Nyugdíjas öregúr sétálgatott a budai hegyek közt. Az ősz békés aranya lágyan áradt szét a parkok ölén, s a szél hanyag mozdulattal paskolta a kifosztott lombok cifranyomorúságát.

Reggel volt, a ködbe vesző hegyek némán füstölögtek a ritkuló házak nyája közt.

Az öregúr megigazította vastag, csontkeretes szemüvegét, majd elindult megszokott útvonalán, le a villasor alatti sokemeletes házak felé, ahol buszra szállhat. Mosolyogva nézte ezeket a betonszörnyeket, egy nem is olyan régen letűnt világ iszonyú kolosszusait. Számára a lakótelepek, piszkos gyárak, óriási szobrok egy dicsőséges Babilont idéztek, melynek építésében ő is részt vett. Hitte, hogy agitációjával, kényszerű alázatával, lobogó öntudatával ő is hozzátett valamit az évtizedek borzalmai közt megrokkant munkástömegek erőfeszítéseibe, hogy a tucatnyi könyvből álló olvasásélményével ezek között a faragatlan, de állhatatos emberek között ő a könyvember a maga humánfiliszteri mivoltában. Sosem vette észre a százezrek laokoóni kínját, előtte csak a zászlók és transzparensek tengere tűnt fel, az indulók szíveket elégető lángja alatt. Boldog volt ilyenkor, s boldog volt, ha a Nagyember titáni szobrának dacos tekintettől hazug arcába nézhet. Ő nem látta hazugnak, s megtévesztette a felvonuló százezrek immorális farsangja. Ilyenkor dúdolgatta a régi mozgalmi dalokat, elmerült a vérpiros zászlók hullámai közt, felkapta elaggott testét dörömbölő indulók szeszélyes művisége…

- A bácsi nem száll fel...? - kérdezte egy kislány lágyan elfutó mosollyal az arcán.
- De, igen, igen! Kedves vagy, csöppségem - mondta az öregúr leereszkedő modorral.

Aztán meglátta kislány nyakában a keresztet, mely fennakadt a kapkodva felcsavart sál szorításában. Arcában hirtelen megvetéssé szakadt a mosoly. Elfordult és káromkodott.

- Megyek már, ha arrább kotródnál - sziszegte.

A kislány elkapta tekintetét, majd gyors szökkenéssel fellépett a buszra. Az ablakon keresztül visszanézett az öregúrra, akinek a düh komor füstje gomolygott a száján. A kislány hallotta azokat a szavakat, melyeket szelíd szeretettel óvtak tőle, s hallott azt a szót, melyet annyira szeretett…az Isten szép nevét. Ösztönösen a melléhez kapott, majd ujjai ijedt mozdulatokkal kereste a nyakláncát, a keresztet, a megfeszített Üdvözítőt.

Az öreg dohogva lépett fel a buszra, megvetően mutatta fel a bérletét, majd keresetlen modortalanságával utat vágott maga előtt. Ifjú emberek vagy még zsengeségükben is aligemberek néztek rá zavarodott tekintettel, s hajoltak félre ez elől a tébolyult nézésű öreg elől, kinek szemgolyóit kétszeresére hizlalta a szemüveglencse üvege.

- Ezek is dolgozhatnának, hogy a fene enné meg mindet! – morogta dühösen, majd állkapcsának mohó vágtájával őrölte tovább a szavakat:
- Bezzeg az én időmben.

Mellkasába nehezült vággyal törtek szívére az emlékek, majd jóllakottan lármázták föl az elméjét….
- Halmos, valóban közénk akar lépni? - kérdezte gyanakvó tekintettel az alacsony és sunyi ember a kopott íróasztal mögül.

- Hát hogyne, azért vagyok itt – felelte Halmos, és vágyakozva nézte a tiszti egyenruhát, a hatalmat, az erőszak tiszteletét, mert számára ez az egyetlen igazság létezett. Mások fölé kerekedni, a csúfolódókhoz visszatérni, az öreg Bence bácsit, aki szelíden megdorgálta szőlőlopásért. Most visszamehet a faluba, és bikacsökkel taníthatja móresre a vén parasztját… Meg a vén papot, aki úgy nézett ki, mint az öreg Isten a mennyezeti freskón. Majd a szakállánál fogva vonszolhatja végig a piac felé rohanó Vorosilov úton, a régi Szent Teréz utcán.

