Most egy kis kitérőt teszek.
Eddig és többnyire a francia költők, írók közül választottam ki esszéim alanyait, hiszen őket eredetiben értem, érzem, fogadom be, és a magyarok mellett a francia irodalmárok állnak legközelebb hozzám.
Az én szívem csücske a vers.
Regényt sokkal ritkábban olvasok.
Érdekes módon – ha mégis ezt teszem –, ebben a műfajban nem a franciák élveznek elsőbbséget.
...valamiért az angol írókat olvasom szívesen, azok között is elsősorban azt a zsenit, aki minig óriási hatással van rám.  Most róla, a legkedvesebbről "vallok".
William Somerset Maugham.

Elöljáróban és lakonikus tömörséggel: hihetetlen rajongója vagyok Maugham-nak. Van egy novelláskötete – Egy távoli gyarmaton a címe – ami a könyvtáramban már a harmadik példány, mert szinte - szó szerint - rongyossá olvasom.
A „szerelem” még a gimnáziumi évek alatt kerekedett köztem és Maugham között - erősen egyoldalúan…
Aztán 1973-ban megjelent a fent nevezett, tizenhárom novellát tartalmazó kötete, és én végzetesen beleszerettem. Aztán a másik - és rögtön kiderült: egy életre szól ez a „szerelem”.

Nézzük először a száraz tényeket: W. S. Maugham brit regény- és drámaíró 1874. január 25-én született Párizsban. Apja a párizsi angol követség jogtanácsosa volt ekkor, ám Maugham még egész fiatalon árvaságra jutott, és megtanult a saját lábán megélni, eltartani magát. Mivel jómódú családba, előnyös bölcsőben született, volt pénze, és Heidelbergben, majd Londonban orvosi tanulmányokat folytatott és szerzett sebészi diplomát. Egy rövid ideig praktizált is: igazi orvos volt, műtéteket végzett, miközben otthon, esténként írogatta elbeszéléseit és regényeit. Emlékszem, ezt kamaszlányként roppant romantikusnak, imponálónak éreztem. Ma már persze mosolygok ezen.
A kezdeti kudarcok után 1897-ben megjelent a Liza of Lambeth című regénye, melyen átüt még az erős hatásokra oly nagyon törekvő kezdő író cseppet erőltetett stílusa.
Ezután színdarabjait szárnyára kapta a hírnév: egyszerre négy művét is játszották Londonban.
Későbbi regényei közül kiemelkedik az Örök szolgaság – mely számomra attól is nevezetes, hogy noha könyvtárból kikölcsönözve legalább hatszor olvastam el a kétkötetes regényt - megszerezni csak úgy öt vagy hat éve tudtam egy budapesti Antikváriumban. Már a létező összes, általam ismert Antikváriumban ott díszelgett a nevem a „várólistán”: amint egy Örök szolgaság beérkezik: kapom az értesítést. Be is tartották a szavukat becsülettel, így már saját példánnyal dicsekedhetem – úgy 25 évet vártam erre a saját könyvre…
Ez csak egy mellékvágánya írásomnak, nem tartozik szorosan Maugham írói munkásságához, és méltatásához.
Az már annál inkább, hogy az Örök szolgaság, mely 1915-ben látott napvilágot, az író méltatói, elemzői szerint a „szexuális jobbágyság” problémáját tárgyalja, javarészt önéletrajzi elemekre támaszkodik, és a Flaubert vágta szellemi csapáson haladva gombolyítja történetét, félreismerhetetlenül a francia író elbeszélő művészete hagyta rajta „ujjlenyomatát”. Elismerten Maugham egyik legjobb regénye ez.
Szikár, súlyos, nem az az olvasmányos fajta - de nagyon jó regény.
Mindent elolvastam, amihez csak Magyarországon hozzá lehet jutni.
…és a következő könyve – melyet akkoriban megszereztem -, nálam telitalálat.
