Kuthy Lajosról az elmúlt százötven év alatt kötelezővé vált csak rosszat mondani, nevét a megalkuvás és a hazaárulás szinonimájává tenni.
Pedig Kuthy kitűnő író volt, s irodalomtörténetünk legszínesebb egyénisége. Mögötte állt saját korában Jókai, fél évszázaddal később pedig Mikszáth tekintélye.
Jókai így jellemezte:

"Kuthy nem tartozott a fiatal írók közé többé, ámbár mindig szerette a legfiatalabb nemzedéket maga körül egyesíteni.
Gyönyörű nyelven írt, ragyogó phantasiája volt, és a mi a legfőbb a főúri körök kedvencze. Szép férfias arcz, fekete hajjal, nagy lelkes szemekkel, rokonszenves hanggal, mellyel szellemdús társagását minden szívbe behízelgé; és a mellett tökéletes gavallér.
Soha sem láttam én azóta sem olyan elegánsul bútorozott szállást, mint milyenben Kuthy elfogadott bennünket Petőfivel. Ő volt az irodalom grófja.”

Írókén meghódította a magyar irodalom nehezen bevehető bástyáit, férfiként pedig sikert sikerre halmozott a női nemnél. Arisztokratikus fölénye nem arisztokrata származása ellenére is megkérdőjelezhetetlen volt, s kik rangban alatta álltak, megvető irigységgel szemlélték minden mozdulatát. Még a be nem érkezett Jókai és Petőfi is elhúzódtak tőle, és visszafogott gúnnyal várták botlásait. Pedig Jókai igen sokat tanult tőle; leginkább romantikus szárnyalását, gazdag magyar nyelvét, szabadon áradó stílusát. Kuthy nélkül a magyar próza nem léphetett volna ki egykönnyen a magyar nyelvet megkötő német hatás alól. Általa felszabadul a regény a germanizmus gátjától, s végre szabadon hömpölyöghet. Kuthy hatása Jókain és Nagy Ignácon át egészen Szabó Dezsőig nyúlik, s talán Mikszáth is szorgosan tanulmányozhatta. Tehát Kuthy mindenképpen az akkori Magyarország egyik sugárzási pontja volt, akinek fényét sokan vágyták és irigyelték. Fényűzése, sikerei, újítása vad és szertelen életet követelt, melyből megszülethetett az a hatalmas impresszív hullámverés, mely mindenképpen új impulzust adott a magyar romanticizmusnak.
Aki pedig az életet habzsolja, annak az életében sokkal látványosabb bukás következik be, mint amire számítani lehetett.
Kuthyról hatvan éve tilos beszélni, száz éve pedig nem ildomos. Bűne valódi bűn, de ma már inkább kispolgári véteknek tűnhet, mert ez a fényűzéshez szokott férfi nem bírta elviselni a puritán szegénységet, nem tudott bútorai és szőnyegei, tucatnyi szobája nélkül élni, s szinte belepusztult, hogy egykori szalonja elveszett, szűk falai közt csak árnyak járnak, akik könnyen megkísértették.
Pedig azóta az emberi hulladék gigászivá magasodott, amelyhez képest Kuthy csak dilettáns megalkuvónak tűnik. Abban a korban, mikor egy Lukács Löwinger György, aki Poroszlón nyolc embert főbe lövetett, aki kiszolgáltatta a földre döntött Magyarországot a bolsevizmusnak, ami ki akart irtani mindent, ami keresztény és magyar, ehhez képest Kuthy tette csak bűnös ábrándozás volt. Lukács bűneit ma is bagatellizálja a nemzetidegen történetírás, szobra áll Budapesten, míg Kuthy ma is kegyvesztett, megvetett alakja egy letűnt kornak, és senki nem meri kimondani írói nagyságát, prózájának irodalmi forradalmát, egyéniségének kuriózumjellegét. Gáborandorok, szépernők bródyk, szomoryk  telepedtek irodalmunkra, s leplezetlen magyargyűlöletükkel, politikai hazaárulásukkal, irodalmi közízlésrombolásukkal majdnem tönkretették az egész nemzeti kultúránkat.
A bolsevizmus bukása után a Nyugat szerkesztősége  egyszerűen eltűnt Magyarországról miután elárulták és hozzásegítették a szabadkőműves henteslegényeket ahhoz, hogy a legyengített és eljámborított magyar nemzetet vágóhídra hajkurásszák. És a kommunista éra idején is Devecseritől Zelk Zoltánon keresztül mindenki rúgott egyet  a „hőkölés népé”-be, s bennünket az internacionális kussolás vackába rugdosták. miközben Róth Manóhoz aranyborjú-imádságot kérődztünk. Másfél évszázad történelmét latba véve Kuthyz is egy újabb, magyarabb, de leginkább igazabb világlátásnak rehabilitálnia kell, mert jelenkori irodalomszemléletünk a legnagyobbakból vagy hazug márványpofát farag, vagy a felejtés kriptaméhébe száműzi.