- Kérem a jegyeket, bérleteket!
- No, hát már meg sem ismersz? - kérdezte az öregúr sértődött hanggal a nálánál húsz évvel fiatalabb jegykezelőt.
- Dehogynem, Halmos…úr,… hogyne,…magát mindenki jól ismeri…
- No, azért - horkant az öreg, majd az ablak felé fordult. Szemüvegén pergett tovább a kavargó budai utcák szürrealista filmje, és az öreg visszaszállt a messzi múltba…

- Ön is részt vett az esti mécsesgyújtáson? - kérdezte Halmos a húszadik évében járó fiatalembert.
- Igen, de nem tudom, mi rossz lehet hősökről megemlékezni?
- Itt én kérdezek fiacskám! - emelte fel a hangját Sárközi tanársegéd, akit Halmos is alávaló alaknak tartott, s akinek vörös taréj volt a gúnyneve tüskésre metszett vörös haja és harcias rikácsolásai miatt.
- Mi a maga édesapja, fiatalember?
Az apám? - tűnődött el a kölyökképű vádlott, ahogy édesapja arca visszaköltözött a lelkébe, ahogy tenyerébe újranőtt az apai kéz melege. – Az apám traktoros a vadkerti Petőfi Tsz-ben.
- Tehát egy igazi dolgozó parasztember - bólogatott helyeslőleg Halmos.
- Te meg forradalmárkodsz, te kis rohadék! - üvöltötte Sárközi tanársegéd.
- Ne, Bandikám! Nem így kell ezt csinálni! - hűtötte le a túlbuzgó embert Halmos, aki hatalmas szemüvege mögül fürkészte a fiú arcát.
- A maga édesapja biztos jó kommunista, hiszen ha nem az lenne, akkor maga sem lehetne itt - mondta Halmos megjátszott barátságossággal. A fiú lehajtotta a fejét, nem válaszolt.
- Igaz? - emelte Halmos a hangját.

A fiú összeszorította a száját, majd hirtelen felhorgadó daccal, kimerevedett pupillák alól így kiáltott:
- Igenis, az apám, az én apám…
- Na? - húzta fel Sárközi a szemöldökét.
- Az apám egy jó ember.
A tanársegéd eltátotta a száját, mire Halmos hunyorítva, lopakvó tekintettel végigmérve a fiatalembert így válaszolt:
- Tudom, becsületes ember. És biztos, hogy sokat dolgozik a nemzetgazdaságért. De vajon a szíve helyén van-e?
A fiú érezte, hogy csapdába került. Hazudnia izzó belső kényszere nem engedte. Nem erre nevelték, de azt is tudta, hogy ez a két ember, az egyik vén megkeseredett oroszlán, a másik mindenre kapható hiéna, bármikor képesek belemarni lelke húsába. Tenyere kereste az apai agyondolgozott kezet, ököllé vezeklő boldog illúziókat. De msot hideg és üres maradta a tenyere.

- Azt várja tőlem, professzor úr, hogy azt mondjam, az apám hű kommunista?
- Aha - ráncolta össze a homlokát tettetett érdeklődéssel Halmos, aki tudta, hogy merre is nyílnak a szívek, miért feszülnek a keblek, milyen szelek lobbantják fel az elmét.
- Hogy jó kommunista - röhentette el magát Sárközi.

- Az apám szereti az embereket, sokat tesz másokért, s nekem igen jó apám volt – mondta a fiú, és még most is viselte a két férfi elvadult tekintetét.
- Nézd, Halmos elvtárs, ez rusnya paraszt hülyének néz minket - ordította Sárközi.
- Tanársegéd elvtárs, magunkra hagynál néhány percre? - kérdezte Halmos közömbös arccal. A tanársegéd hamuszín pofája parázsló lánggá lobbant, de látta a régi könyörtelenség izzását a másik arcában felgyúlni, így gyors mozdulattal az ajtó felé indult. Mikor maga mögött becsukta, még látta azt az iszonyatot, amely ott párolgott e tanári szobában, a pártbizottság könyvei közt, a vörös kárpitú könyvoszlopok tetején, a függöny durva redőiben, Halmos homlokán megtorpanó verítékcseppben. Sárközi becsukta az ajtót. Oly csöndesen zárult a fa és fém egymásba, mintha egyik megadná magát a másiknak...

A fiatalember állt, és egykedvűen várt. Tudta, hogy itt a vége, mehet vissza a hajnalban felgőzölgő anyaföld ölébe, hogy eltemesse vágyott és akart életét, elméjének titkolt vágyait. Nézte ezt a szoborrá merevült embert, Halmost, az egyetemi párttitkárt.Aztán kinézett az ablakon, ahol még látta a transzparens feliratát. 50 éve győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Megbámulta az alatta feszülő képet, a kopasz, hegyes állú, egymásba rándult szemekből felépülő arcot.

