„Ha Tóth Árpád élne, akkor, akkor április 14-én lenne százhuszonhárom éves…” olvasom az ostobácska megemlékezést arról a költőről, akiről még ma is oly lekezelőn beszélnek az irodalomtudomány szakkönyvei és az iskolai tankönyvek okoskodó méltatásai.

„A Nyugat önértékelése szerint Ady után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról beszélhetünk”  - olvasom máshol, s szenvedem mástól ezt a hebehurgyán odavetett közhelyet. Ostoba nagyképűségnek tartom, ha valaki a Nyugat vélekedése elé meri tenni a kommunista diktatúrában kanonizált áltudományos irodalmi vélekedést. Mert a Nyugat mögött nem két-három szerkesztő állt, hanem a magyar irodalom ezüstkorának színe-java, ahogyan az Egyház sem a bíborosi testületet, a felső és az alsó papságot jelenti, hanem egymilliárd hívő lelki közösségét.

Habár a Nyugat című irodalmi magazin korántsem az, aminek az elképesztő módon eltorzított irodalomtudomány állította, s nem az a kormeghatározó magazin, amelyről annyi hamisságot akar az iskola a szerencsétlen fiatal fejekbe belegyömöszölni.

A Nyugat a felkapaszkodó zsidó felsőpolgárság nagy illúziója volt egy olyan sajátos magyar-zsidó szintézisről, mely a magyar nyelvet teljesen ki akarta ficamítani abból a gyönyörű és természetes architektúrájából, amely sok ezer év óta egyedülálló módon e nyelv sajátja. Másrészt ez a csoportosulás nem kívánt osztozni sem a nemzeti illúzióinkban, a nemzeti és a keresztény erkölcsöket pedig már akkor is egy agresszív – liberálisnak álcázott – nemzetellenes polgári radikalizmus keretén belül képzelte el. Várkonyi Nándor írja a modern magyar irodalomról szóló híres könyvében a Nyugatról, hogy a magazin hasábjain két dolog volt tilos, a nemzeti és keresztény lelkiségről és a zsidókérdésről.

A Nyugat sorsa természetesen az lett, hogy a magyar nemzeti géniusz egyszerűen kinőtte a polgári radikalizmus szükreszabott ruházatát, kivetett magából minden nemzetellenes tendenciát; magyarrá lett és visszataposta az összes alibi írócskát Ignotus-tól Szilágyi Gézáig abba a posványba, ahonnan azok jöttek.

Ha a Nyugat értékítéletét értelmezni akarjuk, akkor a Babits, Ady, Kosztolányi, Móricz, Juhász Gyula vélekedését kell értenünk alatta, mert a Nyugat a húszas évek közepére teljeséggel elszakadt attól a talajtól, amibe elvetették a magjait.

Akik Tóth Árpádot ismerték, tisztelettel engedték maguk elé, hiszen a debreceni poéta nemcsak az európai költészet és az európai antik kétezerévének kultúráját szintetizálta, hanem a német pesszimista filozófiától kezdve magában hordta az ősi magyar finitizmus teljességét.

És bátran elmondhatjuk, hogy a bölcseleti okoskodások ellenében ez utóbbin van a hangsúly.

Mert az egész magyar költészet magában hordja ezt a fajta világérzést, mert az egész magyar történelem és a magyar lelkiség azon a finitizmuson alapszik, amely a legmagasabbrendú világérzése egy kultúrának.

Három nagy költőnk, Juhász, Ady és Tóth Árpád súlyos betegek voltak, az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyoztak, s oly könnyedén lendültek túl a világ materiális csúcsain, amilyen intenzitással csak kevesek. Csak a német romantikusok, az őrült Trakl és az „assisi szegénység” hírnöke, Rilke, a két nagy angol romantikus – Shelley és Keats -, akiket Tóth Árpád tökéletesre fordított, értek a halálközelség olyan intenzitású mélyeiben, mint a Nyugat első vonulatának három magyarja.

Hármukhoz csatlakozik József Attila, akiben szintén ott élt a magyra finitizmus legadekvátabb megnyilatkozása, az elégikusság.

A magyar irodalom leghatalmasabb elégiáit Vörösmarty és Petőfi írják, mely még egyszer Arany lírai költészetében lobban fel.