Köznemesi származék, feltörekvő papfi, aki egyesíti magában a protestáns székely akaratosságot és a balladásan nyugtalan szellemiséget. A debreceni kollégiom szellemisége megerősíti és szabaddá teszi. Az a talaj, ahol áll, megtöredezik és egymásra tornyosul. Keveseket felemel, sokakat letaszít, de a szerencsések egyik pillanatról a másikra Magyarország legfontosabb embereivé válhatnak. Mind köznemesek vagy feltörekvő parasztivadékok, akik bátran állnak a forradalmi változások forgószelébe. Kossuth, Erkel, Petőfi, Jókai, Vörösmarty, Tompa, Arany és Kuthy kora ez, jobban, mint Eötvösé, Wesselényié vagy Széchenyié.
Ezutóbbiak mérhetetlenül gazdagok jól csengő névvel, legendává nőtt múlttal, politikai kompromisszumoktól terhes jelennel. Mégis ők a kor díszletei a kisnemesi és plebejus előretörés korában.
Petőfiéket már nem fogják vissza, iszonyatos támadások nagy része visszaverődik róluk, s mindig mögöttük áll valaki, aki több mint mecénás.
Kuthy is saját korszellemével emelkedik, már-már őmaga a korszellem. Szép arcú, nemes vonású és tartású, művelt és kiválóan csevegő, akit a vezető politikai hatalmasságok felkarolnak, de még inkább az előkelő hölgyek.
Van benne valami Byronból és a meg nem született századfordulós csevegőkből, a dekadens unalomból, a szabad akaratú stílusművészből és a kicsinyes pompakedvelőből.

Forradalmi tettei miatt börtönbe zárják, de néhány év múlva gróf Batthyány Lajos titkára lett, aki aztán magával vitte az írót Pozsonyba.
Kuthy sikeres novellákkal indul, majd megszületik a Hazai rejtelmek című óriási hatást kiváltó regénye.
Közismert tény, hogy a legnagyobbaknak a legmélyebbre kell süllyedniük, hogy megteremtsenek egy világot, melyek áthágják a csak irodalom falait. Shakespeare legnagyobb tragédiáiból a bűn, a mocsok és aljasság bűze csap ki, de Dosztojevszkij műve is megtelik sátáni figurákkal, a transzcendens gonosszal, melyet csak az infantilis emberi képzelet képes meglátni.

Kuthy számára a Sue-féle rémregény jelenti az inspirációt, s nem a lassan nagyvárossá glóriásodó Pest-Buda árkádos utcasorai.
Csak a legnagyobbak mernek a giccs felé fordulni, vagy mernek a rémregények figuráiból a holdtalan éjekben elmélkedni.
Ebből a szempontból Kuthy a legnagyobbak közé tartozik. Mert Shakespeare-nél a kísértettek és túlvilági jelenségek lélektani asszociációk, addig Kuthynál a szociológiai regény vadászterülete. Kuthy Sue hatására megteremt egy virtuális Magyarországot, melyekben infernális gonosztevők, fausti figurák, a Divina Comediából átvedlett alakok népesítik be Pest-Buda pincemocskú alagsorait és utcáit.
A rémregényi keret ma sem avult el; a jelenkor embere ma is sajgó vallásdeficitjével szívesen merül a képzelet, az irracionális képzetek világába. De a magas irodalom számára Kuthy rémromantikája megkopott, szép, de lepattogzott bútorzat maradt. Ugyanakkor megmaradt sűrű és elszabadult képeinek felzuhogó árja, erőteljes dialógusai és legfőképp politikai tisztánlátása és próféciái.
Mert Kuthy egyetlen megbocsáthatatlan műve, hogy 1846-ban regényének egyik meghatározó iránya a Magyarországot egyre inkább – egyelőre még óvatos ügyeskedéssel – meghódító zsidóság törekvéseinek leleplezetlen bemutatása. A regény megjelenése óta eltelt másfél évszázad mintha Kuthyt igazolná.

„A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért."