- Idefigyeljen! Jól hall engem? - kérdezte Halmos.

A fiú bólintott, hogy hallja és érti, de már messze járt innen.  Messze, falujába, a zalai dombok alkonyi fényártól megsárgult hajlatába. Érzékszerveibe a szíve becsempészte az anyai ruha friss illatát, az anyai kéz tejszagú melegét, az anyai arc földöntúli kegyelmét. Így állt ezzel az emberrel szemben, felvértezve olyan erők ellen, amelyek nyomasztó hatalma őrületbe kergette volna, ha nincsenek ilyen erős segítői. Tekintete tovaszállt, belekapaszkodott az utcai fák aranyló lombjaiba, s feltárták neki egy aranyvilág misztikus ragyogását Látta a rozzant templomot, ahogy tornya kettészeli a ködöt, a lomhán támolygó napot, a késő ősz fáklyáját, a nagy fekete földeket és az apró fehér házakat, megcsúnyult nőket és repedezett homlokú férfiakat. A szürke világ meleg lelkeit, a falakat, melyben a vályog erővé nemesült az épület erőibe, a kályhák lágy muzsikáját, a tűz oratóriumát, a kevésszavú szeretetet, az elhalkuló imákat, a lopva kimondott szitkokat, a kebelbe visszagyötört panaszokat.

- Nos, fiam, vessünk véget ennek a komédiának!
- Mire gondol, professzor úr? - kérdezte a fiú, aki megerősödve tért vissza.
- Úr, elvtárs, forradalom, ellenforradalom, mécsesek, templom, szabadság…Nem érzi avultnak ezt hősi idealizmust? A világ megváltoztathatatlan. Itt hiába játssza ezt az amerikai flegmaságot. Ezzel nem megy semmire. Ugye, ért engem?
- Nem értem Önt…

Halmos most vette észre a fiú fölényét, csendes iróniáját. Megtorpant. Hosszasan nézett a fiatalember szemébe, majd megigazította a szemüvegét. Ettől még szenvtelenebb lett az arca.
- Nem ért. Úgy, hát akkor nyissa meg azt a nagy értetlen fejét! Ez a világ az öröklétben is kommunista marad, de legalább száz esztendeig. Magának vagy nekem az utóbbi is mindegy. Ezért azt pofázhatja mindenki, amit fentről huhognak.

- Nekem a fent az Istennél van - mondta cinikus mosollyal a fiatalember, aki megértette ennek a világra szabadult iszonyatnak a lényegét. Ezt a világot, mely úgy fordult ki magából, mint nedves gabona a tenyérből
- Istennél? - mosolygott a professzor kivillantva sárgán felgyúló fogsorát.
- Istennél – suttogta, s rázáródott az állkapcsa erre a szóra. A fiatalember elfordult, majd elindult az ajtó felé.
- Várjon, ezt ne felejtse itt - szólt Halmos a fiú után. – Az indexe.
- Tartsa meg! - szólt a fiú egykedvűen, aztán csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Halmos leült az asztalához, majd kinyitotta az indexet. Hátradőlt a székében, majd bedobta a széke melletti szemetesbe.

A busz hangos fújtatással megállt, a vénember feltápászkodott, s az előtte kitárult ajtó mocskos szárnyai közt leügetett a repedezett lépcsősor nyája közé.

Lassú botorkálással lépegetett, eltaposta a halálba görnyedt leveleket. Néhány lépés után érezte, elfárad. Keresett magának egy padot, majd leült. Nyilallást érzett a szívében. Egy pillanatra összerándult a teste. Megfeszült mindkét tenyere, ujjai vadul kaparászták a pad fadeszkáit. Ismerte már mindezt. Szűkölni kezdett a fájdalomtól, de volt annyi ereje, hogy nem küzdött tovább a szorítással. Ujjai szétnyíltak, majd lezuhantak a pad karfájáról. Hátradőlt, s ahogy elernyedt a teste, lágy könyörgéssé foszlott a fájdalma.

Halkan nyílott ki a ravatalozó ajtaja. Halmos megállt, kalapját mellkasához szorította. Hosszú, barna tölgykoporsóban idős asszony feküdt leesett állkapoccsal. Nézte a félig felnyílt szem szürkébe hanyatló fehérségét, a sárgán világító kezet hosszú, vastagon erezett kék hullámaival, a beesett mellkas iszonyát. Egyedül volt, s a hangok megsokszorozódva zuhogtak minden mozdulatára. Hol a cipője nyöszörgött, máskor a kabát redői lihegtek fel.

