Ahogy Harsányi Kálmán nietzschei magányában nem vett tudomást a világról, életének és művészetének tragikus paradoxonja, hogy ma már róla nem vesz tudomást a világ.
Oly mélyre ásta az irodalmi tudat, amilyen mélyre még nem ástak nagy magyar írót. Ma nincs olyan politika, bölcselet, irodalomszemlélet, mely erőfeszítést tenne a művészete körüli hallgatás megtörésére, művéről leverné a port, s visszatenné a magyar irodalom legmagasabb polcára, melyre ez a szenvedélytelenségében is nagyszerű életmű érdemesül.
Költő, író, színpadi szerző, filozófus, esztéta, műfordító, publicista volt egyszemélyben. Arany János és Babits Mihály fajtájából származott azok nyelvi zsenialitása nélkül, de azokat messze felülmúlta ambícióban. Pedig nyelvezete szép magyar nyelv, de zengésében van valami disszonáns, valami elkésetten távolról érkező hang.
Méretei nem találhattak maguknak formát, s ez teszi oly ellentmondásossá értékelését. Sokak szerint nem volt újító, de ez csak részben igaz.
Költészetét annyival intézi el a kritika, hogy Arany János-i ihletettségű versei Ady korában már csak epigonista művirágok voltak, s amit mond, az Reviczkyben vagy Komjáthyban nagyszerűbb hajtásokat hozott. Pedig van valami megmagyarázhatatlan és misztikus nagyság Harsányiban, melyről Vörösmarty vagy Nietzsche juthat eszünkbe.

 A csönd közömbös, óceáni mélyén,
Mélyen, mélyen a kék fölszín alatt,
Vérszínû lomb zúg, s erdõvé szövõdik
Sok élõ, vérzõ korall-gondolat.

Dermedt erdõkbõl dóm s kupola épül,
Elõbb sirály-dúc, majd pálmás sziget,
Végül hajók és szívek kikötõje,
Uj rév, uj föld, mely igér uj hitet.

Mind illatos, friss, hamvas, szûz, opálos
Zöld gyöngyszem a kék tükrû tengeren,
Csak az kopár, s madártól is lakatlan,
Melyen én állok, én és végzetem.

Hajók és szívek erre sose járnak,
A nagy Albatrosz messze elkerül,
E puszta szírt a dómom kupolája,
S keresztként állok rajta egyedül.

Leborulok a néma sziklafokra
Az elmúlás sejtelmével teli,
S hallom, hogy lenn a csönd halálos csókja
A korallerdõk gallyát tördeli.

A költő Harsányi elkésődésében legalább van annyi újdonság, mint amennyi anakronizmus. Olyan dolgokról ír, s versei olyan árnyékokat vetnek, melyeket csak a századfordulós német és francia költészet volt képes. Versei tapintható közelségbe kerülnek az egzisztencialista bölcselettel, s ott van bennük a nagyvárosi idegenség és irracionális félelem, melyet csak Rilke tudott irodalmi nagykorúsággá emelni.
Harsányi versei töprengések, álmodozások, hatalmas utazások az emberi lélek mélyére. Keresi azt, amit Babits fogalmazott úgy, hogy”… Isten szemében nincsen szemét…”.
Harsányi az első, aki Isten szemével akarja láttatni a világot, és ez az elsősége már halhatatlanságot adott neki.

Hogy látod szebbnek holdas házfalak
Sejtelmes árnyék-függönyét?
Mikor még tétovák a vonalak,
S az ágas-bogas csipkeszövedék
Meg-meginbolygatva s újrakezdve még
Úgy ing-leng, mint a lomb-csótár a fán,
S a hol dús, hol gyér bojt és rojt alatt
Fölcsillan még a kõfal-osztován
A fürgén pergõ holdsugár-vetélõ?
Mondd, akkor szebb, mikor még minden élõ
Ez örök fénybõl, árnyból szõtt csodán?
Mikor még készül, vágyik és keres?

Vagy szebb, mikor a szövõszék megáll?
Pihen az árnyék, pihen a sugár,
Mert kész a csipke, kész, tökéletes,
S oly mozdulatlan rajta minden ág,
Mint az üvegre dermedt jégvirág?

