Taine, a nagy francia irodalomtörténész, írja e gondolatot az angol irodalom fejlődését irányító közállapotokról.
A reneszánszkori Anglia valóban az írók Mekkája lehetett, hiszen olyan színes, vad és kegyetlen korszakot sem azelőtt, sem azóta nem élt meg ez az Európától mindig elzárt sziget.
A XVI. századon átsüvítő vallásháborúk, királyellenes pártütések elegendő témát adtak a kornak. A drámaírók és költők pedig nem az eseményekről írtak, hanem az emberállat működéséről, mely Istent vesztve a legtragikusabb szereplővé tombolta fel önmagát a kor színpadára.
London ebben az időben sáros, kövezetlen utcáival, az utakról átterelt állatok ürülékének szagától, a fából ácsolt emeletes házakból kiöntött vizelettől, szeméthegyektől, a piacról idepárolgó szagoktól maga lehetett a pokol.
Járványok és tűzvészek tomboltak a szegényebb negyedekben, melyeket elleptek a vidékről idevándorolt tolvajok, prostituáltak, orgazdák, szerencsejátékosok, bűnbeesett papok, lecsúszott nemesek, kalandorok, kéjsóvárok, mindenféle gazemberek, a szigetek szinte teljes söpredéke. Sötétedés után az emberek csoportokba verődve voltak kénytelenek közlekedni, hiszen rablóbandák fosztogatták a békés polgárokat, s egy-egy erszényért bárkinek átvágták a torkát.
Természetesen a magasabb társadalmi rétegekben a bűn ugyanúgy tenyészett, mint a sikátorok népe közt, s egész erdőket ácsoltak bitókká hercegek, grófok vagy magas állású papok nyakának kitöréséhez.
Az iskolákban az erőszak is infernális méreteket öltött. Gyakoriak voltak a verekedések, vérre menő ökölharcok. S ezek közt a vad fiúk közt csak a vessző és a bot tudott rendet tenni. A gazdagabb oxfordi diákok hazájukat elhagyván szétáradtak a világ minden tájára, s ott pusztították a tengeri és szárazföldi vadat. Lelkük csak a vörösen gőzölgő vér látványától tudott jóllakni.
Az emberek fegyvert viselnek az utcákban, bordélyokban, kocsmákban, de még a színházakban is. Az ország egy hatalmas katonai táborra emlékeztet. A férfiak hatalmas, fehérbőrű húsdarabok lehettek, melyek a nyers és a sózott húst vadállati ösztönnel falták, s rá literszámra öntötték a sört. Hamar fegyvert rántottak, s nem sajnálták saját vérüket sem egy rosszul elejtett szóért kiontani.
Királyokat, királynőket, püspököket, tengernagyokat, hercegeket tucat számra fejeznek. Gyakori, hogy az agónia utolsó pillanatában az akasztottat letépik a bitóról, testét máglyára dobják vagy felnégyelik. Felszúrt fejek vicsorognak a bástyákon vagy a várkapun. Terjed a boszorkányság vádja, Egy alkalommal karthauzi szerzeteseket égetnek meg, majd testüket felnégyelik, s a testrészeket a bástyára tűzik. Olyan híreket terjesztenek, mely szerint a boszorkányok a kereszteletlen gyermeket megölik, elássák, majd exhumálják, s a csontját ihatóvá főzik..
Az uralkodó osztályok gyakran vesznek részt vadászatokon, medve- és kutyaviadalokon, és még gyakrabban korbácsolják nyilvánosan halálra az állatokat. A szolgákat és a gyermekeket kegyetlenül elpáholják, s a könny és vér látványa nem kelt bennük megindulást.
Erzsébet rendszeresen megveri a cselédlányokat, ököllel üti arcukat, hátukat. Egy alkalommal Essexet megpofozza, más alkalommal leköpi.
Verekedésért gyakran vágják le az öklöket, s izzó vassal zárják el az ereket.
A színházakban gyakori a tömegverekedés, az emberek a kocsmákban vedelnek, a színházban hánynak, a férfiasság jele sokszor a vizeletivó versenyeken dől el.
Az erkölcsi gátak leomlanak, s a kéjvágy vad hullámai alámossák a régi korok ideáljait. Kevés olyan század van, mely ennyire nyíltan szabadjára engedi a vágyakozás gőzeit. A közbeszéd durva és trágár. A királyi ünnepek falusi mulatságokra emlékeztetnek, az emberek minden dolgot a nevén neveznek. A templomok nemcsak a hangoskodó arisztokraták röhögésétől hangosak, hanem a szeretkező örömlányok hangos vihogásától is. A zajnak ára van, s a megvásárolt zajon hízik a klérus.
Természetes volt, hogy ez a kor megteremtse a történelem leghatalmasabb színházművészetét. Ekkor tűnik fel egy erkölcstelen, a feleségét elhagyó, duhaj, orrvadászat miatt elüldözött fiatalember Londonban. A színes és mocskos világ megérleli szellemét, lelkéből égbe nőnek a szenvedélyek , nyelvezete megtelik az az aljasság, gonoszság, alattomosság és őrület vad páráival. Korai műveiben színpadra viszi mindazon erkölcsi züllést, mely körülveszi.
Ez a szellem, William Shakespeare.
Élete telve van gonoszsággal és kínzó munkatébollyal. Megélhetése azon múlik, hogy ki tudja-e elégíteni mindazon állatias kívánalmakat, melyet a közönség elvár. Verekedés, vívás, boszorkányok, jóslatok, kivégzések műveinek állandó díszletei.
De ez már egy másik történet…