Petőfivel egyazon évben született és Arany János után tíz esztendővel halt meg a francia széppróza nagymestere, Ernest Renan.
A lexikonok és a művelt nagyközönség számára írt könyvek (Szerb Antal szerint a művelt nagyközönség alatt a műveletleneket értik) orientológusként és vallástörténészként tartják számon.
Pedig Renan sokkal több volt ennél; színes és nagyakaratú íróegyéniség; a  hatalmas műveltséget megkövetelő szaktudományok fölé emelkedve lett igazi szépíró.
Sajnálatos tény, hogy a tudomány ritkán tud a művészet magaslataira akárcsak feltekinteni is; így lehetséges az, hogy minden tudományosság evolúciója és revolúciója mögött egy-egy nagy művész áll.
Az igazi filozófia Arisztotelésszel szemben Platón, Szent Tamással szemben Szent Ágoston, Descartes-ral szemben Pascal, Kanttal, Hegellel, Heideggerrel szemben, Schopenhauer, Nietzsche, Spengler.
Ahogyan paradox módon Taine-ben, a pozitivizmus atyjában felülkerekedik a nagy regényíró, s megteremti a pozitívizmust felváltó színes, szép és gazdag új francia regényt, melynek témája hol az angol irodalom története, hol pedig a francia forradalom vérgőzös utcai és parlamentáris ütközetei volt.
Hasonlóképpen járt el a másik pozitivista is, aki hét kötetben írja meg a kereszténység eredetének történetét.
Mikor megjelent az első kötet Jézus életéről, Renan a tudományos világ és a művelt nagyközönség szemében az egyik legmegvetettebb tudósa lett, akiről még ma is egyházi körökben szent borzalommal beszélnek.

Ugyanakkor a már-már vallássá növő nagy istentagadás főpapjai sem elégedettek Renannal, hiszen a francia úgy írta meg a Megváltó életrajzát, hogy szinte magunk előtt látjuk a pálmafák alatt prédikáló szelíd istenembert, akit áhítattal hallgatnak a kettős rabságban élő galileai halászok és asszonyok.
Krisztus alakja a költői világteremtés szelíd visszfénye; miközben a táj és ember oly közel jön az olvasóhoz, ahogy egyetlen más vallásos regényben soha.
Egy olyan korban élt és írt, mikor a romantika leáldozott, mikor a héroszok meghaltak. Byron és Napóleon eltűntek a nagy európai hullámverésben, a romantika sápadt és szenvedélyes lángja kialudt, s maradt a racionalizmus és a szkepszis.
Leírásainak könnyed, szellemes és naturalisztikus stílusa taine-hez tették hasonlóvá:
„Pál (Szent Pál) külseje gyengélkedős volt, úgy látszik, nem vallott rá lelkének nagyságára. Csúnya volt, kurtaderekú, tömzsi és meggörnyedt. Hajlott vállán bizarrul ült a kis fej. Fakó arcát sűrűn elborította; sas-orr, két szúrós szem, fekete, összeérő szemöldök.”

Racionalizmus és szkepszis Renantól sem  mentes, hiszen Renan nagy tudós volt, aki a vallás jelenségeit az eleven tudomány eszközeivel vizsgálta. Maga is részt vett a szíriai ásatásokon, a keleti nyelvek professzora volt, történész, régész nyelvész egyben.
Azonban Renanban a szépírói képzelet is ott munkált, s rájött arra, amit Szerb Antal úgy fogalmazott meg, hogy kételkedett a kételkedésben is, s nem a vallás igazságait, hanem a vallás szépségeit kereste.
Paraszti vére földközelben tartotta, egykor vallásos lelkülete felemelte. Vérsége és idealizmusa szerencsésen egyenlítődött ki benne, így a Jézus életében tökéletes magyarázatát adja a keresztény egyház egyetlen vétkének.
Renan leírja, hogy a kereszténység átvette a zsidóságtól a vallási türelmetlenséget; s ez az ősi gyűlölet beépült a falba, s oly magasra növelte azt, hogy eltakarta az égi idealizmus összes világosságát az emberiség üdvét keresők előtt.
Renan természetesen újabb történelmi freskókban ábrázolja az apostolok szertefutó útjait, Pál apostol egyéniségét, Néró császárt és korát, végül Marcus Aurelius korában találja meg a kereszténység átalakulási pontját, mely során világegyházzá emelkedett a régi és örök tan.
Tizennyolc esztendő munka, majd rövid szünet után megírja a zsidóság történetét, mely kivívja a vallásos zsidók haragját a sémi népekre tett megállapításaival, miszerint a zsidóság  és a sémiták soha nem alkottak semmilyen jelentős értéket az emberiség történetében.

Az irodalmi kritika magasabbra emeli Renan szépirodalmi műveit, drámáit, mint tudományos munkásságának húsz kötetét. Híressé vált Kalibánjában mondja el a tudományról és annak hatásáról pesszimisztikus véleményét.
Renant ma már elavultnak, tudománytalannak illik és szokás tartani, pedig a nagy breton több történelmi igazságot mondott ki egymaga, mint filozófusiskolák együttesen.
De irányzatoktól függetlenül impresszionisztikus szépprózájának értékét máig sem tudta senki elvitatni.