenebrae responsories következik.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de mindig
az tetszik jobban, amelyiket éppen hallgatom - mondja.
- Hozzám közelebb áll a Tenebrae.
Mellé ülök, a másik fotelbe. Átteszi a
lábát az ölembe.
- Meggyúrod? Szeretném!
- Persze - mondom.
Aztán hirtelen elrántja, mert először
csiklandós, majd mégis erőt vesz magán. Elnyújtózik, becsukja a szemét, átadja
magát a zenének. És persze a masszírozásnak. Nem akarom megtörni a hatást, így
csendben maradok.
"Amicus meus osculi me tradidit signo:
Quem osculatus fuero, ipse est tenete eum..."
Néhány perc után mégis megszólal:
- Én mindig úgy gondoltam Istenre, hogy
szeretnék közelebb kerülni hozzá. Bár a közelebb kerülést nem egyszerű
magyarázni. De ha egyszer megtörténne az ugrás, ahogy Kierkegaard mondja,
megszűnne-e a félelem, a reszketés?
- Nem értem azokat, akik önként választják,
mégis félnek, reszketnek Istentől. De hogy a kérdésedre válaszoljak, akiknél
megtörtént az ugrás, és egy életen át kitartanak, nem kell félniük és
reszketniük. A nincs mitől félnem állapotnál pedig nincs jobb a világon.
- A szeretteinek elvesztésétől mindenki
retteg - mondja.
- Szomorúak vagyunk. És ez természetes.
De csak abban az esetben rettegünk, ha nem volt teljes az az élet.
- Van olyan, hogy teljes élet?
Elmondhatja ezt valaki magáról?
Kissé szkeptikus a kérdés, de belátom,
van alapja.
- Előfordulhat. Viszont nem feltétlenül
kell tudni erről. Teljes az élet, ha úgy érezzük, hogy már mindent megtettünk.
Vagy ha már nincs több tennivalónk e földön. Attól függ, melyik irányból
nézzük. Wilder áldozatai például, akik alatt leszakadt a híd, eljutottak az
életük egy olyan pontjára, ahonnan már csak a halál maradt. De erről mit sem
tudtak.
Látom, kutat a gondolataiban.
- Ó, Wilder! Valóban.
Befejezem a masszírozást, rácsapok a
combjára. Kicsit feljajdul és grimaszt vág.
- Hozok valamit inni - mondom.
Kiveszem a jeget a hűtőből, beteszem a
poharakba, vodka-martinit készítek. Egyiket felé nyújtom, elveszi, belekortyol,
majd a poharat az asztalra teszi, maga mellé.
- Miért van az, hogy nálad mindig
békességet érzek és nyugalmat?
- Talán, mert békés vagyok és nyugodt -
mondom.
- Bizonyára. De nem csak erről lehet
szó.
- Akkor talán az tetszik, ami itt
körülvesz. Itt minden én vagyok.
- Igen, minden összhangban van veled. A
könyveid, a zenék, amiket lejátszol nekem. A
tárgyaid. A cetlijeid a hűtőmágnes alatt, amik nem arról szólnak,
hogy valamit ne felejts el, hanem mind valamilyen jó szöveg, amit hirtelen
leírtál. Itt minden a helyén van, és mégsem. Csak pont annyira, amennyire kell,
hogy az ember ne érezzen rendetlenséget. Itt azt tehetek, amit szeretnék.
Beszélnem sem kell, ha épp nincs hangulatom hozzá. Akár olvashatok is, szinte
bármit, ami az eszembe jut, mert a polcokon megtalálom. Bármeddig hallgathatom
Bach vagy Mozart darabjait, a kanapén fekve, ábrándozva, és tudom, hogy te sem
unatkozol közben. Ilyenkor velem vagy, de mégsem. Mégis érzem, hogy akármelyik
pillanatban képes lennél a gondolatmenetem fonalát felvenni, ha akarnám. Mintha
kiszakadnék a valóságomból, ha nálad vagyok. Lelassulok és megnyugszom.
- Köszönöm szépen! Ez jólesik - mondom.
- Nemrég osztálykiránduláson voltam a
gyerekekkel. Bementünk egy templomba. De előtte megkértem őket, viselkedjenek
normálisan. És mit ad Isten, mintha a gyerekek megilletődtek volna, pedig
máskor alig tudom leállítani őket. Talán a templom hűvöse tette a kinti hőség
után. Meg az illat. A padsorok megnyikordulása. Fentről, az ablakokból
beszűrődő fények. Az öregasszonyok csoszogó lépte. A térdeplők imái odabent
csatornát nyitnak Istenhez, odakint pedig az emberek a
hétköznapi őrület lenyomatai, megfertőzve az anyagi szféra kikerülhetetlen
valóságától. Nem volt valami híres-nevezetes templom, de a Mária szobor! A
legszebb Mária arc volt, amit valaha láttam. Ott, abban a templomban, a szobrot
nézve, megmozdult bennem valami. Egyben végtelen gyöngédséget, békességet is
éreztem. És ekkor eszembe jutottál. Mert olyasféle nyugalom szállt rám, amit
csak itt érzek… Nem tudom, hogy akarhatok-e ennél többet.
Nézem a száját, az arcát. Tekintetének
tónusa mintha megváltozott volna. Hangja mintha remegni kezdene. Már ismerem
annyira, hogy észrevegyem a mikrorezdüléseket is.
- Nem tudom, hogy valaha is mondtak-e
ennél szebbet nekem - válaszolom.
Mellé állok, lehajolok hozzá,
megcsókolom a feje búbján, óvatosan a karjaimba veszem, hogy átvigyem a
hálószobába.
Biztonságból átöleli a nyakam.
- Hé! Nehogy leejts! - figyelmeztet
nevetve.
- Nyugodj meg! Vigyázok rád.
Pécs, 2018. július 12.
|