A domboldal töredezett kövű járdáján magas, negyvenes férfi kapaszkodott fel kimért mozdulatokkal, fekete, elegáns kabátját vigyázva. Fent két autó didergett a megfakult réten. Az autók felől elindulva zsebre dugott kézzel és szikár indulatokkal alacsony, testes férfi közeledett. Húsos ajkát lebiggyesztve és kopasz fejével szinte tüntetve bevárta a másikat.
- Felügyelő elvtárs, erre! Kérem, kövessen! – mondta fontoskodva, ahogy kezet nyújtott.
A másik leginkább elszánt volt, ahogy körbenézett. Tekintetében a nagyvárosi ember nagyvonalú megvetése sötétlett.
- Erre van? – kérdezte.
- Erre.
A holtest a hátára fordulva feküdt. Szürkén, magasba lendült kézzel, de megroggyant és kifordult lábbal hevert a halál tragikus kényelmetlenségével a fagyott fűben.
- Látja? – kérdezte az ütésnyomokra mutatva a másik.
- Látom. Persze, hogy látom – válaszolta a felügyelő, s letérdelt az áldozathoz.
- Agyonverték.
A felügyelő kelletlenül elfordult. Aztán megcsóválta a fejét, s a kövér ember bágyadt tekintetébe nézett:
- Maga nem látja! – mondta a felügyelő, s hirtelen felegyenesedett.
- Mit?
- Agyonverésről szó sincs. Ez egészen más itt.
- Más lenne? Mire gondol?
A felügyelő ismét hosszan vizsgálta az arcot, a test helyzetét, annak lenyomatát.
- Természetesen megverték. De nem gyilkossági szándékkal. Csak kifárasztották. Gyenge ember volt. Mindenhogy.
A felügyelő most elemelte a fejét, s kimérten, szinte a közöny ideges kedélyével magához rendelte az orvost.
- Doktor! Jöjjön csak ide!
- Igenis, felügyelő elvtárs, itt vagyok – loholt oda az orvos a kövér emberek gyors szuszogásával.
- Látott-e olyan ütésnyomot vagy szúrást, mely halálos lett volna?
- Nem, kérem, nem. De majd a boncolás kideríti.
- Ezt boncolás nélkül is meg tudja mondani. Látszik, hogy hogy már megvizsgálta a testet. Rosszul gombolta vissza.
- Igen, kérem, így történt – mondta az orvos zavartan, s megtörölte a homlokát.
- Nos?
- Semmit nem találtam, ami valóban halálos végkimenetelű lett volna.
- Akkor? – vetette közbe Molnár.
- Nincs akkor. Megverték, de nem úgy, hogy belehaljon.
- Kérem, felügyelő elvtárs…
- Micsoda hanyag munka. Sem hozzáértés, az orvos bűzlik a pálinkától, maga, Molnár pedig kialudhatná magát. Fogadjunk, még fényképészük sincs.
- Ilyen ügyekhez nem kell.
Ha maga nem lenne ennyire dilettáns, nem ugrasztottak volna engem hajnali négykor. Ez nem politikai ügy. De nem is ilyen. Mert nincsenek ilyen vagy olyan ügyek. Maguk ökrök itt mind.
- De, felügyelő elvtárs!
- Bűzlik a halszagtól, az olcsó bortól, a szemei csipásak, a ruhája gyűrött. Persze, hogy nem látja, mi történt.
Majd felegyenesedett, s hűvös hangon – inkább a semmibe révedve – ennyit válaszolt:
- Feláldozták.
- Miket beszél? – mondta most a másik, s összemosolygott az egyik ott posztoló rendőrrel.
A felügyelő leguggolt, a fejet az állkapocsnál megragadva oldalra fordítva mutatta.
- A heg régi sérülés. Semmiképpen nem végzetes. De a homlokon… nézze… frissek a sebek. Apró szúrások. Stigmák.
- Micsodák?
- Krisztus sebei a töviskoronától – válaszolta csendes megvetéssel a felügyelő.
Most visszafordította a fejet. A szem véres volt, feldagadt, tömlőszerű lila vérömlennyel.
- Ez mit akar jelenteni?
- Beszéljen rendesen! Nem akar, hanem jelent. A szem vért könnyezett – mondta a felügyelő csendes bosszankodással.
- Ezt nem értem.
A felügyelő ismét felemelkedett, feketén a fehér háttérben, melyre rárogyott a templom nyúlánk sziluettje.
- Ember, maga itt él köztük! Paraszti származék, s nem ismeri a Bibliát? A Bibliájukat?
- Kérem, nekem nincs…
- Ezek itt a babonájukból élnek. Úgy eszik, mint a kenyeret, s ugyanolyan részegek tőle, mint a boruktól.
- Ilyen még itt soha…
- Jól van, ne folytassa! Inkább kérem a csuklóknál és a lábszárnál felhúzni a ruhát! És a mellkast is tegyék szabaddá! Ha már az orvosnak büdös a munka és a hulla.
Most ketten térdeltek. Darabos, férfias mozdulatokkal dolgoztak. Egyiküknek a hidegben is verítéktől csillogott a homloka. A másik kegyeletet erőltetett magára. Nem a papnak, csak az embernek kijáró mérsékelt kegyeletet.
- A fenébe’! – mondta az alacsonyabb.
- Most mi baja van?
- Csupa vér a csukló! Mint a lekvár!
