Az Isten igájában című regény 1932-ben jelent meg, s a cím némileg visszautal Gárdonyi Isten rabjai című regényére.
Mindkettő történelmi regény, mindkettő a hit elviselésének vallomása; de Nyirő József műve egészen más anyagból forrt és szilárdult grandiózus gránitheggyé, mint Gárdonyi finom lélekrezdülésekből halk szimfóniává komponált műve.
Ez a könyv a hívő lélek nagy zarándoklata a hivatásként magunkra ölthető isteni kiválasztottságtól egy a bensőkben lángra lobbanó istenkép ideáljáig.
Sokan félreértik a regényt, sokak a hit egyfajta megtagadását látják e műben, pedig a világirodalom legköltőibb prózai vallomása a regény végén feloldhatja az olvasói zavarodottságot.
„Ti ismertek engem. Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől kezdve vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásom. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek, s a malomkő az én oltárom”
A történetet Nyirő a saját életéből építi az általános erkölcsi nagyság magaslataivá. Egy törékeny fiatalember, aki a saját testvéreinek eltartása érdekéből pappá lesz, maga a szerző, de bármelyikünk is lehetne. Ebben rejlik egyetemes érvényessége. Hiszen mindannyian a kényszerű hivatások rabjaivá válunk még akkor is, ha úgy érezzük, hogy mi választottuk, s minket nemesít.
Főhősének lénye és természete a hit és az emberi kételyek csatamezője.
A háború és a román megszállás éveit festi hatalmas történeti tablóvá a szerző, melyben ott van a lelki és a fizikai nyomor, a szerelem, a megaláztatás halk adagiója.
Nyirő nem esik abba a hibába, hogy prédikáljon vagy nagy erkölcsi szentenciákat mondjon ki. Egy lélek belső párbeszéde hallatszik a tudatunkban, miközben a távoli robbanások, az éhhalál árnya, a menekülő erdélyi magyarok ezrei vonulnak előttünk. Monumentális eposz százhetvenhat oldalon; az egész emberiség örök dilemmái felett.
Nyirő a legszebb magyar nyelven ír. Hatalmas novellásköteteiben, mint a Jézusfaragó emberben vagy a Kopjafákban (Ebből készült az Emberek a havason című világhírű magyar film) már megmutatta erejét. Az emberi lélek minden fájdalmának nagy kinyilatkoztatója, a természetben élő ember prófétája.
Nyírő természeti képei annyi szépséggel és költőiséggel teltek, hogy az olvasó elhanyatlik saját vakságától és tudatlanságtól, hogy mindazt eladdig nem vette észre, amit Nyirő megmutatott
Csak Hamsun emberei ennyire egyek a természettel, s csak Giono hősei kötődnek ennyi misztikus mágiával a tájak, erdők, folyók napkelték, viharok csodáihoz.
Prózája költői: annyi méltósággal mutatja meg az ember belső lázait, amennyivel képes a havasok, folyók, estbe hulló falvak, a hegyek mögül felszakadó hajnalok, az évszakok mozdulásait láttatni.
Párbeszédeiben móriczi tömörséggel beszélő emberek tűnnek fel; hallgatásuk beszédesebb, mint a szónoklat, elakadozó szavaik sokkal jobban megmutatják a belső megrázkódtatásaikat, mintha vallomásokat mondanának. Teljes tisztasággal látjuk ezeket az embereket, akik a homlokukon hordják a sorsukat.
Minden tettük mögött a megbocsátható emberi gyengeség és a felemelő emberi nagyság áll.
A természet felerősíti az emberi lélek évszakait. Mikor hallgatnak, őszi tájak rohannak át a lelkeken; mikor kitörnek, a júliusi vihar ökölcsapásai dühöngnek a világban.
Nyirő könyve évtizedekig hozzáférhetetlen volt. Magyarsága, hite, művészetének hatalmassága mindezidáig felülmúlhatatlan csodaként ragyog hetven esztendő óta.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
