"Ha leszedünk egy virágot, az ág visszaugrik régi helyére.
De a szív nem ilyen rugalmas."

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

Már egy hónapja élek ebben a házban, teljesen egyedül. Senki nem zavar itt. Önként vállalt remeteségemet csak néha-néha töri meg a postás, mikor levél érkezik, vagy ha elmegyek a boltba beszerezni szerény táplálékomat.
   Azért jöttem ide, hogy papírra vessem az elmúlt két év történéseit, néhány epizódját, hogy megőrizzem mindazt, amit két szeretett lény nyújtott nekem és azért, hogy tévedéseimet később véletlenül se magyarázzam másképp, vagy ideologizáljam tetteimet. Az ember szelleme a magányosságban formálódik igazán, ezért reménykedem abban, hogy az eseményeket egyedül, újra átgondolva, jobban megismerem önmagam. A teleírt lapok mind az én látásmódomat tükrözik majd. Valójában magamnak dokumentálok, mégsem nevezném naplónak.

   Most, hogy visszaemlékezem, újból megfogalmazódik bennem az alapvető kérdés, amit már annak idején is feltettem magamnak, és ami azóta sem hagy nyugodni: lehet-e két nőt szeretni egyszerre? Ha igennel válaszolok, hűtlen vagyok. Ha nemmel, akkor is. Az életben vannak pillanatok, amikor akárhogyan is döntünk, rosszul döntünk. Ez nem amolyan egyszerű szerelmi háromszög, mint ahogyan azt gondolná valaki is, ez annál jóval több, vagy egyszerűen más. Remélem, ezt magam előtt is sikerül majd igazolnom.
   Mivel minden elkezdődik valahol, valamikor, nekem is az elején kell kezdenem. Próbálom tehát felidézni a kezdeteket, mikoris Budapesten éltem, és egy nem túl nagy lakást béreltem egy közeli ismerősömtől, a Kosztolányi tértől nem messze: első emeleten, két szoba, konyha, ebédlő és kertre néző kis terasz. Régi, de felújított épület. A lakbért szerencsésen állapították meg, ráadásul akkortájt jól ment sorom, mivel kielégítő tanári állásom volt, és mellékes is akadt jócskán.
   Kiterjedt ismeretségi köröm volt: irodalmat, művészeteket kedvelő emberek, kikkel szívesen találkozgattam, akár valamelyikünk lakásán, akár beszélgetésekre alkalmas klubokban. Hajnalig nyúló, parázsló viták folytak filmekről, könyvekről és aktuális témákról is.
   Egy alkalommal az egyik barátom rendezte szokásos összejövetelünket. Mindig próbáltuk változatosabbá tenni ezeket az eseményeket - s mennyi mindennel próbálkoztunk már, többnyire sikerrel! - ezért ezen az estén házigazdánk is tartogatott számunkra meglepetést: egy népszerű és fiatal színésznőt kért fel, hogy akkor megjelent könyvéből részleteket olvasson fel. Laura volt az. Úgy hozta a sors - s ebben tényleg nem volt semmi szándékos -, hogy az este jelentős részét egymás társaságában töltöttük. Ahogy az lenni szokott, másnapra találkozót kértem. Örömömre nem kaptam elutasító választ.
   Abban az időben az Orpheus az alvilágban ment, s Laura Eurüdikét alakította - állítása szerint, s miért kételkedtem volna szavaiban - elég nagy sikerrel. Így hát megvártam előadás végén, s elvittem egy nyugodtabb szórakozóhelyre. Emlékszem, aznap éjjel kéz a kézben kísértem haza. A következő estére kaptam egy tiszteletjegyet...
    Laura! Még mindig magam előtt látom, ahogy karcsú alakja meghajol a színpadon. Nemcsak látom, hallom is: a közönség tapsol, ritmikusan összeüti kezét, többször visszahívják. Majd az előadás végén siet, letörli a sminket, gyorsan elkészül, rohan hozzám; én a művészbejáró előtt várom. Örül aznapi sikerének, még érezhető rajta a felfokozott lelkiállapot. Megcsókolom az arcát, és autóba ülünk...
    A nőt fokozatosan kell megismerni, szép lassan, mint ahogy a jó bort sem öntjük le a torkunkon azonnal, hanem kóstolgatjuk, ízleljük a nyelvünkön, ahogy szétterül, s mikor már minden sajátosságát kiismertük, akkor térünk rá egy újabb fokozatra: kortyolunk még egyet, új ízeket keresünk. Laurát nem akartam elsietni, s szerintem ő is így volt velem. Az út, a másik megismeréséhez önmagában már élvezet. Soha nem értettem meg azokat a fiatalokat, férfiakat, akik azonnal az ágyba hurcolnak egy nőt.
   És megkezdődnek az elgondolkodtató, megfontolt beszélgetések, kézszorítások, egymás szemébe nézések, melyek felkészítenek minket arra, amit amúgy is mindketten akarunk. De mennyivel szebb és emberibb így!
   A boldog együttjárás időszaka volt ez.

