A sok írói attitűd közül az irodalomtörténet talán a legfontosabb hármat az alábbiak szerint jellemezhetné.
Vannak írók és költők, akik a megélhetésért írnak, ahol az írás dolog, munka, elvégezendő feladat; minden leírt sorukat számokban, pénzzel kifejezhetjük. Sokan megvetik ezt a típust, pedig ők a legkiforrottabb írók, mindenkor eladhatók, technikai tudásuk mind közül a legbiztosabb, s írásművészetük a legéletközelibb, hiszen minden soruk a megélhetés küzdelme és verítéke.
Vannak olyanok, akik az alkotásban főpapi funkciót látnak, írásművészetük keveseknek, a választottaknak szól, szavuk a kőbevésettség szilárdságával és a pátosz fenségével hagyományozódnak az utókorra. A Ma nem kedvez az ilyen költőknek, hiszen a szkepticizmus áthatja a világegészt, s pusztító hitetlenségével devalválja az érzelmeket, ideálokat, a rajongást.
S legvégül létezik az az alkotói típus, aki az írás kedvéért ír, akinek az alkotás nem fáradtság, s nem kinyilatkoztatás. Ha a nap felvirít, akkor költészete napfényes, ha őszbe hanyatlik a világ, versei hosszan elnyúló sorok aranyáradása. S hiába annyi szélsőség, a tartalmakat egybetartja a személyiségének közvetlensége, a derűnek az a transzcendens mélysége, mely csak a sokadik olvasatra tárja fel önmagát. Talán ez a legköltőibb alkotási forma, s mégsem l’art pour l’art művészet, hanem valami ősvilági derű, ami teljesen idegen a modern barbarizmus kiüresedéssel fertőző lététől, s amit ma olyan konok egykedvűséggel kevernek össze annyi rossz mással.
Mindig megmaradnak kívülállóknak, akik az irodalmat fölülről szemlélik, kétséggel és zavartan fogadják a közönség rajongó hangját.
Ilyen alkotó számomra Kovács Anikó.

  80.Könyvhét 2009 - a Fény helyett című kötet dedikálása

Versei a klasszikus magyar líra fényes napjait hozzák vissza; egy rég letűnt világot annak ábrándos örömeivel, csendes sétányaival, szomorú alkonyaival, kicsiny kápolnás imádságaival. Mert ez a költészet elég erős és bátor ahhoz, hogy visszacsempéssze a szépségvágy szelíd bódultságát, biedermeier örömét az ezernyi hangon fecsegő modern világba.
Szinte minden költemény sajátossága az elégikusságra üdvözült hajlam, mely belső kényszerből nyeri energiáit. E líra beszédes, de nincs benne semmi fölösleges; halk és finoman hangszerelt, s talán legnagyobb erénye, hogy belső ökonómiája folytán hagyományőrző. Megőrzi a letűnt világok finom és hajlékony formavilágát, szecessziós önkényességét, s két kézzel merít az eklektikusság aranyedényéből Emberséges és mélyen emberi abban az értelemben is, hogy témaválasztásában kerüli a hatalmas izmokat megmozgató eszményeket.. Nem lép fel a világmegváltó ideák akaratával, hanem ösztöneivel a hétköznapiságban rejlő belső ünnepeket láttatja. Méretei nem terjednek a mindennapok életérzésein túlra, de az élet minden rezdülésében a láthatatlan erők működését festi könnyed plen airré. Kerüli az intellektus túltengést; női ösztöneivel az életet ünnepli, az anyaság, a család, a szerelem örökérvényűsége tér vissza egy érett líra őszies hangulataival.
Költészetében megfigyelhető a grammatikai pontosság, a központozás értelemközvetítő szerepe. Lírájából a József Attila-i formaideál közvetítésével a múlt század elejének hangulatkultusza visszhangzik az örök emberi tartalmakkal gazdagodva.
Képeiben, szófűzésében mégis modern és akartan mai. Minden verse friss és nemes hajtás egy megújuló magyar irodalom egyre dúsuló lombján.

„Hát élj!
Márts ecsetet szívedbe,
rajzolj színes pöttyöket sötét fellegekre:
megszínesíteni azt,
ami ma még csak valami derengés-féle,
halk várakozással, meg csönddel van tele,
...és tompa fények írnak a sötét éjbe
rejtelmes, édes arabeszkeket...
Élj Barátom,
még és már
önfeledten élj,
hidd el
...sokkal szebb az ezüst fény
a csúcsívek tetején.
Hát élj!

Hiába él évtizedek óta a Fővárosban, verseit a debreceniség tiszta hagyományai abroncsos erővel tartják össze. Minden versében van egy egészséges  és a kiüresedő urbanizmus felett ismét értéket hordozó földhözragadottság, amit a jelenkor némi eufemizmussal patriótizmusnak nevez..
S míg a kritikus elrágcsálja a „földhözragadottság” kritikaidegen kifejezését, arra eszmél, hogy valójában az egész ősi költészet, valamint egy-egy kultúra kései költészetet a földből nő ki, mint Spengler kultúrkörei, és a földhöz tér vissza, amikor már későinek tűnik minden. Hisz ki ne gondolna vissza az élet alkonyán
Ezért fogja el az olvasót az idegenségérzet, mikor versei után a főváros, rideg, reklámoszlopverseit olvassa. Az érzések modern evolúciója remeg át az olvasó lelkén, mikor e bölcs és letisztult sorok után az elcsúfított világ mesterkélt és kellemetlen feltárulkozásai zuhognak ránk.

