Adolphe Hippolyte Taine korának legnagyobb hatású közírója volt. Ma már rá sem nagyon hivatkoznak, hiszen paradox módon minden általa megformált tudományos elv ellenkezőjét bizonyította műveiben, különösen az angol irodalomról szóló hatalmas monográfiájában.

Taine a latinokhoz olyannyira illő induktív analízis megszállottjaként indult; mégis munkája a deduktív történetmesélés remekművévé lett.

A lexikonok fellapozása által annyit tudunk meg Taine-ről, hogy a pozitivista szemlélet egyik úttörője volt, hogy Zola és a mi Bodnár Zsigmondunk elképzelhetetlen nélküle. Taine a pozitivizmus mellett a naturalizmusnak is utat nyitott, hiszen irodalomtörténeti és történelemtudományos művei telve vannak naturalista részletekkel, megrázó leírásokkal. Ugyanakkor szellemes megjegyzésekbe zárt vaskos kritikákból sincs ama nagy franciánál hiány. A francia forradalmat egyszerűen „öszvérek és marhák lázadása emberek ellen papagájgégéjű majmok vezetése által”-nak definiálja.

A forradalom napjait és az azt követő véres terrort nagy ívű freskóvá méretezi, olyanná, amely vetekszik a legnagyobb regényírók történelmi panorámáival.

Az angol irodalom történetét egy nagy esztétikus és irodalomtörténész álarca mögé menekült regényíró attitűdjével rajzolja, mely tele van a legmegdöbbentőbb megállapításokkal, a legmélyebb jellemzésekkel, s a legizgalmasabb történetmeséléssel.

Taine hosszasan ábrázolja az angol nemzetet minden korban; bemutatja szokásait, erkölcsét, vallását, hétköznapjait, erényeit és hibáit. Így mutatja meg az angol nemzet külsőségeit:

„Nagy fehér nyálkás test vad kék szemekkel, vörösszőke hajjal; falánk gyomor, melyet sajt és hús töm meg; erős szeszesitalok fűtnek,… hajlandó a durva iszákosságra.

(…)

Ha a húsevő, harcias, iszákos, edzett barbár még ma is kilátszik társadalmunk rendezett és művelt formái alól, elképzelhetjük, milyen lehetett akkor…”

A reneszánszkori dráma ábrázolása a francia irodalom legjelesebb lapjai közé tartoznak:

„A Themse partján, sáros talajon emelkedik a legkiválóbb színház, a Globe, mely nem egyéb, mint otromba, hatszögű toronyféle épület, iszapos ároktól körülvéve, vörös zászlóval tetején. Nyitva áll a népnek úgy, mint a gazdagoknak; vannak hat pences, két pences, sőt egy pennys helyei is, de ingyen helyek nincsenek. Ha esik — és Londonban gyakran esik az eső — a földszinti közönség, a mészárosok, szatócsok, pékek, matrózok, inasok ott állnak a zuhogó záporban. Valószínűleg nem sokat törődnek vele : hiszen nem rég múlt ideje, hogy kövezni kezdték London utczáit, és a ki hozzá szokott, mint ők, a sárhoz és pocsolyához, annak nem kell félnie a meghűléstől. Az előadás kezdete előtt a maguk módja szerint mulatnak, sört isznak, diót törnek, gyümölcsöt esznek, ordítoznak s néha ökölre is kelnek. Az is megtörténik, hogy megrohanják a színészeket s felforgatják a színházat. Máskor, ha nincsenek megelégedve, a korcsmába mennek, hogy elverjék a költőt vagy lepedőben lóbázzák. Kemény fickók ezek, s nem telik el hónap, hogy a The clubs («elő a fütykösökkel]») riadója ki ne szólítsa őket boltjaikból, s próbára ne tegye izmos karjaikat. Ha a sör hatása mutatkozik, mindenkinek szolgálatára áll a nagy kád, mely a földszint falához van támasztva. Néha nagyon erős e különös edény szaga, s olyankor kiáltások hangzanak: «Égessetek fenyümagot!» Ezt serpenyőben égetik a színpadon és a sűrű füst betölti a levegőt. Ezek az emberek bizonyára nem finnyásak, vagy legalább nem kényes a szagló érzékük. RABELAIS korában nem igen nagy volt a tisztaság. Tegyük hozzá azt is, hogy még alig léptek ki a középkorból, és a középkor szemétdombon élt.”

Az angol irodalom történetének öt kötete tele van naturális rajzokkal, döbbenetes erejű leírásokkal, mélyen szántó elemzésekkel, grandiózus társadalomrajzzal.

Shakespeare, Milton, az Erzsébet-kor tragikus sorsú óriásai, mint Marlowe, Jonson, stb., majd Byron, Tennyson soha nem látott finomságú portrékban elevenednek meg egy félelmetesen szép és összes borzalmaiban is megrázó korok rajzolatain.

Természetesen az írók és költők mellett nem csupán elnagyolt figurák a korok uralkodói, híres asszonyai, örültjei és gonosztevői. Taine őket is fellépteti az angol irodalom vaskos és kegyetlen színpadára. S bár Shakespeare, aki hazájáért bármikor részt vett a sörös korsók csatájában, természetesen Byronnal együtt a legnagyobb angolként élnek tovább, mint egy-egy letűnt korszak misztikusan szép és szenvedélyes alakjai.

Taine természetesen hatalmas életművet örökített a franciákra és az emberiségre. A címűkben is gyönyörű művészetbölcseleti írásai mellett megrajzolta Napóleon, La Fontaine, a XIX. századi francia filozófusok alakját; ugyanakkor a francia történelem elmúlt negyven évének alakulásában Danton, Marat, Robespierre, La Fayette mellett látjuk a kiéhezett és mindenre kész tömegek elborzasztó és nagyszerű szenvedélyességét és rombolásait.

Látjuk a megrohadt és feketére penészedett kenyér által kiváltott éhséglázadást, az utcai harcok vérgőzös lármáját, a megtorlások iszonyát.

Szinte minden oldala eme könyveknek Hugo, Stendhal vagy Zola regényeivel egyenrangú olvasmányok. S talán többek is azoknál, hiszen Taine nagyszerű leírásai mellett remek megfigyelő, ma már felmérhetetlen történelmi ismeretei mögött ott a kitűnő szociológus, az emberi lélek nagy ismerője, és a csodálatos stiliszta.

De minden műve között Az angol irodalom története a leghatalmasabb és legszebb, az egyetemes emberi kultúra páratlan rajza és nyolc évszázad felbecsülhetetlen értékű képtára…