Néha csak felültünk egy villamosra, és végállomástól végállomásig utaztunk, ittuk magunkba a város látnivalóit. A villamos csak zörgött és csattogott, ahogy a régi síneken komótosan haladt tovább, rekedt, ércbádog hangszóróján hirdette a megállókat; kedvenc vonalunkon tudtuk mind, kívülről. Kedvenc hidat is választottunk magunknak. Kellemes nyári estéken átsétáltunk rajta középen megállva, és néztük, hogyan kavarog a Duna, találgattuk, hogy azon a helyen milyen mély a víz. Máskor meg elmentünk ruhát venni neki, ilyenkor együtt választottuk ki azt, amit majd nekem húz fel először. Volt, mikor piciny presszókban találkoztunk, vagy hangulatos kiskocsmákban, mert nem vetette meg ezeket a helyeket sem. Néha, mikor próbákról sietett hozzám, még a szerepeiben élt, mert nem tudott gyorsan váltani; ilyenkor egy meggyötört férfi, elhagyott vagy megalázott nő hangulata kísérte, mint a virágot beporzó méh. Örült nekem, és én is örültem neki. Örültünk egymásnak...

Három hónap múlva már együtt élünk a lakásomban. Én többnyire otthon várom esténként, mert nem szeretek gyakran eljárni, csak az említett összejövetelekre, s néha egy-egy ismerőssel vagy barátommal megittam valahol valamit. Mikor hazaér faggatom, milyen volt az előadás, elégedett-e. Vígasztalom, ha kudarc érte, vele örülök, ha nem. Szebb napokon, ha ideje engedi a teraszon reggelizünk. Mikor a lakás mélyébe szorulunk, ősszel vagy hideg téli délutánokon, hallgatom, ahogy tanulja szövegét. Sokszor kikéri véleményem a megformált alakról. Megbízott bennem.
   Egy alkalommal Laura az ablakhoz ment, kinézett. Szemben téglafalú ház.
   - Szeretem a téglafalú házakat - mondja - szeretem, mikor a forró nyári napok után megáznak és isszák az eső vizét, mikor száradnak, vagy mikor a tűző forróságban hámlik a vörös téglapor. Valamiért jobban szeretem, mint a köveket - szünetet tartott, mintha gondolatait már nem akarná megosztani velem, majd mégis folytatta: - Hárman voltunk testvérek. Gyerekkoromban mindig én öntöztem otthon az udvart, hogy elverje a port. Az udvar végén téglakerítés volt. Mindig kapott egy kis vizet. (Ez az alkalom volt az egyetlen, hogy gyermekkorát szóbahozta.)
   Biztos voltam benne, hogy ezt az egyszerű feladatot is oly alapossággal végezte, mint mindent, amihez fogott, s ilyen a hivatását illetően is.
   Laura egy kisebb városban született és nőtt fel. Akkor került Budapestre, mikor felvételt nyert a főiskolára.
   Voltak pillanatok mikor úgy éreztem, honvágya van, hazautazna. De erre együttlétünk alatt egyszer sem került sor. Mikor felkínáltam, hogy autóval elviszem, mindig határozott nemet mondott, és előadásokra, próbákra hivatkozott.
    Így éltünk mi együtt, békésen, meghitten.

Budapest, Déli pályaudvar, október huszadika, este nyolc óra.
   Két hónapra utazik, de tudom, hogy tovább fog tartani. Csomagját már a helyére vittük, van még néhány perc az indulásig. A vagon lépcsőjén áll, lehajol hozzám, megcsókol búcsúzóul. Csókja fájdalmat okoz. Ballonkabátja átázott, hajáról csurog a víz - csak nehogy megfázzon, támad fel bennem egy féltő gondolat. Határozott mozdulattal eltaszít magától, szeme már nem csillog úgy, mint rég. Csak most döbbenek rá, hogy igazán vége. Laura elmegy tőlem mindörökre. A szavaknak már nincs jelentősége, csak a hallgatás fejezi ki az igazságot.

