Az ember nagy felismerése, hogy az Isten mennybeemelkedésével nem maradt egyedül a világban.
A magyarság felismerése pedig újra az, hogy régi nemzeti szokásrendjében a pünkösdi ünnep a kereszténység felvétele előtti időkben is létező ünnep volt.
Így egyesült a nemzetben a magyarságérzés és a keresztényi hit.
Az összetartozás ünnepe volt, mely a nyár kezdetének misztikus beteljesedését is jelentette.
A gurucsuny-Karácsony-kerecseny (kerecsen sólyom) ünnepe a Születés, a tavasz-tavas az olvadás-Feltámadás-megújulás ünnepe, míg a Pünkösd a nyárvárás, a Beteljesülés napjai.
Egykor egy hétig, majd később négy napig tartott Szent László királyunk akaratából. Aztán a nemzetfaló időkben tovább zsugorodott, kétnapossá vált.
De mindenhol ugyanaz volt, s mindenhol a közösségben fogant szeretet ünnepévé nemesedett.
A Szentlélekkel megtelt nemzet nagy kitárulkozása a pünkösdi szokásrend, mely egy boldog, örömét megosztani képes nagy nemzet idealizmusában fogant.
Ősi szkíta és hun-magyar hagyományainknak megfelelően hatalmas lovasversenyekkel kezdődött az ünnep.
A végtelen réteket zászlókkal díszítették, sok száznyi lovastól dübörögtek a mezők, s ezernyi lány és asszony bokrétával, virágos fejdíszekben ünnepelte a győztest.
Majd zene és tánc, sütés és főzés következett, és az ősi imádságok.
Később a falujárók feldíszített lovakkal járták a házakat, s gyűjtötték az ételt, italt, hogy a nap végére a kocsmába és az előtte levő díszes kerthelyiségben falu egész népe közösségi lakomát rendezzen, s ezzel készüljön a nyári munkák előtti összetartásra.
A legszebb lányok, majd a kislányok  díszes koronát viseltek ezekben a napokban, melyek tökéletesen megegyeztek az ősi szkíta, sumér, pártus női fejdíszekkel, koronákkal.
A zsenge lányoktól a menyecskékig menyasszonyi ruhában hordozták végig a falun a sok kedves teremtést a lovas férfiak, miközben százszámra énekelték a pünkösdi népénekeket.

Egy hatalmas ősnép így élt sok ezer éve…
A kereszténység beteljesítette és gótikus pompájához emelte ezt a mitikus időkbe nyúló kereszténységelőtti „keresztényi” ünnepet.
Egy hatalmas izmoktól dagadó nép, mely számára természetünnepek a lélek ünnepei voltak, a kozmikus körforgásé, mely megteremtette a kultikus építészetet, irodalmat, az összes művészetet.
Ma már csak a kegyes emlékezet táplálja egyre fogyó hitünket.
A magyarság pusztulásával egyszerre pusztul keresztényi/keresztyéni élniakarásunk. És hitünkkel együtt fogy magyarságunk. A megbonthatatlan egység fölbomlani látszik, elapadó nagyturáni rasszunk repedt és száraz meder és sivatagos rét. Jövőnk kiszáradt terméketlen fa.
De ősmagyar hitünk néha még képes visszanyúlni az ünnepek nagy forgásának istenesen bölcs eredetéhez.

Itt van pünkösd, s talán 2009-ben egy imádságos nagynemzet szíve újra egybedobban a felvirágzott réteken, mely lovak alatt döngő nagy dobogás lesz, ahol lányok százezrei hajában a hatalmas virágkoszorú a régi sumér istenkirálynők koronáját megidézve örömöt ad egy felújuló nemzetnek, amely végre elmondhatja, hogy nem tűri az „idegen fajú kihasználók rettentõ karmait, a vad parazita dzsungelt, mely ráhemzseg a balek magyarra…”

Dsida Jenő - Pünkösdi várakozás
 
Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!