Felhívlak
telefonon! A negyedik kísérletre fel is veszed. Megbeszélünk egy randit.
- Nyolc órakor a
Hóvirágban?
S én ízléstelen mély
hangon azt mondom:
- Igen, hét órakor a
Hóvirágban!
Késni
fogsz, és mégis hamarabb érkezel, de az a Vonat, amivel el szerettünk volna
utazni a Halhatatlanságba, már nem indul. Leülsz mellém és én megkérdezem:
- Mit iszol?
Habár az alkohol jobban
illene az utolsó találkozásunkhoz, te kólát kérsz. Amíg a pincér kihozza,
kezeink megkeresik egymást, tekinteteink legyűrik a bizonytalanságot. A bíróság
már meghozta az ítéletet. Nem felfüggesztettre, hanem szigorított magányra
ítélt mindkettőnket. A kóla már az asztalon. Bámulunk egymásra. Annyi
mondanivalónk lenne, de csak bámulunk. Mindkettőnk felméri, hogy vajon mennyit
veszített a másik által.
Hogy hány perccel lett
szegényebb az emberiség. Rágyújtunk egy cigarettára, és fújjuk a füstöt. Már
tíz perce lehet, hogy itt vagyunk. Kezünk izzad, meg kell, hogy törüljük. Utána
már meg se találják egymást! Szorongatjuk a kólát és a cigit. Jönnek a haverok.
- Leszabad ülni? - s már
le is ülnek. Vicceket mesélnek. Mindegyikben van férfi és nő. Kifogynak. Újabb
téma a suli. A százszor elmesélt történetek egyre cifrábbak, meseszerűbbek. Mi
meg röhögünk. A többiek élvezik, hogy kirángattak minket a komolyságból. Ezt
úgy értéke-lik, hogy ez egy újabb bizonyíték a zsenialitásukra. Elégedetten
isszák a sörüket.
Körülbelül
egy óra múlva felállnak, elköszönnek. Mi maradunk. Még mindig ugyanazt a kólát
szorongatjuk. Csak a cigaretták cserélődnek. Tekinteteink úgy találkoznak, akár
a gyors vonatok. Városon kívül. Nem bírom tovább, felállok és megkérdezem:
- Haza kísérhetlek?
Bólintasz.
Megyünk egymás mellett. Tudatomban megáll egy gondolat. Te hamarabb érsz haza,
mint én. Te már fekszel az ágyban, mikor eszedbe jut, hogy tulajdonképpen csak
egyetlen egy mondatot kellett volna egymásnak mondanunk: " Még mindig
szeretlek! " . Te már alszol, amikor én hazaérek. Hazaérek, s lefekszem.
Mellettem a bizonyosság.
Valaki mindig lekapcsolja a csillagokat.
|