Nos, vajon miért is álltam ott, azon a sivár állomáson, és miért hagytak el? Erre Laura adta meg a választ, saját maga, egy tikkasztó, júliusi napon.
   Sétálunk a tó partján.
   A lebukó nap megszínezi vízét: most átmenet a kékből az ezüstbe. Apró ezüstcserepek. Nekem ilyenkor a legszebb. Keresünk egy alkalmas helyet, leülünk, arcunkkal élvezzük az utolsó kis meleget.
   Gondol egyet, majd térdig felhúzza szoknyáját, a vízbe gázol. Ledobom ruháimat gyorsan, és követem példáját.
   Laura ekkor azt mondta, bele fogok szeretni Elzába. Ekkor még nem tudtam, de igaza lett. Minden rezdülést észrevett rajtam, mikor Elza a közelemben volt. Talán jobban ismert engem, mint én saját magamat?
    Az este hírnöke, amikor a leszálló napkorong fénye megtörik az ég szürkéskékjében. Most nem vörös, mint rendesen, hanem csak egy gyenge, kontúrtalan, fáradt (ezüstös) derengés.
    Térdig állunk a vízben. Körülnézek, egyetlen lélek sincs, csak a tó mozdulatlansága. Balra, egy nádas partszakaszba olvadó feketéje. A szemközti part vonulata, mint egy leheletfinom rézkarc - alig kivehető. Megoldom Laura ruhájának pántját. Hátul, a nyakánál leomlik, szabadon hagyva két kerek, lágyesésű mellét. Megcsókolom külön-külön mindkettőt. Nem hiszek neki. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék más nő melleit csókolgatni...
    A várttal ellentétben pár nap múlva eszembe jutottak Laura szavai. Elza sok mindenben épp az ellentétje Laurának. Talán túlságosan is. Valamiért mégis vonzott valóban, amit magamnak sem voltam képes megmagyarázni, hiszen legalább annyi szólt Elza ellen, mint amennyi Laura mellett. Attól a naptól kezdve Laura szavai, mintha katalizátorként dolgoztak volna bennem, és valóban egyre többet fordult meg a fejemben Elza, de nem szeretném úgy beállítani a történteket, hogyha nem hozza szóba a dolgot, akkor nem történik semmi.
   Az események nem olyan fordulatot vettek, mint ahogy kellett volna, de az ember utólag mindig okosabb.

De talán itt az ideje, hogy egy kicsivel jobban bemutassam Laurát, legalábbis megpróbáljam. Csak egyetlen fényképet hagyott nekem magáról - a tárcámban őrzöm ma is - abból az időből, amikor megismerkedtünk. Nem szoktam képeket kérni nőktől, akkor sem tettem, deezt valójában egy járókelő készítette rólunk fent a várban, így mindketten rajta voltunk. Utólag aztán kettévágtuk. Én kaptam a Laurát ábrázoló felét, ő meg azt, ahol én vagyok. Kedves dolognak tartottuk.
Jegyzetek Lauráról:
Megjelenése szolid, nem kihívó. Kimért, szinte lassúnak tűnő mozgás, nem kapkod el soha semmit. Sírós, barna szemek (de azt, hogy sírós, akkoriban még nem gondoltam). Ha valamit el akar érni, felső fogsorával óvatosan alsó ajakába harap; ártatlan nézést kölcsönöz, édes-kesernyés mosolyt. Vállig érő, sötétbarna haja elöl, a szemébe hull. Vékony testalkat. Domináló színe: a barna, a piros és a fekete; az ősz színei. Talán legfeltűnőbb rajta, ahogyan beszél: érzéki, mély orgánum. Mindez együtt összhangba került, érdekessé tette.
    Bonyolult, összetett személyiség. Többször eltűnődtem azon, hogy aki az emberi szenvedélyek egész spektrumát képes a színpadon felvonultatni, ugyanakkor miért nem tud megbirkózni saját valóságával? Kétségbeesett és félénk, néha sajnálatra méltó. Magánéletében korábban csalódott volt és befelé forduló - ezt a velem tartó kapcsolata alatt sem volt képes levetkőzni -, de ez a befelé fordulás ugyanakkor titokzatossággal ruházta fel. Nagylelkű. Az ember folyton úgy érzi, hogy ezt a nőt nem illik megbántani, még gondolatban sem.
   Büszke voltam rá. De melyik férfi ne lenne büszke, ha az oldalán egy ilyen nőt láthat?
   Hosszú éjszakákat átbeszélgetve kerestük az élet értelmét, beismerve önzésünket, beszéltünk az emberi gyarlóságról és arról, ami minden emberben benne rejlik természeténél fogva: Istenről. Máskor meg filozófiai mélységeket elérő vitákba keveredtünk egymással egy-egy színdarab mondanivalója vagy egy szerep megformálása kapcsán, és szembe helyeztük a kritikát a miénkkel vagy a szakma véleményével. Ezek a beszélgetések, együttlétek hoztak közel minket egymáshoz, s ilyenkor bizonyosodtunk meg arról, hogy egymáshoz illünk.