Hatalmas nyelvismerete alkalmassá tette, hogy az egész európai irodalmat eredetiben olvassa, hogy spanyolból és franciából oly könnyen és virtuóz módon fordíthasson, mint kevesek. Nemhiába ültette át Calderon és Dumas azon két művét, melyekben a romantikus mértéktelenség és a rokokós áttetszőség oly végletes messzeségbe kerültek egymástól. Végletek, melyek közt Harsányi lelkében csak hatalmas űr lehetett, ahonnan sehova nem vezetett út. Harsányi mindig a csúcsokat kereste, de soha nem látta meg a felhőktől a fagyos ormokat és a csillagos eget, s ezért lehetett fennkölt nagyságában is középszerű. Természetes ezért, hogy középszerűségében is van valami magasrendű, arisztokratikus; az ösztönös alkotástól idegen, valami túl okos és túl bölcs. Néha úgy érezheti olvasója, hogy Harsányi okosabb volt, mint amilyen okosnak egy írónak kell lennie, s talán tragikuma az is, hogy író lett egy nagy filozófus helyett.
Ha csak Adyval hasonlítjuk össze, akkor láthatjuk, hogy a nem túlságosan művelt és olvasott, felületes nyelvismerettel bíró Ady ösztönösen mégis többet tudott bárkinél a költészetről, a szociológiáról, mert ösztönei sohasem hagytak időt a töprengésre. Ady példája azt is jól bizonyítja, hogy a magas irodalomhoz az ösztönök, a benyomások intenzív átélése szükségeltetik, s a bölcselet és a túl sok gondolat megakadályozza a nagy mű létrejöttét. Ráadásul Adyból hiányzott az, ami Harsányiban oly intenzíven jelen volt, a józanság.
De ez a józanság Adyban ott kezdődött, ahol a művészet véget ért, a hétköznapokban. Ezzel szemben Harsányi mindig józan volt, talán túl megfontolt is. Ezért írásai pontosak, átgondoltak, bölcsek, melyek fölött mindig ott lebeg egy nagy esztéta látomásának aranypora. Ráadásul Harsányi széleskörű természettudományos műveltséggel os bírt, ezért művészetében is jelen van a racionalitás, az átgondoltság. De a józanságot a hétköznapokba veszíti el; nála a művészet és a hétköznap úgy ömlik egymásba, mint a hideg és tiszta tengervízbe beleömlő hordalékos és lombszagú, édesvízi folyam.
Ady hétköznapi okossága olvasóközönséget szerzett számára; a nagypolgári zsidó réteg kedves írója volt, akik feltétel nélkül támogatták, s eltűrték neki, hogy néha élcelődő megjegyzéseket tegyen rájuk. Fizették könyveit, rendezték tartozásait, kisegítették pénzügyi és egészségügyi gondjai idején is. Így lett a nagy magyar profétából, az énekes Vazulból filoszemita házi költő is.
Ezzel szemben Harsányi már azzal, hogy az irodalom minden területét bejárta, felőrölte erőit. Tanulmányai, színházi kritikái, verses elbeszélő költeményei, lírája, prózája mind nagyszerű művek, de túl sokat követeltek törékeny alkotójától. Harsányi maga is olyanná lett, mint a Kristálynézők elkésett főhőse.
De még így is úgy tudott a protestáns zseni, Szabó Dezső előfutára lenni, hogy Harsányi életműve inkább katolikus szempontból érdekes.
Mert Harsányi Kristálynézők című regénye az Elsodort falu előfutára, s Harsányi Szabó Dezső Keresztelő Szent Jánosa.
Ugyanis a Kristálynézőkben folytatta Kuthy Lajos és Nagy Ignác szociológiáját, s evvel előkészíti Szabó útját.
A Kristáylnézők című regény metafizikussága megelőzi az angol csodaregényeket, és pontos rajzát adja a századfordulós magyar történelem változásainak.
Számára a keresztény magyar erők összefogásában rejlik a magyarság megmaradásának egyetlen feltétele. Jellemző, hogy a regény az első világháború kitörésének évében jelenik meg, ahonnan jól lehetett érzékelni, hogy a kifáradt magyarság szerepét egyre inkább átveszik a beáramló zsidó rétegek, és hatalmas térnyerésükkel felemésztik a maradék magyarság pusztuló energiáit.
Harsányi józansága és előrelátása pontos diagnózist ad. Felróható hibája pedig éppen a fő cselekmény lélektani bicsaklásai, melyek miatt ez a hatalmas nyelven zengő regény nem tud a legnagyobbak nívójára emelkedni.
De még így is a magyar élet egyik legjobban megfestett freskója, s ereje mégiscsak a hibájával kapcsolható össze, hiszen az irracionalitás beáramlása a valóságba, pusztító eleggyé teszi azt a közeget, amelyben alakjai mozdulnak. És itt még inkább elszívja a levegőt az irracionális elem, s az egész közeg légüres térré változik, a szereplők fuldokolnak.
Harsányi a legmélyebbre látott; a nálánál nagyobb íróknak sem sikerült azokat a történelmi és szociológiai folyamatokat oly hamar meglátni és leírniuk, mint ahogy Harsányinak sikerült. Mikszáth művei Harsányié mellett anekdotázó csevelyek, melyek inkább a mélyben lappangó anarchikus erők megmozgatására voltak jók, mint a teljes diagnózis felállítására. Harsányi viszont megelőzve mindenkit, megrajzolja a jövő Magyarország nagy bukásának okait.
A könyv Bach grandiózus Passiójával kezdődik, s ez a zseniális kezdés nemcsak a magyarság sorstragédiájáét veti előre, hanem ez az elem később annyi követőre talál irodalomban és filmművészetben egyaránt.
De a mű főszereplője nem az Álmodozó, hanem maga az álmodozás. Harsányi embere anti- Faust, akinek ambíciói vannak, de a mű csak álom marad abban a korban, mikor a tett még megmenthette volna Magyarországot, de a tettvágy már nem tud kinőni a Tettből ebben a lótuszevő kori nagy fásultságban.
És Szabó Dezső Elsodort faluja pedig már a háború négy évének visszavonhatatlanul tragikus változásait mutatja, hogy a tett néhány évvel később már kevés, mert megváltozott a világ, az egykor duzzadó erők elfogytak, a maradékuk pedig már nem képes egy kiéheztetett és kizsarolt nagy nemzetet megtartani.