- Megfeszítették – mondta a felügyelő, s megtörölte egy zsebkendőbe a kezét, majd lenézett a házakra, melyek olyanok voltak, mint esőcseppek egy rozsdás, vaskorláton.
Egyszerre lecseppenek, eltűnnek, felszáradnak. Mint a falvak, mint az élet. Hirtelen a másik kettő megállt, majd egyszerre kihúzták magukat.
- Kérem, nem szerencsés ilyesmiket gondolni. Itt tilos ilyeneket beszélni!
- A halál nem foglalkozik a maga tilalomgyűjteményével. Ha majd nem tetszik a végeredmény, úgy hamisítja, ahogy nem szégyelli – mondta a felügyelő, s még mindig messze elnézett.
Aztán visszafordult:
- A babonákat és a hitet nem lehet letagadni. Vannak. Érti, Molnár? Ha tagadják, nem értik meg, hogy működik az itteni ember. Vagy egy közösség. Hogy akarnak új országot építeni. A talapzat mindig az ember lesz.
- Felügyelő úr, ehhez én kevés vagyok… Majd a pártitkár elvtárs…
- A párttitkár ide sem dugja az orrát. Magának kell válaszokat adni. És jelentéseket gépelnie. Remélem, felfogta!
Kis kézi magnetofont vett elő.
- A falu plébánosa, Egri Ferenc ötvenhat éves helyi lakos rituális gyilkosság áldozata lett. Homlokát, kezét, bokáját az áldozati gyilkosság bűnjelei borítják. De a halál oka fulladás.
A másik kettő ismét letérdelt, s lefejtették róla a ruhát, megtalálták az átdöfött mellkast, a lábfej iszapos vérű sebét, majd a nyakon a meglilult szederjes kötélnyomot.
A felügyelő közben elindult a szalaggal leválasztott sűrű, fekete embermassza felé.
- Elnézést, felügyelő elvtárs! De ez mégsem rituális gyilkosság. Megfojtották.
- Magának nem az. De ezeknek az embereknek mindenképpen. Jöjjön csak ide, Molnár!
A férfi kibomlott sállal a nyakában engedelmesen mellélépett.
- Igen, felügyelő elvtárs?
- Nemcsak a szentnek jár kereszt, hanem a bűnösnek is. Ennyit még maga is tudhat.
- Minden tiszteletem mellett, de hol a kereszt?
A felügyelő Molnár homlokára bökött:
- Itt, Molnár, itt. Az örök dolgoknak nem kell anyaggá válniuk, hogy öljenek. Azért örök dolgok, mert nem anyagok.
- De, felügyelő elvtárs, ilyesmiket nem lehet egy jelentésbe beleírni! És egyébként is, ki a gyilkos? Ezt tudja már?
– Itt nem egy tettes van, csak egy felbujtó. Akik ott állnak, azok igazságot szolgáltattak. A sajátjukat. De ha magának le kellene valakit tartoztatnia, mégis, kit választana?
- Nem tudom. Előbb ki kell hallgatni mindenkit.
- Nem hallja?
- Mit, felügyelő úr? Csak autók… messze… Meg egy traktor… Más nincs…
- Ne arra figyeljen. Csak arra, amit az emberek mondanak.
- De hiszen nem mondanak semmit.
A felügyelő egy pillanatra elnevette magát.
– Molnár, maga még az emberi lélekre is siket. Megáll az eszem.
Belekarolt Molnárba, kettőt léptek előre.
- Felejtse el a traktort meg az autókat! Nyissa ki a fülét! Ne ezt a két tölcsért itt a fején! Itt, bent, ami a fejében van. Hallgassa csak!
- Nem hallok semmit.
- Nyissa ki jobban! Hallgassa ezeknek az embereknek a némaságát. A csendjükkel átkoznak és ítélnek. És figyelje meg azt a nőt. Azt a csinoskát.
- De hiszen az Agócsné. A férje a vadőr.
- Ő volt a csábító. Egyben a felbujtó. A pap szeretője. Miatta ölték meg a papot. Ismeri a mondást, a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére. Itt el sem hagyta.
- De hiszen ez az asszony képtelen lenne erre.
- Nem ismerte a pásztor a nyájat. Azt hitte, hogy nyáj, holott falka.
- De akkor mégsem rituális…
- Molnár, fogja már föl, nézőpont kérdése! Az itteni embereké, a papé, a szeretőé, nem a magáé.
- De Jézust nem fojtották meg egy kötéllel.
- De megfulladt a keresztfán.
- Tudom, tudom… a kereszt is itt van benn. De mégsem értem.
- Molnár, maga csalja a feleségét?
- Nem, dehogy! Hogy gondolja! Nem is értem, hogy miért kérdez ilyet.
- És a felesége magát?
- Oh, nem. A feleségem… egy szent asszony.
- Látja? A bűnösnek kötél jár. Csak a szent érdemel keresztet. Ezért hordja a felesége.
- De hiszen… hebegett a kövér, aztán rájött. - Én vagyok a keresztje – suttogta maga elé.
Távolról az egyik rendőr kiabálni kezdett.
- Megvan! Megvan!
- Micsoda? – kiáltott vissza Molnár.
- Hát a kötél, őrmester elvtárs! A kötél.
A felügyelő elindult, a kövér rendőr utána:
- Megvan a kötél? – mondta felélénkülve Molnár a felügyelőnek.
Az elfordult, s nézte, ahogy az emberek lassan eltünedeztek. Majd csak ennyit mondott:
- Azt a magafajta ostoba fajankóknak hagyták itt. | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