Eddig csak Lauráról szóltam. Mint említettem már, szemét nem kerülhette el semmi: időben jelezte megfigyeléseit. Talán így akarta tudtomra adni, hogy óvakodjam Elzától, azt, hogy érzi minden rezdülésem. Figyel engem. Ezt akár féltékenységnek is felfoghattam volna, de tudtam, érzéseit soha nem engedné addig fajulni, mert a büszkeség erénynek számít nála.
    A történet megkívánja hát, hogy most rátérjek Elzára, már csak azért is, mert ebben a történetben legalább olyan fontos szereplő, mint Laura, sőt, életem folyását teljesen más irányba volt képes terelni. De akkoriban ezt még nem érzékeltem, nem tudtam.
    Óh, Elza! Kacagásod még mindig a fülemben cseng! Eleven lesz tőle az ember. 
    Egy alkalommal Laurával meg voltunk hívva egy kiállítás megnyitójára. Elza tartotta a megnyitó beszédet, mely szokatlannak számított ezekben a körökben. Általában idősödő öregurakat vagy hölgyeket kérnek föl, esetleg barátokat. Így Elza a vendégekkel szemben szokatlannak tűnt, viszont mindenképp üdítőleg hatott, és a suttogásokból kiindulva ezzel az észrevételemmel nem voltam egyedül, de Elza jártasságához nem fért kétség. Egyértelmű eleganciával beszélt, tapasztalt és hozzáértő benyomást keltett. Mindezek ellenére kíváncsi lettem volna, hogyan esett rá a választás, de ezt máig nem tudtam kideríteni; találgatásokba sem bocsátkoznék.
    Pajzán gondolataim támadtak vele kapcsolatban, s bevallom, egészen mélyről fakadó, állatias ösztön munkálkodott akkor bennem, mely a szaporodási tevékenységgel függött össze. Felrémlettek bennem Matisse erotikától fűtött, vad, táncos alakjai, a meztelen testek kicsavarodott idomai. Elzára nézve nem tudtam eldönteni, hogy vajon a női lélek dominál-e ilyenkor, vagy csak a konkrét fizikai megjelenése az, ami megborzongatja az idegeimet - mert abban biztos voltam, hogy a férfi közönséget vagy így, vagy úgy, de nem hagyja hidegen.
   Visszagondolva azokra a percekre, csak arra gondoltam, hogy ez a nő kell nekem. Mennyivel más, mint Laura! Egy pillanatra eszembe jutott Laura korábbi kijelentése a tónál, de nem akartam foglalkozni vele, egyszerűen kitértem az óvatos intelem elöl.
   Ha már az ellentéteket hangsúlyoztam, íme: hosszú, lenszőke haj, hátul egyenesre vágva. Nem túl magas, de vékony testalkat. Mosolygós arc és kék szemek; mikor nevet, apró, kis szarkalábak keletkeznek szája körül. Folyton nézni kell! Szinte ittam magamba vonásait. De ezek csak a külső jegyek, a többiről akkor még nem tudhattam. Erőt kellett vennem magamon, hogy a mondandójára is figyeljek, de a felszín alatt tovább munkálkodott bennem a férfi.
   Aztán eszembe jutott közben egy lány, mikor Párizsban jártam a Notre Dame-nál, a turisták tömegében. Ő volt ilyen szőke és kívánatos talán. Arra is emlékszem, hogy utána még napokig magam előtt láttam, feszülő, kopott farmernadrágjában. Tényleg működnek ezek a női ideál-sémák az agyban, s talán bennem is ez munkálkodott akkor és Elza esetében is. E tekintetben be kell valljam magamnak, Laura nem fért teljesen bele ebbe. Esetében az egyéniségnek minden bizonnyal döntőbb szerepe volt, holott Laura szép nő volt, ahhoz nem fért kétség. Az ember ösztönösen engedményeket tesz valaminek a rovására.
    A beszéd végén pezsgőspoharak koccannak, s egy koccintás közben, távolról, szemeink találkoznak.
    Vajon milyen lehet ez a nő, amikor reggel kiszáll az ágyból, amikor nem látja senki? Bizonyára akkor is gyönyörűséges. Ebben teljesen bizonyos voltam.
A futótűz terjed olyan gyorsan, mint ahogy beleszerettem Elzába. Ez az érzés szokatlanul más volt, mint amit korábban valaha is éreztem. Nyoma sem volt fokozatosságnak, mérlegelésnek; személyisége annyira szuggesztív, hogy az ember azonnal a hatása alá kerül. Elsöprő volt. Amikor valójában tisztába jöttem vele, mi is játszódik le bennem, megrémültem. Már nem volt mit tenni.
