Szomory Dezső (Weiss Mór) művészete mára hasonlóképpen megkopott, mint Bródyé.
Szomory előnye Bródyval szemben kulturáltsága, hatalmas nyelvismerete és jelentős zenei műveltsége, melyet nagyban befolyásolt az a társadalmi különbözőség, mely elválasztotta a gazdag úri fiút a szegény szatócs hátterű, kispolgárinak sem nevezhető közegtől.
Hasonlatosságuk pedig inkább az önszemléletben nyilvánul meg. Szomory ugyanúgy a zsidóságból jött, de annak magasabb, nagypolgári rétegéből. Ugyanúgy csodagyereknek tartották, s ugyanúgy csodagyereknek tartotta magát, ahogy Bródy is narcisztikus öncsodálattal mentegette önmagát saját kétségei előtt. Ugyanúgy a nemzeti érzelmű kritika heves támadásokkal ostromolta meg írásainak nyelvi pongyolaságából emelt sáncait. Alakjait is körbelengi egy tömény és visszataszító erotika, amellyel Bródy először fedte fel a liberalizmus motivációit. Természetesen ezek a figurák sem voltak valódi hús-vér szereplők, ahogy Bródy alakjai is az író belső romlottságából kifaragott torzók voltak.
„… hősei beteg idegzetű emberek: nagyzolók, élvhajhászók, degeneráltak, gyilkosok…”(Pintér Jenő)
Habár Szomoryt sokan megmosolyogták, többek tiltakoztak nyelvezete és stílusa ellen, Kosztolányi tekintélye mindvégig Szomory mögött állt.

„Vannak mondatai, melyeket egyenesen dalolni lehet, olyan nemes a lejtésük s az a hit kel bennünk, hogy hexameterben vannak írva…Természetes azonban, hogy az ő stílusa nem lehet mindig iskolásan-egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát, vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy - próbáltam - lehetetlenség szóról-szóra franciára, vagy angolra tenni. Azok azonban, akik e sajátos magyarságot a szokvány-magyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán-csomót-keresők többnyire a stílusa tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak. Egy nyelvész-barátom elémrakta ezeket a mondatait és megfejtést kért: «Ez egy főispán leánya, és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint jaguár a háztetőn.» (Mándy Kázmér öngyilkossága.) Főképp a hasonlatot nem értette. Holott éppen ez emeli magasba a jellemzést. Egy nőről van itt szó, aki ölő szilajságával a jaguárhoz hasonlatos, s a polgári korzón annyira természetellenes, annyira fölötte álló, mint egy «jaguár a háztetőn.» (…) El kell fogadnunk nábobian-gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot” – írja róla Kosztolányi a Nyugat egyik 1917-es számában.

Ezzel szemben a kor legolvasottabb irodalomtörténésze így ír: „A Szomory-rajongók szerint a mester zenével fest és színekkel zenél, írásmódja egyenesen lisztferenci, vannak mondatai, amelyeket dalolni lehet. Bűvészet a beszéde, bódító illatú virágcsokor. Külön élete van minden mondatának. Művészi nagysága a magyar irodalom legragyogóbb kiteljesedése. Egyetlen magyar író sem teremtett hozzá hasonló tüneményes alak-tárlatot, egyik sem közelítette meg wagneri zenéjét. Külön naprendszer, vakító fényű, megközelíthetetlen. Az áradozó hódolattal szemben fölhangzott a megvető kritika hangja is: valami émelyítő íze van az egész szomoryzmusnak, valami elkényszeredett erőlködés rejlik mögötte, valami reménytelen küzdelem az eredetiségért, amely nem vele született. Írásainak csokra hamisított illatszerekkel agyonhintett, rikítóan tarka papírosvirágok tömege. Élettelen alakjai mögül minden pillanatban maga az író ugrik elő, hogy szózuhatagjaival elfödje emberlátó fogyatékosságát. Csupa torzítás mindenütt, mintha valami panoptikum ferde tükrei között járnánk, különösen kifacsart arcok és eléktelenített lények társaságában. Az új nemzedék még a szerző életében kiábrándult a baloldali kritikától annyira magasztalt stílusból.”(Pintér Jenő)
Kolozsváry-Borcsa Mihály Pintérhez hasonlóan így emlékezik az íróról:
„Szomory Dezső, — valamennyiük között a legtehetségesebb, — külön érdekes probléma. Túltengő intellektualizmus, keresetten és akartán botrányt és feltűnést hajszoló témaválasztás, nosztalgia az európai civilizáció kifinomult, vagy látványos megnyilatkozásai után, ami nem élmény, de szenzáció ennek az izgága lelkialkatnak s mindennek a kivetítésére egy nyelv — a magyar, — amelyet idegenmatériaként cseppfolyósít, hogy rajongói szerint a zene magasabb és magasztosabb szféráiba emelje. Szomory azonban nem zenére transzponálta a magyar nyelvet,— hanem zsidóra.¬¬ S életműve, ami elragadtatta pesti olvasóit és hallgatóit s annyi bosszúságot, felháborodást és derűt keltett a magyar közönség és kritika részéről, csak annak bizonysága, hogy a zsidó szellem a legaffektáltabb européer pózban is asszimilálhatatlan.”