 
Fény helyett - negyvenhárom vers, Könyvhét 2009

Kovács Anikó a modernség divatőrületében is a valódi költő attitűdjét éli, és eszerint alkot, képalkotása, csendes vigaszai ösztönösen vidékiesek maradnak. Mint Arany oly régen a Margit-sziget tölgyei alatt találta meg a vidék nyugalmát, ma Kovács Anikó a budai hegyek között fedezi fel saját kötődését a vidéki világ csendes sétányai, szomorú alkonyai, elbarangoló vizslája, kicsiny kápolnái által. Mert aki a február sötét és hideg csendjét látja a villogó és hazugul fecsegő fővárosi utak között, az önnön lelkébe csempészte a kisváros szép fényképeit, biedermeier örömét. Sziget az Óceánban, s e Szigetre oly jó visszatérnie.

„Elenged a szomorúság, épül a szépség benned -
ez még a februári sötét, hideg, téli este,
de már benne van az új tavasz ígérete
a ma délelőtti szikrázó, fényes napsütésben,
mikor a vizsláddal a hegyen kettesben
róttad a meredek hegyi utcákat könnyű lépésekben.
Most iszod a forró, illatos gyümölcsteádat,
kezed melengeted a kék üvegpohár oldalán,
állsz a nappali sötét ablakában tűnődve és
átéled a törékeny perc illékonyan édes
mámorát, amely most teljesen leláncol.”

Az érettebb korszak verseiben itt is, ott is felcsendül a kosztolányis hang kecses bája, máskor zsoltáros fenséggel szólalnak meg különleges és varázsos hangulatú vallomások. Mert ez a költészet merőben vallomásos, önéletrajzi. Nem az élmény líra ötletjátékai teremtik a vallomásos hangot, hanem a versnyitányok minden impresszionista felütései mellett is inkább a komoly és tépelődő expresszíók. Nem a külső élmények adják a versek dinamikáját, hiszen Kovács Anikó versei ebből a szempontból szegényesnek tűnnek. Nem mesélnek, nem visznek messzi tájakra, nem csábítanak nagy utazásokra. A lélek tájait adják a külső valóság helyett.

„pedig fázom, és úgy vágyom a nyárra...
tudom, a halál nem odakint vár rám,
mert itt lakik bennem konokul és némán,-
még intésre megállok szándékomban,
de csak azért, mert hangod körülzizeg,
és tőlem mázsásat dobban a szíved;
csak azért, mert naponta jön fáradt és
gondterhelt nagyfiam, s melegen átölel;
csak azért, mert apámat ha felhívom,
beszél néhány szót magáról,
s ha kérdezem, ércesen és bölcsen válaszol;
csak mert nincs nap, amikor távol vagy tőlem,
megfellebbezhetetlen vagy nekem,
s miként a kagyló két fele egymásra zárul,
úgy válunk – te meg én - naponta eggyé,
hogy a levegő zajtépte rongyai közül,
a sáros, mocskos, mégis áldott földtől
mind a ketten, - én is, te is felemelkedjél…”

Ha verseit olvasom, olyan költők jutnak eszembe, mint Kosztolányi, Tóth Árpád, Reményik, vagy Szabó Lőrinc. A külföldiek közül Stefan George és Apollinaire.
George Das Jahre der Seele című kötetének versei talán minden költőre hathatnak, hiszen a táj és a lélek harmóniái itt, ebben a legköltőibb George-kötetben simulnak eggyé.
Miközben fordítja a nagy francia költőket, Mallarmét, Verlaine-t, majd eljut a nagy katolikus megújulás prófétájához, Paul Claudelhez, megtalálja azokat a költőket is, akik jól illenek ahhoz a nagyvonalúsága mellett is polgári módon zárt, már-már szűk világhoz, melyek a kerteket, a kicsiny parkot, rövid utcákat, házak belső árnyékos tereit, félhomályos szobákat adják vissza a költészetnek. Ilyen költő, Samain, és ilyenek a flamandok és belgák, Verhaeren és Rodenbach.
De Kovács Anikó költészete is kettős természetű, hiszen létezik egy másik, egy apollói oldala is, melyben távoli egzotikus tájak déli tűzvarázsa, fülledt estéi, egzotikus szigetei, ősi ritmusai zendülnek meg kék, zöld és vörös pompájukban. Ilyen költők de Lisle, a franciává lett Hérédia, de ilyen a nagy spanyol és kubai költő, mint Lorca és Heredia.
A régen rajongott költők is, mint Apollinaire, Gautier hatása részint a formában, részint a szabad gondolatformák laza egységében tűnnek fel. A költőnőt nagy francia nyelvtudása, látványos irodalomismerete és finom ízlése emeli tovább, s erősíti költészetének egészét a magabiztos formaszabadság és a finom kontúrokkal megrajzolt tartalmak együttes megszólaltatására. Műveltség és költőiség kettősége jellemzi verseit, s tartja egészbe egész költészetét, mely olyan szépen adja vissza az örök nőiesség árnyalt világlátását, részletgazdagságát, bölcs rezignáltságát, a debreceniség, az ösztönös líraiság kitárulkozását legszebb soraiban:

„de küldj megkeresni
és találni magamban,
vajon él-e még,
szól-e,
hiteles-e szavam..?
Reményem csak ennyi,
de ez megcsillan a napban,
mint az a suta krétarajz,
mit negyven éve a Nagyerdőn
az aszfalton hagytam…”