   Néha nem sajnáltam a fáradtságot és felkerestem azokat a szórakozóhelyeket, ahol a napokban látták, hogy csak úgy, látszólag véletlenséget színlelve találkozhassak vele. Képtelen voltam magam megfékezni. Olyan voltam, mint egy vad, amely zsákmányát kutatja fel. Mindezt a nevetséges tortúrát elkerülhettem volna, de nem akartam színt vallani, mert nem lehettem biztos Elzában, ugyanis köztudott volt, hogy ő választja meg partnereit, véletlenül sem fordítva. Kutatási kísérleteim kudarcba fulladtak; mindenhol elutasító választ kaptam, ha felőle érdeklődtem. Éreztem, hogy magam előtt is kezdek nevetségessé válni, ezért feladtam módszeremet. Kezdtem magam egyre nyomorultabbul érezni, mivel minél jobban belebonyolódtam Elzába, annál fájóbb volt belső életem egy szelete, ami Laurához kötődött. De mit tehettem volna? Azonnal beismerő vallomást tehettem volna Laurának. De mit valljak be? Azt talán, hogy nem tudok kiverni a fejemből egy nőt, akivel még csak nem is beszélgettem négyszemközt, s akit mindössze kétszer vagy háromszor láttam? Nem! Úgy döntöttem, hogy nem vallok színt, amíg nem lesz konkrétum, valami megdönthetetlen ellenem. Ugyanakkor megszólalt bennem egy hátsó hang - s ezt egy rég átélt kapcsolat során nyilvánítottam ki - miszerint nem csak abban az esetben csaljuk meg a másikat, amikor már lefekszünk mással, hanem akkor is, ha egyfolytában az illetőre gondolunk. Korábbi, konzervatív felfogásomat igazolandó, más nőre még csak rá sem néztem, ha már valakivel viszonyom volt. Mikor felidéztem magamban ezt a régi elvemet, a lelkifurdalás az elviselhetetlenségig kínzott. Mivel mégsem szántam el magam a beismerésre, az idő múlásával ez az érzés csökkent bennem, ez a kettősség szinte megszokottá vált - hiszen minden csoda három napig tart - de büszke nem voltam magamra.
   Ekkor már kissé Elza megszállottja voltam, és nem a józanész irányított. Ez az időszak körülbelül egy hónapig tartott. Ekkor sietett a segítségemre a véletlen: egy író-olvasótalálkozón hozott minket össze a sors, és ez rögtön alkalmat is teremtett számunkra.
    Ez után az események olyan katasztrofális gyorsaságot vettek, hogy a tempótól szinte magam is megszédültem: Elza felhívott telefonon. Sikerült hát! - ujjongtam magamban. Mindent úgy értem el, ahogy terveztem: látszólag nem én kezdeményeztem. Ez téboly! - gondoltam. Elértem a célomat, amit már egy hónapja egyfolytában áhítottam, most mégis megtorpantam. De szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, Elza újból segítségemre sietett: a lakására hívott.
   A rákos sejtek szaporodnak olyan gyorsan, mint ahogy sokasodtak a problémáim: hogy lesz ez után, hol tudok találkozgatni majd vele, a lakására természetesen nem mehetünk mindig, mi lesz, ha felfedeznek minket. Sorolhatnám.
   Mikor először hívott meg otthonába, még nem voltam felkészülve a látottakra - ez irányban soha sem érdeklődtem korábban. Olyan környezetet alakított ki magának, ami szokatlan, meghökkenti az embert, engem mindenképp.
   Hatalmas nappali. Minden csupa fehér: a falak, a bútorok, a függönyök és a szőnyeg. Egy asztalkán váza, metszett üvegből, benne szárított virág. Aztán egy szobor gipszből, a klasszikus időkre emlékeztet: saját tengelye körül megcsavarodó, izmos férfitest - bevallása szerint tanulóéveiben készítette. Egyik falon festmény, egy görög mitológiai jelenet; korban az előzőhöz illő.
   A függönyök surrogása.
   Bőrömet borzongató, enyhe légáramlat; kellemes.

(folyt.köv.)