Szomory lelkialkatára s talán egész írói törekvésére az életrajz ismerete nyújthat kulcsot.
Szomoryt az öntömjénezés mellett a közegének zavarba ejtő rajongása emelte tovább. Jászai Marival folytatott megbotránkoztató szerelme, a katonai szolgálat elől való szökése miatt a konzervatív körök elutasítással és gyanakvással szemlélték.
Az író emiatt két évtizedig Párizsban és Londonban él, innen küldi haza írásait. Száműzetése után hazatér, a Nemzeti Színház első színpadi szerzője lesz. Történelmi színdarabjait értékeli a legmagasabbra a kritika. Rajongótábora a legnagyobb magyar drámaíróként és a magyar regény legszebb szavú tollnokaként üdvözli. Még a parlament is foglalkozik a szomoryzmussal.
De regényeiben és színműveiben a túlfűtött és tömény erotika diktál ritmust és katarzispótlékot.
„A mai korban játszódó színdarabjainak egy részére mocsári pára nehezedik…” (Pintér Jenő)
Az ötlet, a cselekmény, a karakter, a díszlet mind élettelen és mesterkélt; Szomorynál a külsőségek mellett eltompul a drámai elem, luxusmértékű külsőség alatt koldusszegény a belső érték. Szinte mindent a kulisszahasogató kékharisnyaság motivál; mindenben egy keletről importált bujaság irányit. Szilágyi vagy Szomory erotizmusa nem eszköz, hanem cél. Szomory vagy Szilágyi esetében is azt érezzük, hogy a támadás kettős: egyrészt egy kellemetlen tenyész –vagy hibridnyelv oldaláról, másrészt az erkölcsök ellen. Szomory szerint a magyar nyelv nem alkalmas az ő zeneiségét visszaadni, ezért felbontja a nyelv természetes ritmusát; s így tolla alatt szétfut és elfolyik az a tömény szóáradat, sokszor nevetségessé lesznek a jelzős bokorszerkezetei. Elképzelhető, hogy Oscar Wilde francia nyelven írt Saloméja lehetett az egyik követendő példa számára. A nagy ír végtelenségig kitágított impresszionista nyelvezete paródiaként élt tovább Szomoryban.
Mindenesetre vonzotta az a kétes hírnév, mely szerint Wilde-hoz hasonlóan neki is pornográf irodalom terjesztése miatt kell bűnhődnie.

Összefoglalva: Szomory Dezső sokat dicsért nyelvezete olyan tüzérséghez hasonlatos, mely sokszor elolvasztja az ágyúcsövet, máskor gyufaszállánggal pislog. Hol elkápráztat, de sokszor csak káprázat az egész; máskor bosszantóan kezdetleges és magyartalan.
„Szomory zsidóul és franciául ír magyarul, ezért minden jófülű ember idegenkedve fogja olvasni, ha bírja” – írja róla Várkonyi Nándor modern irodalomtörténetében.
Ugyanezt a kettőséget állapítja meg róla Szerb Antal:
„Szomory, hogy patétikus kilengéseit ellensúlyozza, mintegy mentegetőzésképpen, stílusának alkatrészévé tette a magyar nyelv legkevésbé költői árnyalatát, a pesti zsidóság nyelvét”
Így történhetett meg az a paradox helyzet, mely szerint ahelyett, hogy Szomory beírta volna magát a magyar irodalom történetébe, nemes egyszerűséggel kiírta magát onnan…