Aztán hosszú ideig a magyar trocheus gyújt apró lángokat, melybe belekeverednek az idegen formák; a magyar talajból formátlanul kitámolygó hibridalakzatok, melyet elsősorban a zsidóság és a németség tenyésztenek lázas akaratossággal.

De a magyar költészet s a magyar lélek visszatér az ősi elégiához, mely még az ódai formákban is annyira erőteljes, hogy a forma bár csorbítatlanul fogja körbe a tartalmat, de ez a tartalom mégis az esztétikai nagyságon túl mindig a való világon túlmutat. Már Csokonainál jól érződik mindez, de leginkább Berzsenyiben, majd Kölcseynél lesz annyira dominánssá. Igaz, kevés korai költői emlékek már felületes olvasás mellett is a magyar lélek elégikusságáról árulkodnak.

Kölcsey elégikussága az induló Petőfire hat, s meglepő módon Arany időskori költészetében, a nagy balladák és a margitszigeti versekben érik vigaszosan érett ízű borrá.

A sok évtizedes elnyomás és szellemi behatás, valamint a sikertelen asszimiláció kora után hatalmas erővel tér vissza ez a legkevésbé anyagszerű forma. Elsősorban Adynál, majd Juhász és Tóth grandiózus költészetében, melyeknek grandiózussága nem a hatalmas formák, a századvég mesterséges pesszimizmusából tervszerűen felépített bölcselettel nyilatkozik meg, hanem egyrészt egy szervesen felépülő és kinyilatkoztatásszerűségében létrejött szakralitás által.

Mindegyik elégikus költőnknél jól megfigyelhető, hogy a vallásosság nem készenkapott recept, mint Nyugaton, hanem a lélek edénye, melybe lassan átfolyik maga a lelkiség.

„Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása, egysíkúsága. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott magány-érzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919 elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát. A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a borongásé…” olvasom tovább, és már nem is a mondanivaló hökkent meg, hanem a tudományos látásmód kezdetlegessége és fejlődésképtelensége.

Egy magas költészet képletszerű leírásának szándéka a költészet megcsúfolása. Az emberi lelkiséget kortörténeti segédfogalmak és az irányzatosság képletszerűségének magyarázatába csomagolni az értetlenség netovábbja.

Tóth Árpád olvasmányélményei sokkal gazdagabbak annál, mint amit a szakirodalom a pályarajz megfogalmazásához használ. De mindez semmit nem mond el arról, amit a veleszületett ösztönnek nevezünk.

Tóth Árpád, mint az a fajta keleti sarj, melynek útja Erdélyből vezetett a kálomista csendességű városba, már készen állt, ahogy Ady visszatért Debrecenből Erdélybe, majd a gigászi Párizsból Budapesten keresztül a székely tájak őskeleti közegében, hogy új irányt adjon a magyar líra visszatéréséhez. Mert a magyarság eidosa az a csendes és tépelődő világszemlélődés, melyben semmiféle külső expanzió nem lelhető fel, s mely inkább introvertált abban az értelemben, ahogy Cokokonaitól Tóth Árpádig az elégikus költészet önmagába visszahanyatló vallássá vált, s mely mindenféle személyes jellege ellenére is megőrizte a misztikus kollektivitásának lényegét. Mindezt nemcsak az irodalomtörténet igazolja, hanem az egész magyar történelem minden elbukásával; valamint  az örök elbujdosás fátumával Berzsenyitől Katonáig, Aranytól Juhász Gyuláig. 

Az az újkori formanyelv, mely Adyban, de leginkább Petőfi, majd Juhász Gyula és Tóth Árpád költészetében megfigyelhető, az valószínűleg az antik klasszikus költészet ősiségébe vagy annak ősisége előtti időbe nyúlik vissza. 

A magyar költészet a nyelv önvallomása alapján ősibb volt, mint a nagy klasszikus antik nyelvek, és a magyar nyelv újra és újra képes volt megmutatni sajátos belső törvényeit, mely ősi és mágikus kinyilatkoztatás-tanokon keresztül fejlődött az újkori írásos nyelvemlékek előtti korszakokban is.

Mert Adyban az erdélyiség ugyanúgy ősi fátum volt, ahogy Tóth Árpádban is. A kálvini közeg csak keretet adott a misztikus vallásosságnak, mely visszatérít ahhoz a fogalomhoz, melyet magyar finitizmusnak neveztünk.