- Uram, megérkezett a plébános úr.
Szomorú tekintetű, aszketikus arc kukucskált be a félig tárva hagyott ajtón.
- Köszönöm, már régóta várom - felett Halmos oda sem fordulva.
Fekete ruhás fiatal pap lépett be, kalapját levéve megállt, s halkan köszönt:
- Laudetur Jesus Cristus!

Halmosnak ismerős volt a hang, s ahogy ránézett a fiatal papra, az arc is ismerősnek tetszett előtte. Nem válaszolt, pedig tudta a latin textust. Inkább figyelte a másikat, ezt a széparcú harmincas férfit, akinek mozdulataiban mitikus szomorúság remegett. Kereste a tekintetét, a fáradt és lemondó, de mégis békés ragyogást, amely nem volt mentes a bizonyosság nyugalmától. De a pap most hátat fordított neki. Lassú mozdulatokkal készült elő a liturgiához.

Halmos látta a kezében az imakönyvet, a szenteltvíztartót. Most szembefordult egymással a két férfi. Halmos meglepődött, a másik nem. A pap tudta, hogy kit temet.
- Maga? - nézett a papra…

Ahogy becsukódott az ajtó, Halmos felállt, és kivette a fekete indexkönyvet a szemetesből. Megállt az ablak előtt, kinézett az utcára. Késő délután volt, s mégis esti sötétség rohant végig az utakon. Egy autó hajtott be az egyik utca felöl. Lámpájának fénykörében meglátta Halmos a fiatalember hosszú, ideges alakját.

- Tehát pap lett magából - fordult Halmos a plébános felé.
- Mindig is pap voltam, csak akkor még nem égett bennem a felismerés bizonyossága.
- A felismeréssé. Talán én adtam magára a reverendát?
- Mindent Isten ad. Még ha Ön vagy Önök elvesznek tőlünk valamit is.
- Talán így boldogabb. Most csücsülhetne valamelyik vidéki könyvtár poros polcai előtt, vagy hordhatná a levéltárban a főnöknek a kávét.
- Lehet. Lehet így is az Istent szolgálni - mosolyodott el a pap, majd kezet nyújtott Halmosnak.
A professzor hanyag mozdulattal viszonozta a kézfogást.
- A felesége már megtalálta a mennybéli örömöt. Önnek itt a földön minden jót kívánok! No, az Isten megáldja!
- Isten áldja - felelte Halmos ösztönösen.

A pap felszállt ócska fekete kerékpárjára, a táskáját a kormányra akasztotta, majd elindult a temető melletti úton. Nyomában az őszi szél a legfénylőbb aranyhátú leveleket sodorta, majd teleszórta velük az utat szegélyező tömzsi bokrokat. Halmos sokáig nézte az esti szürkületbe vegyülő alakot. Fázósan húzta össze a kabátját, majd zsebbe dugta a kezét. Visszanézett a temetőre.

Hogy az Isten verje meg! – káromkodott. De most fájtak ezek a szavak. Nem messze tőle feszület emelkedett. Hideg, márványos szép arccal nézett rá egy szomorú Krisztus-arc, ahogy félrehajtott fejjel, szemébe hulló csapzott hajjal nézett bele a világba. Halmos sokáig bámulta, aztán elfordult. Egy percre megállt. Köhögés rázta meg a testét, aztán újra elindult. Az utcán gyors egymásutánjában villantak fel a lámpák. Közel volt már az est…

A buszok jöttek, mentek, egyik hangos morgással állt meg, a másik nyüszítve fékezett, mordult, aztán továbbállt. Az öregúr hosszan nézte a várost, mely lassan levedlette régi bőrét, a szecessziós házak méla ábrándozását, a kerítések romos nyugalmát, a járdák meggyűrt aszfaltpikkelyeit.

Helyettük, tetemük fölött embertelenül gigászi épületek ágaskodtak az égre. A régiek koldusmódra tántorogtak, kopottan, s egymást bámulták a százados fákkal. Az alkony keresztülrohant a parkokon, felrázta a fákat, majd eloszlott az este sötétségébe.

Nem szerette az üres házat, s úgy hitte, a ház sem szereti őt. Hiába fűtött, a falak hideg gyűlölettel kergették el, s az öreg inkább elsétált a sokáig nyitva tartó éttermekbe. Mikor hazaért, tompa nyugalommal vetette le a ruháját, s úgy dőlt le az ágyára.

