Egon Friedell a kor legszellemesebb közírója volt.
Egyszerre volt filozófus, publicista, színházi szakember, kultúrtörténész, de legfőképp szellemes ember az oscarwilde-ok fajtájából.
Egész személyisége ellentmondásos volt abban az értelemben, ahogy élt, s ahogy meghalt. Mintha életét belengné a bizonytalanság; keresi a helyét a szellemi élet számos területén, s életműve így lesz a szellemi irányzatok sajátos és fanyar koktélja; friss íz, élénkítő aroma, kesernyés utóíz, bódultsággal teli gazdagság.
Friedell zsidó származású volt, de hitében mélyen vallásos keresztény. Erőteljes katolicizmus vívott benne harcot egy sajátosan ősi keresztény irányzattal, a markionizmussal.
Műveiben számtalan bírálatát adja a zsidóság vallási fanatizmusának, a világ megítélést Friedell elsősorban a szellemi magasrendűség és az etikai tisztaság alapján rangsorolta. Becsülte – bár sok szempontból középszerűnek tartotta Barukk Spinozát -, de megvetette az amszterdami talmudista hitközösséget azért az elvakult gyűlöletért, mellyel a zsidó filozófust üldözték, fenyegették, gyilkossági kísérletük áldozatává tették, majd kiátkozták.
Filozófiájára nagy hatással volt a kor sztárfilozófusa, Oswald Spengler, akinek művészetét és a történelmi világlátást átformáló vízióit a kultúrkörökről csodálta.
Friedell tele van líraisággal, megdöbbentően okos következtetésekkel, a bécsi utcanyelvet és a bécsiességet visszaadó nyelvi akrobatamutatványokkal, néha meghökkenő következtetésekkel, ritkán lapos ötletekkel. De mindig figyel az olvasóra, mindig ötletes, minden sora mögött van valami hártyavékonyságú fatalizmusból fakadó megértés. Mert Friedell hihetett a spengleri jóslatban, hitte, hogy ennek a kultúrának a porszemei leperegnek. Hihette, hiszen Ausztriát megszállta a Harmadik Birodalom, s Friedell keresztényi hite ellenére sem érezte biztonságba magát.
Halálában is volt valami színpadias, ahogy a Gestapo elől menekült. Kilépett az emeleti szoba ablakpárkányára, megigazította kalapját, fekete ernyőjét, s a járókelőket egy „Achtung!” kiáltással figyelmeztetve kilépett az ablakon.
Írt színpadi műveket, számos újságcikket esszégyűjteményt Geothe-ről, Jézusról; a kultúrhistóriai időutazásról, írt kis aforizmagyűjteményt, de leghíresebb két kultúrtörténeti munkája.
Az újkori kultúra története egy háromkötetes mű, mely a pestisjárványtól a friedelli jelenkorig viszi el az olvasót. Ebben a műben csodálhatjuk meg Friedell hatalmas olvasottságát, filozófiai felkészültségét, megdöbbentő okosságát, mulattató fejtegetéseit.:
„„Az emberiség szellemének egész története lopások története. Sándor meglopja Fülöpöt, Ágoston meglopja Pált, Giotto meglopja Cimabue-t, Schiller meglopja Shakespeare-t, Schopenhauer meglopja Kantot. És ha egyszer megrekedés áll be, ennek az oka mindig ott keresendő, hogy túl keveset lopnak. A középkorban csak az egyházatyákat és Arisztotelészt lopták meg: ez túl kevés volt. A reneszánszban mindent összelopkodtak, ami irodalmi hagyatékot csak találtak: innen az az óriási szellemi nekilendülés, amely akkor az európai emberiséget elfogta. És ha egy nagy művész vagy gondolkodó nem hat, ez mindig azért van, mert túl kevés tolvajra talál. Szókratésznek megvolt az a ritka szerencséje, hogy Platónban egész lelkiismeretlen tolvajra talált, aki mesterségének minden csínját-bínját értette: Platón nélkül ismeretlen volna. Az elsőbbség kérdése nagy fontosságú szellőztetőkészülékeknél, gyorsfőzőknél és öngyújtóknál, de szellemi területen semmi jelentősége nincs. Mert, mint ahogy már Spengler esetében kiemeltük, a jó gondolatokat, az életrevalókat és termékenyeket, sohasem