„C’est aux paroles á servir á suivre”
(Montaigne)
"Zane Grey meghalt húszmillió példány után.
Halászni nagyon szeretett, olvasom:
nagy mélyvízi halakra, kardhalakra és tonhalakra halászott.
Hogy valami jót is mondjak a halottról.”
(Szerb Antal)
Az esszé a francia reneszánsz nagy irodalmi találmánya, s ha pontosítani akarom, egyetlen zseniális franciáé, Michel de Montaigne-né.
Azt mondják Montaigne-ről, hogy előbb tudott latinul, mint franciául, hogy édesanyjáról kegyetlen önszigorral hallgatott, hogy később mint udvari ember, milyen sokra vitte.
Önző és egocentrikus alakja volt a tizenhatodik századi francia szépprózának. Mivel egyéniségében annyi volt az öncsodálat, hogy azt a hagyományos széppróza már nem bírta volna elviselni, kitalált egy sajátos műfajt, az esszét.
Ebben a formában végre szabadon beszélhetett önmagáról, nem vethetett semmi gátat annak, hogy más emberek és korok felemlítésének ápropóján ajtót nyisson önnön lelkére. Minden kor, szokás, jelenség és ember egyetlen célt töltött be írásművészetében, beszélhetett szabadon és megállíthatatlanul csalódásairól, örömeiről, megilletődéseiről és indulatairól.
Esszéinek a lényege nem valaminek vagy valakinek a bemutatása volt, hanem az esszé írójának magamutogatása.
Ez minden írásának a varázsa és felhajtóereje. Montaigne széttörte az emelkedettség egyeduralmát, csak egyvalami érdekelte, az ember személyisége. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a Descartes-i gondolatnak Montaigne írói magatartása az előképe.
Mannapság kit érdekel Shakespeare-ről vagy Jókairól egy új tanulmány, ha az Shakespeare-ről vagy Jókairól szól?
Az olvasót mindig az érdekli, hogy az író mit mond és mit vall be önmagáról Shakespeare vagy Jókai ürügyén.
Mi sem lehet izgalmasabb valakihez úgy kerülni közel, hogy közben úgy tűnik, másról beszélünk, másféle emberekről, korokról, szellemtörténeti irányzatokról, s ez a más valójában mi vagyunk, az általános emberi élet a mi szubjektív életünkben nyeri vissza önnön formáját.. Vannak népszerűbb prózai műfajok az esszénél, maradandóbbak azonban aligha.
Ezért van az, hogy Montaigne néhány mondat után eltér a címtől, s egyetlen és legkedvesebb témájáról, beszél, árulkodik, csipkelődik, Michel de Montaigne-ről.
Ezért érdekesek és örökéletűek azok az esszék, melyek az ember személyiségéről szólnak, az íróról, aki látszólag másról beszél, szónokol vagy feszíti a tollát az ábrándozás palettájának, de mindig önmagához jut vissza. Ezért keletkezett egy új irány az irodalomtörténetben, a szubjektív történetmesélés, mely objektívebb, mint bármely objektívnek látszó elemzés. Arról nem is beszélve, ha az olvasó az ilyesfajta objektív elemzéseket messze elkerüli, megspórolhatja az ilyesfajta írásokat jellemző mérhetetlen unalomérzetet is.
Hiszen az esszé többnyire nem követel az olvasótól műveltséget, előzetes ismereteket, csak annyit, hogy az legyen józan és szellemes.
Aki nem ezzel az attitűddel ül le esszét olvasni, az leragad az első oldal gondolati hátterének megfejtésénél.
Érdekesen alakult az esszé hatására az irodalomtörténet-írás.
Az olvasók, s maguk a tudósok – ismerve a tudomány sokszor lapos és fárasztó meneteit – arra törekedtek, hogy művük ne egy gondolatsor vagy egy tétel levezetése és bizonyítása hatszáz oldalon, hanem egymástól látszólag távoleső témákról írt esszék összefűzése legyen, melyet élménnyé tesz az író lelkiségének összes vibrálása.
Így lett az olvasó az írás kalandora, hol lapok százainak dzsungelében titokzatos kincsek, félelmetes fenevadak rejtőznek, így lehet részese az Élménynek, melyet olyan könnyelműen Életnek nevezünk. Így lettek a gondolat eszmeörvények helyett félelmetes viharrá, mely váratlanul támadt az olvasókra, így lettek egy-egy anekdoták szelíd zugokká, ahol szerző és olvasó megbújhat, kipihenheti az életfáradalmait, a szűk és hétköznapi robot terméketlen ürességét.
Így tanulták meg eleinte a szépírók az egyéniség kultuszát Montaigne-től, mint Shakespeare, Ben Jonson, Pascal; Voltaire, majd a későbbiekben Macaulay, Carlyle, Emerson, Poe, Wilde, Friedell, Taine és Renan.
Magyarországon Szerb Antal, Féja Géza, Várkonyi Nándor, Alszeghy Zsolt és Pintér Jenő.
Joggal teheti fel ezek után a Kedves Olvasó, hogy miért olvasson csekély tudással és műveltséggel esszéket?
És ezzel a kérdéssel elérkeztünk az esszé irodalmi értelemben vett sajátosságához.
Aki először olvas esszét, ösztönösen megérzi, hogy itt nem Shakespeare-ről vagy Jókairól van szó, hanem egészen másról.
Olyan érzése lesz, mintha magányosan álldogálna egy esős őszi estén a buszmegállóban. Aztán mellélép egy ismeretlen valaki, akivel először a buszok késéséről beszélnek, aztán a szeszélyes időjárásról, majd politikáról, hogy mennyire nem nevelik meg a gyerekeket, milyen drága minden, s egyáltalán milyen vacak az élet.
Az esszéolvasó hirtelen bekerül egy másik ember bűvkörébe, pletykálkodni kezd vele, bosszankodik a másik egy-egy megjegyzése miatt. S aztán, mikor becsukta a könyvet, feltárul önmaga előtt a legnagyobb titok: önmaga.
Ez az esszé titka és varázsa. Hiszen a világot önmagunkkal méricskéljük, mi vagyunk az ellensúly, a mi lelkünkbe karcol félelmet a kibillenő mérleg acélkarma.
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