Kuthy Kassandra-jóslata nemcsak a hazai zsidóság kritikája, hanem még inkább a magyarságé.
Löbl Simon diagnózisa Adyban zendül majd fel újra, a filoszemita Adyban, aki a honi liberális, nyugatos zsidóság kitartottja volt, akinek engedték, hogy álantiszemita igéket böffenjen fel beteg, romlott szellemi ételektől fortyogó gyomra.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák,
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Kuthy Ady előtt hatvan évvel olyan pontos elemzést ad Magyarország lezüllesztéséről – melyre Berzsenyi, Kölcsey már Kuthy előtt felhívják a közvélemény figyelmét.

„Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber konzervatórium, amelyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy státus sem engedett a spekulánsoknak olyan bő és könnyű nyereséget, anélkül, hogy emberi vagy országos célnak általuk hasznot ne szerezne. A helybeli és jellem viszonyok egészen a malmunkra dolgoznak. Akármilyen politikai színű egyén legyen a nemzet élén, rögtön támad párt, mely mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni.
Azért sok jellem, sok tehetség kényelmei közé vagy szegény zugába vonja be magát, és elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mit se használjon, aminek itt a legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellenciád, hogyne örülne ennek a zsidó. Nekünk olyan nép kell, amely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik.”

Kuthy irigyei számban megfogyatkoztak, viszont hatalmukban megerősödtek. Akik egyenrangúak voltak vele szellemben és lélekben, tehetségben és költői nagyságban, tisztességgel nem kedvelték. A mindenkivel összeveszésre hajlamos Petőfi is gyűlölhette benne a világfit, A költőgéniusz Petőfi, aki végletesen idealista és szeszélyesen egyenes volt, plebejus származásánál fogva sohasem bocsátotta meg Kuthynak a nőkre való delejes hatását, akik képesek voltak Kuthy vagyonvesztése után az író összes bútorát visszavásárolni, s nagyvonalúan visszadni a tönkrement „hercegnek”.
Közös ismerősük, Prielle Kornélia így emlékezik minderre:

„Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűbben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött - lévén az író- és varróasztal, azonfelül könyvtár egy alakban - a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve. Petőfi tekintete rögtön megakadt rajta, elkomolyodott és leült. Kevés idő múlva ismét odanézett, onnan reám, végre azt kérdezte: - Hát azt hiszi, érdemes a »Hazai rejtelmek« szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza? Én elpirultam, mert ő nem-tetszőleg bólingatott a fejével és arcomat vizsgálta."

Jókai is fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy Petőfi és Kuthy közötti viszony megromlásában kizárólag a nőkhöz való viszonyuk eltérése okolható. Petőfi tragikus jellembeli hiányosságnak gondolhatta Kuthy nőfalásait, a nők iránta érzett - már-már vallásos - rajongását. Egy feljegyzésében Petőfit hozza ki győztesnek az íróval folytatott szellemi párbajukból:

„Ugyan te Sándor, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna? a mire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel: ugyan te Lajos, szerettél-e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe?”

A forradalom alatt Kuthy minden érzésében a magyar ügy mellett áll, de a bukással maga is bukik. Szerencsétlen házassága, elhallgattatása megtöri. Anyagi gondjait nem bírja elviselni. Ahhoz túl elkényeztetett és túlontúl gyenge volt, hogy gondoskodjék magáról. A Bach-rendszer hivatalnokává szegődik. Ártalmatlan és ártatlan, mégis a korhangulat árulónak kiáltja ki.
Ha a lélek elveszti alkotó energiáit, a test is feladja... Kuthy viszonylag fiatalon meghal. Az irodalom elveszti leghatalmasabb tehetségét, az élet ormain járó kegyeltjét. Estélyei eltűntével eltűnik a magyar irodalom társadalmi élete, eltűnik a magyar byronizmus, a nemzet nagyjai elhalnak, elhallgatnak vagy megőrülnek. Kuthy rosszabbul jár, őt olyan mélyre ássák, hogy nincs, aki exhumálná egy boldogabb és reményteljesebb kor számára művét. Eötvössel folytatott irodalmi párbajukból is Eötvös jön ki jobban a nagyobb tehetségű Kuthyval szemben. Szelleme forrongó parázs, de csak Harsányi Kálmán és Szabó Dezső szellemében tud reinkarnálódni.
De vesszőfutása halála után is tart. A hazaáruló Görgeynek megbocsátanak, a „bitófamankóra” aggatott magyarság behódol a császárnak, akinek ferencjóskai mámorában elveszíti a nemzet minden realitásérzékét. A bolsevik terror és annak liberális átlényegülése pedig eltörli a nevét kilencven évre. Jóslata azonban lassan és dicstelenül mégis őt igazolja.