Aranylant

Sűrű volt a sötét. A házakra ólomsúllyal borult a nehéz, idegen éj. A dermedt csendet csak a patak vízének csobogása törte meg. Koszos, vékony és jelentéktelen.
Magányosan csordogált az éjszaka komor végtelenségében. Távol a gyenge lámpafényben két ember alakja remegett, egy férfié és egy nőé. A hídhoz indultak, ami átívelte a patakot. A férfi magabiztos léptekkel haladt előre, a nő egy lépéssel lemaradva tőle. Nem tudta követni a férfit, mindig a holdat nézte, ahogy a sejtelmes felhők néma hálót szőttek köré és lassan megfojtották. Szépnek találta a látványt, mégis valami megmagyarázhatatlan félelem öntötte el, szorongott. Megtorpant egy pillanatra, választ próbált keresni a benne lakozó ismeretlen ősi szorongásra. Talán a sötét. Talán a patak kétségbeesett csordogálása. Talán önmaga, az élete...nem tudta megmagyarázni.
A férfi is megállt, de nem nézett a nőre. Tekintete messze merengett, egészen az utca végéig. A ködben a fények apró foltokra bomoltak, furcsa málló táncot jártak, úgy érezte, lelke színei is így estek darabokra. Sokáig kémlelte a messzeséget, örömét lelte benne, de nem a fények impressziója miatt, csak azért, mert odavágyott.
A nő szaporázta lépteit, de nem mert az égre figyelni, orrát a földnek szegezte, s így ment előre, vakon és bizonytalanul. Mikor felemelte fejét, megpillantotta a férfit, ahogy cigarettafelhőbe burkolózik, mely lassú, gyönge táncot lejtett a halk fényben. Elindult, de ismét megtorpant. A lámpa fénye megvilágította arca egyik felét, a másikra a sejtelem borult.
- Gyere ide hozzám! - szólt a férfi, hangja mély volt, aprón megrezegtette a mozdulatlan levegőt.
A nő nem válaszolt, dermedten bámult a férfira, képtelen volt közeledni, a holdra gondolt, a patakra, magányosak voltak ők is.
- Félsz? Tudod, hogy nincs mitől, sosem bántottalak.
A nő megint hallgatott, a szavak elvesztek gondolatai között.
- Nem értelek - a férfi nyugodt maradt, komolyan, megfontoltan szippantott a cigarettába.
- Sose értettél! - választolta gyönge, sápadt hangon a nő, közben a hold egyre erősebben szórta ezüstjét az égre.
- Talán... talán.
Könnyű felhőt rajzolt köréjük a bolondos cigarettafüst, a hold fénye már messze ragyogott, kis szél támadt és halkan bontotta fiatal szárnyait, csak a patak hallgatott.
Sokáig álltak, csendben, szó nélkül, nem tekintettek egymásra, távolinak érezték egymást, csak merengtek a messzibe. A nő néha a holdra tekintett, a férfi pedig a messzi utcára gondolt. Gondolataik ólomnehézséggel nehezedtek rájuk s megfojtották a szavakat, melyek kimondatlanul lappangtak mindkettőjükben.
- Mióta nem szeretsz? - a nő megdöbbenést várt a férfitől.
A férfi mélyet szívott a cigarettából, melyet már nem érzett kellemesnek, keserű volt és émelyítő.
- Talán sose szerettelek, talán csak néhány pillanatra - válaszolt a férfi, arca részvéttelen volt, szemei üresek.
A nő hosszan hallgatott, figyelte a csendet, csodásnak találta, ahogyan a felhők a földre omlanak. Érzéketlenül hallgatta a férfi válaszát.
Egy lassú, méla érzés puha hálót szőtt köréjük, a némaság lepecsételte ajkaikat.
A hold már teljesen eltűnt, nem maradt semmi, a sötét elnyelte a bánatos felhőket, mintha azok sosem akarnának eltűnni.