À la recherche du temps perdu… harsogja felém Proust regényfolyamának címe.

Az elveszett idő nyomában…

Az újév első napja az egyetlen szilárd pont az Idő nagy Óceánján… mondhatnánk dadogó közhelyek rossz mámorában. De ebben is van igazság, innen még tisztán látszik a közelmúlt, s a jövőt friss akarással akarjuk megrajzolni.
De minél öregebb az ember, annál több benne a fáradt lemondás és a szkepszis.
Mit hagyunk magunk mögött? Vannak, akik tovább áradó életeket, s vannak, aki halálokat, tétován nyitva hagyott sorskérdéseket.

Az előbbiek ösztönösen érzik, hogy az életet élniük kell, hiszen Ady szavaival az Élet szent okokból élni akar.
Keats-től pedig tudjuk, hogy a halál az Élet magas díja.
Az élők ellepik az utcákat, gyárakat, tervezői irodákat, színházakat, koncerttermeket, pályaudvarokat. Újból viszik magukkal a súlyos álmokat, folytatódik a gigantikus robot.
A halottak elengednek, s onnan fentről vigyázzák a sorsunkat, mint a régi antik istenek. Ha kérdezzük, válaszolnak. Ő mit tenne, mit mondana… Aztán elmondjuk magunkban, hogy már egy éve, már hét éve, több mint egy negyedszázada…

És jönnek a fogadalmak, De mögöttük ott settenkedik a kompromisszumkészség árnya. És a kompromisszum az elvek halála.
2010.
A nemzet életében ez az év akár sorsdöntő is lehet. Egy kifosztott, kirabolt, megalázott, ezerszer lekacagott nép várja sorsának jobbrafordultát.
Nézem a mozifilmek plakátjait, a műsorok stáblistáit. Mindegyik állítólag magyar. De egyikben sem látok széparcú magyar embereket, csak megannyi ürestekintetű, cinikus, buta és nemzetidegen pofákat, elborzasztó vagy szánalmat keltő álarcokat, ripacskodást, alpáriságot, a bátor szókimondás helyetti erkölcstelen kan- és szukaösztönné aljasított verbális sóvárságot.
Keresem a modern „magyar” irodalom polcain az olvasók milliói által sóvárgott magyar hangot. De mindenhol csak az erzsébetvárosi tényészliberalizmus hőzöng, ordibál, suttog kéjesen, összekacsint a hátunk mögött, csámcsog a csontig rágott magyar népléleken.
Trágyadombok párolognak pusztító vulkánná, csatornák öklendik fel bűzös megvetésüket.
Keresem a nagyvárosok és a falvak utcáin azokat a régi magyar archetípusokat, a pesti vagányokat, a nemzeti érzelmű budai entellektüelt, a pannontájak, a kunság, a Tiszántúl dolgos parasztját, Keresem a palócok mikszáthos embereit, a gyönyörű székely lányokat, a széparcú székely fiúkat, az erős vállú délvidéki magyarok végtelenbe merengő optimizmusát, Kárpátalja elborzasztott valóságát…
De szinte mindenhol huncutképű kékharisnyások, alkoholtól eltorzult arcú férfiak, tettetett mosolyú nemtörődöm ifjú hölgyek, félanalfabéta, eldohányzott csúfságú fiatalok nyüzsögnek rajtunk..
Zúg a kontraszelekció kádári malma, még ma is idehallatszik a moraja. A szemét úszik a magyarság folyamán, a alulról egyre feljebb iszsposodik az egykor megszentelt víz.
Ma is e nemzet fölött uralkodik a körmöket letépő, veséket lerúgó, emberek százait savas kádakban megnyúzó, testüket ledaráló bolsevik ballaszt. Sakálkölykeik uralnak gazdaságot, kultúrát, médiát. Ragadozó ösztönük a zsákmány megszerzésénél tovább nem terjed. Hemzsegő létükből hiányzik a teremtés eszméje és az alkotás ösztöne.  Fegyverük a gyűlöletkeltés nagy paradoxonja, gyűlöletnek hívják az életösztönt, míg életünket megvetik, birkakollektivitássá silányítják.
Nagy a válság, de a legnagyobb adósság is visszafizethető. A kádári kölcsönöket a magyarság már huszonhétszer fizette vissza. De az adósságspirál még ezerszer is behajt rajtunk százezres százalékká felbüfögött kamatot. Ameddig tűrjük... De miért ne tűrnénk, hiszen tűrjük, hogy országcsonkítással elrabolt testvéreinket naponta pofozza rác, tót vagy az oláh. Miért ne tűrnénk, hiszen tűrjük, hogy a külföld lecigányozzon, letolvajozzon, gúnnyal nyerítsen a képünkbe. És tűrjük, hogy a ránk hemzsegett törzsi kannibalizmus – ahogy a protestáns zseni Szabó Dezső mondta – naponta bennünket fasisztázzon, nácizzon, kicsinyelljen, rajtunk röhögjön, rúgjon, szánkba köpje gyűlöletének sistergő nyálát…
Nekünk már minden vízcseppünk epévé vált, a nyelvük húsában még az izzó vasszeg is belerozsdál és elmállik, s vakságunkon már csak elzsírosodó szívünk tud túlnőni.
A lelkek válsága a kor pestise.

Ha jószóra vágyom, a hivatalos irodalmat elkerülöm. Ha tisztasággá nemesedő esztétikát akarok, csak a magányos zsenit, Döbrentei Kornélt vagy a kitűnő Mácz Istvánt olvasom, vagy Kovács Anikót, Nagy Ádámot, Rácsai Róbertet, Csehszakál Istvánt, Verzár Évát, Vesztergom Andreát, Hollósy Tóth Klárát, Magdás Emőkét. Művüket még nem engedi ez a kor nemzeti irodalommá kanonizálni, de a Világnak, a mi magyar világunknak joga van a jobbhoz. Ez a fogadalom a mi titkos szövetségünk.

Hiszem, hogy 2010 sorsdöntő év lesz. Mert a jobb jövő felderengeni látszik, az elgazemberkedett múltunk visszataposásához pedig van még néhány évnyi erőnk.
Eszményeink még élnek. Távoli és misztikus látomások, őrtüzek és lidércfények…
Hiszek 2010-ben, de leginkább szűzmáriás nemzeterényeinkben, hunyadis hősiességben, kurucos méltóságunkban, s legfőképp a Magyarok Istenében.

Mi az irodalom feledata 2010-ben...? Ugyanaz, mint hatezer éve. Könnyíteni a szíveken, nemes látást adni a látónak, jóval gyarapítani a jóra igyekvőket. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik jól írnak, s vannak, akik a művészet szentegyházának főpapjai. Mindenki azonban egy a célban és az eszményekben. Ahogy a csodálatos Tóth Árpád ránk hagyta örök-aktuális sorait:

S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!

                
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!