Egyik este elővette a szekrényből a régi szolgálati fegyverét. Fejbe akarta lőni magát, de gyáva volt ehhez is, a lövedék a falba fúródott. A dörejre a szomszédok kihívták a rendőrséget.

- Miért lövöldözik éjnek éjjelén? Egyáltalán… honnan van magának fegyvere?
- Én állami alkalmazott voltam. A fegyverem szolgálati fegyver. S különben is, kikérem magamnak ezt a hangot! - ordította Halmos. Mozdulatai most is a régi hatalmas ember ideges mozdulatait idézték.
- Ülj már le, te vén csirkenyakú - emelte fel a hangját egy fiatal tiszt. –Már nem a Rákosi rendszert éljük!
- Mit képzelsz te kis taknyos? – ordította Halmos. – Itt én teremtettem mindent. Én építettem, én találtam ki. Ezzel a két kézzel. Mikor te még egy pajzán gondolat sem voltál, én azért harcoltam, hogy a magadfajtának legyen két cipője, két szóbája, két kölyke, két öltönye.

A két rendőr hosszan hallgatta a litániát az éjben, mely beleveszett a város óriás zihálásában, ahogy autók ezrei imbolyogtak a reflektorok végtelen szálain, ahogy villamos dobogva rohant el a körúton, ahogy a gyársziréna kéjjel vijjogott végig a nyomorszagú munkásnegyedekbe.

Ezek egy ideig hallgatták, majd hangos ajtócsapással menekültek az örvénylő fényű esti forgatagba.. A dörrenésére Halmos is összerándult, majd reszketeg kezével a szék karfájába kapaszkodva lehullt annak ölébe.

Nem szeretett élni se már. Mindig a fiatal pap kézszorítása égett a tenyerén, s ilyenkor egyberándultak az ujjai.

Hogyan éljen így tovább?  A temetőben is régen volt, pedig korábban óraműpontossággal járt ki a felesége sírjához. De az utóbbi hetekben már képtelen volt erre is. Először a temetőben, a sír látványától fordult vissza, másnap a kapuban állt meg. Hosszan támaszkodott a hatalmas oszlopnak.

- Rosszul van?
- Köszönöm, már semmi bajom.
- Biztos? Ne hívjak mentőt? - kérdezte egy jó öltözött középkorú férfi.
- Kérem, hagyjon engem békén! - morogta Halmos.
- Ahogy óhajtja! - azzal továbbállt a fiatal férfi.
Halmos elindult, kissé támolyogva. Visszanézett a temetőre, és ennyit mondott:
- Többet nem jövök. Hallod asszony? Többet nem jövök.

Így ült az öreg estében. A pad komor és hideg ölelése átjárta testét, szemüvegére a hideg éj festett reszketeg ábrákat. És az öregúr lehunyta a szemét, kereste a régi idők lobogását.

Jött a régmúlt, iszonytató dobogással törte át a jelen agyagfalát. A zászlók, ének, virág és tömeg. Szólamok és taps, indulók és éljenek. De jöttek az elhaltak, a kisemmizettek, a megalázottak is.  Homlokának baloldaláról sírás, jobbjáról nyöszörgés. Tarkója felől a hamis ígéretek pattogása hangosodott orkánná. A borzalom fortissimója volt e hangörvény, s a múlt, e hatalmas karmester felállt a homlokára, s elővezényelte az élete minden pillanatát. Zúgott a feje, a keze görcsberándult, majd felsikoltott a csend.

A hajnal első fénye, mint szétömlött festék, végigszaladt az égen. A lombok sötéten imbolyogtak, s a lámpák fénye kihunyt. Messziről, Pest felől villamos dohogott, s a sínek feljajdultak, ahogy a fém acsarkodott a fémmel. Emberek jöttek, s ügyet sem vetetettek a padon ülő férfire. Kalapja leesett, szemüvege konokul szorongatta a fejet, de a száj tátogása görcsös pillanattá merevedett. A kéz lehulltan feküdt az ölében.

- Anya, az nem a tegnapi bácsi?
- Melyik? – kérdezte a fiatalasszony.
- Az, amelyik ott alszik a padon.
- Hol?
- Ott, ott!
- Igen, látom már.
- Meghalt, ugye meghalt? – visongta a kislány.
Az asszony ránézett a férfire, majd a lányára.
- Maradj itt, kicsim!