egyes ember eszeli ki, hanem mindig egy egész korszak kollektív tudatának művei. Arról van csak szó, ki fogalmazza meg legélesebben, ki világítja meg legtisztábban, minden lehetséges alkalmazásában ki követi legmesszebbre. „Alapjában véve - mondja Goethe - mindnyájan kollektív lények vagyunk, akárhogy forgatjuk is a dolgot. Mert milyen kevés a miénk, és milyen kevés az belőlünk, amit a legtisztább értelemben tulajdonunknak nevezünk!... Műveimet egyáltalában nemcsak saját bölcsességemnek köszönhetem, hanem rajtam kívül dolgok és személyek ezreinek, akik anyagot nyújtottak hozzájuk. Jöttek bolondok és bölcsek, világos fejek és korlátoltak, gyermekség és ifjúság és az érett kor: mind elmondták nekem, mi az érzésük, hogy gondolkodtak, hogy éltek és működtek, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttek, és nekem nem volt egyéb dolgom, mint hozzálátni és learatni azt, amit mások számomra vetettek." Tudvalévőén Shakespeare is a Július Caesar-ban szó szerint másolta Plutarkhoszt. Némelyek sajnálják, hogy ezáltal folt esik a nagy költőre. Mások türelmesebbek, és azt mondják: egy Shakespeare megengedhette ezt magának! De mindkettőnek ezt kell válaszolnunk: ha Shakespeare-ről egyebet sem tudnánk, csak ezt, már ez magában is arról tanúskodna, hogy valódi költő. Igaz: nagy költők gyakran eredetiek; de csak, ha kénytelenek vele. Soha nincs akaratuk az eredetiséghez ez csak az irodalmárok sajátja. A költő olyan ember, aki lát, és látni tud, semmi több. És örül, ha egyszer minden korlát nélkül követheti voltaképpeni hivatását: a másolást. Ha Shakespeare Plutarkhoszt másolta, nem úgy tette ezt, hogy másolta, holott költő volt, hanem mert költő volt. A lángelme szenvedélyesen szereti a jót, értékeset; egyebet sem keres, csak ezt. Ha az igazság már megvan valakinél, például Plutarkhosznál, minek akár egy lépésre is eltávolodni tőle? Mi jó származhatnék ebből? Fennállva a veszély, hogy olyan igazságot helyeznek a régi helyébe, mely kevésbé nagy és igaz volt, és ettől a veszélytől a lángelme jobban fél, mint eredetiségének elvesztésétől. Inkább lemásolja. Inkább plagizátor.”
Friedell rólunk is bámulatba ejtő tájékozatlansággal, s részben egy fensőbbséges osztrák látásmóddal. Talán művének ez a nagy hibája, hogy a következetes szabadságeszményét és empátiáját velünk, magyarok mellett nem érvényesítette, tudatlansága nem gátolta meg abban, hogy bennünk ne lásson többet, mint néhány sort a kultúra nagy örvényében…
Másik nagy műve az Ókrori kultúra története, mely némi vallástörténeti előkészítés után a nagy piramisokat emelő kor Egyiptomáról és az ókori Görögországról szól.
Friedell alternatívájába az is belefér, hogy a Biblia egy önkényesen összeszerkesztett könyv, hogy a markionizmus az a lehetséges igazság, mely szerint a világot nem a jóságos Isten teremtette, hanem Demiurgosz, aki az anyagi világot megalkotta.
A keresztényi világlátás a jóságos és idegen Isten végtelen szeretetének kiáramlása, melynek semmi köze a durván anyagias és nagyzoló zsidó monoteizmushoz.
Friedell ókori kultúrtörténete befejezetlensége okán is hiányos. Hiányzik belőle az ókor. Friededell nem lát különbséget az akkor élt és a jelenkorba élő ember között, mindkettőt ugyanaz a korlátoltsággal vegyes hétköznapiság, könnyelműség,, szépvágyás és szépségakarat jellemzi. Így lesz egységessé az ember a friedelli történelem egyetemességben.
Talán Friedellnek volt igaza abban, hogy az évezredekkel ezeleőtt élt ember ugyanolyan, mint a mai. Ugyanúgy gyötörték a kiúttalanság, a reménytelenség és az istenvárás borús éjszakái, mint ahogy gyötrik a ma emberét is….