Közismerten Gauguin-imádó ember vagyok, örömmel olvastam kedvenc íróm regényét, melyben kedvenc francia festőm élete tárult elém: ez aztán az igazi nyerő páros - gondoltam. És nem is csalódtam: Az ördög sarkantyúja vissza-visszatérő olvasmány-élményem, ahogyan a Színes fátyol is, melyből mostanában készült remek film, s melyet már olyan sokszor megnéztem…
A két háború közötti időkben Maugham egyike volt a legjelentősebb útleíróknak. 1949-ben kiadták válogatott írásait saját naplójából, Egy író jegyzetei címmel. Bár ezek az írások epizódszerűek és minőségük változó, több mint ötven évet fognak át Maugham rajongói és tanulmányozói örömére.

Élete éppoly kalandos volt, mint amit novelláiban, regényeiben ábrázolt. Magánéletét – és biszexualitását – sem őrizte hét lakat alatt. Bár Maugham szexuális kapcsolatai többnyire férfiakkal alakultak ki, a női nemet sem vetette meg. Viszonyt kezdett Syrie Wellcome-al, az amerikai születésű gyógyszerészmágnás Henry Wellcome feleségével, s e viszonyból született lányuk, Liza. Henry Wellcome ekkor beadta a válópert, és 1917-ben Maugham és Syrie összeházasodtak.
Maugham biszexualitása kétféleképpen is hatott írásaira. Mivel a nőket szexuális riválisainak tekintette, gyakran ruházta fel őket olyan szexuális étvággyal és szükségletekkel melyek a korabeli szerzők munkáiban eléggé szokatlanok voltak. A Lambeth-i Lizá-ban, a Sör és perec-ben, és a Borotvaélen-ben a női karakterek szexualitása annyira elsöprő, hogy a következményekkel mit sem törődnek.
A másik hatás saját világszemléletében nyilvánult meg: bárhova utazott, szexuális hajlamait görbe szemmel nézték, sőt, bűntettként fogták fel, és ez Maugham-ot toleránssá tette a mások hibáival szemben. Olvasói és kritikusai gyakran panaszkodtak, hogy regényeiben és színdarabjaiban nem ítélte el elég egyértelműen szereplői rossz tulajdonságait. Kritikusainak Maugham 1938-ban így válaszolt: „Az én hibám kell, hogy legyen, hogy különösebben nem lepődök meg mások bűnein – hacsak azok nem érintenek engem személy szerint.”
Maugham gyakori utazgatásai és Haxtonhoz fűződő kapcsolata megkeserítette házasságát, és 1927-ben Syrie és Maugham elváltak. Maugham a válás után 1928-ban Dél-Franciaországban, Cap Ferrat-ban villát vett, és végleg letelepedett Haxtonnal. A villa nemcsak otthona lett, de egyike az 1920-as és 30-as évek irodalmi szalonjainak is. Írói munkásságát fáradhatatlanul folytatta; 1940-re, amikor a németek lerohanták Franciaországot és Maugham-nak el kellett hagynia a francia Riviérát, ő volt az angol nyelvű világ egyik leghíresebb és egyben leggazdagabb írója. Ekkor már a hatvanas éveit taposta.
A II. világháború nagy részét az Egyesült Államokban tö1tötte, főképpen Hollywoodban, ahol forgatókönyvek írásával foglalkozott, és sok könyvéből készült nagy sikerű film, igencsak neves filmszínészekkel. Amikor Gerald Haxton 1944-ben meghalt, Maugham visszaköltözött Angliába, majd két év múlva franciaországi villájába. Gyakori utazásait leszámítva, itt lakott egészen haláláig.
Nizzában halt meg 1965. december 16-án.
W. S. Maugham-nak nincsen sírja. Hamvait a canterbury-i King's School „Maugham könyvtára” közelében szórták el.
*
Írásai közül én most a leginkább nekem tetsző (és ronggyá olvasott) Egy távoli gyarmaton-t, és Az oroszlánbőr-t szeretném megmutatni: ahogyan én látom.
Nos, én remekműnek látom mind a kettőt…
Negyvennégy ragyogó novella olvasható e két kötetben, és mivel Maugham kiváló mesélő - olvasóját egyetlen percre sem engedi könyvétől elszakadni.
Stílusa és szerkesztése fölényesen elegáns, az írói mesterség minden fogását ismeri. Témája főleg az előkelő angol társaság világában bonyolódó szerelem, és az abból fakadó különös lélektani problémák; szociális kérdésekkel Maugham soha sem foglalkozott…
Valószínűleg pont annyira kívül esett írói, belső, meghitt világán, mint nekem – lám, még közös vonásunk is van, ha mégoly cseppnyi is, mint ez.
Maugham beutazta egész Amerikát, Európát, a Közel- és Távol-Keletet, a Csendes-óceáni szigetvilágot. Főleg Malájföld marasztalta őt sokáig, legtöbb elbeszélése itt játszódik.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezek az egzotikus környezetben játszódó novellái nem titkolt közvetettséggel támogatták az angol gyarmati uralmat – a rá oly jellemző, finom, szigetországi eleganciával.
Még ma is elképedek egy-egy műve olvastán, és buzgón fohászkodom, hogy csak a fele szellemesség reményében és cum grano salis tudjam az ő hihetetlen írói nagyságát magamévá tenni. Azt hiszem, jó okom van azt hinni, hogy még sokáig szaladhatnék a tollam után, ha Maugham nyomdokain járva megpróbálnám elérni azt a fenséges és légritka magasságot, ahol már-már tüdővérzést kap a magamfajta egyszerű tollforgató. Én inkább prózai művet, novellát, regényt nem is írok, vagy ha igen – nagyon félve és ritkán. De még ma nagy élvezettel, és szinte hetente veszem kézbe bármelyik kötetét.
Megunhatatlan. Maugham könyveit képtelenség letenni.
Ez most nem egyfajta stílfordulat írásomban: a lehető legkomolyabban így gondolom, bár az igaz, hogy én nagyon is elfogult vagyok Maugham-mal szemben.
Maugham elbeszéléseinek főszereplői legtöbbször és többnyire angol gyarmati tisztviselők, közhivatalnokok, ültetvényesek. Elsősorban az ő életük - nem annyira a bennszülötteké – érdekli az írót.  Többnyire tragikus sorsú emberek, akik számkivetettnek érzik magukat a trópusokon, és szívesen kitárulkoznak az idegen utazó előtt.
„Gyakran megesett már velem – írja egyik novellájában -, hogy valaki a dzsungelbeli magányos őrhelyén vagy egy nyüzsgő kínai város közepén egy magában álló rideg, fényes házban olyan történeteket mondott el magáról, amit még bizonyára soha, egy teremtett léleknek sem mesélt el. Hisz én csak amolyan futó ismerős voltam, akit addig sosem látott, s többé nem is fog látni, vándor, aki egy pillanatra felbukkant egyhangú életében, s akinek valamilyen mohó vágy ösztönzésére feltárta a szívét. Ilyen módon egyetlen éjszaka folyamán (egy-két szódásüveg és egy flaska whisky mellett, midőn az ellenséges, kifürkészhetetlen világ kívül esik az acetilénlámpa körén), többet tudtam meg egy emberről, mintha tíz éve ismertem volna. Annak, akit érdekel az emberi lélek, épp az efféle vallomás az utazgatás egyik nagy gyönyörűsége.”
Bajban vagyok, ha eme kedvenc könyveim negyvennégy novellájából a legeslegkedvesebbet kellene kiválasztanom.
Hiszen már szinte fejből, betéve tudom mindet, de ha nagyon megszorongatnának, és az életem függne a választól és a választástól, valószínűleg az Oroszlánbőr-ben található A körülmények hatalma című novellát választanám.
Ezt a művet olyan mélységesen szeretem, hogy ha kell, akár szó szerint elmesélem kívülről mind a 27 oldalt. Lehet, hogy itt-ott tévednék - de miután legalább nyolcvannyolcszor (ha nem többször is) elolvastam már – ezen nincs mit csodálkozni.
Hadd álljon itt Maugham egy immár szállóigévé vált mondata - de senki se higgyen neki: a nagy író lódít, amikor ezt írja:
„A regényírásnak három szabálya van. Sajnos, senki sem tudja, mik azok.”
William Somerset Maugham tudta.