Ha valaki a magyar vagy a nagy irodalmat alkotó nemzetek végtelen hegyvonulataira tekint, azt különleges és tragikus életsorsok szédítik el. Mert az író lelkében hosszú idők gyötrő évei alatt terem meg a mű, mint ahogy a kagyló bensőjében a gyöngy, vagy Oscar Wilde csalogányának véréből és énekéből a legvörösebb vörös rózsa. Az író magával cipeli gyermekkorának minden gyötrelmét, íróvá serdülve még mindig szenved tőle, melyben az olvasó a gyönyörűségét leli, s mohón keresi ezekben a gonoszul kifosztott életekben a saját élete sivárságát enyhítő gyógyszert: a katarzist. Közben az író a túlérzékenység stigmáival lesz a mindenkori társadalom bolondja, hogy majd halála után életének minden pillanatát szorgalmas életrajzírók meghamisítsák. Így válik mű és az ember kőbe vésett hazugsággá, hogy aztán a kőtáblaromboló korok befejezzék mindazt, amit az eleven élet oly tragikusan megkezdett.Mert az író gyermekkora sokszor vagy többnyire rettenetes. Nem sokban különbözik más emberek gyermekkorától, de a korán kialakult túlérzékenység féktelenné majd búskomorrá változtatja őket.

Tudjuk, hogy a Shelley vagy Blake súlyosan bántalmazta társait, ismerjük Kosztolányi és Csokonai kicsapatásának történetét, Petőfi megaláztatását, mikor apja ostorral verte meg diáktársai szemeláttára, s tudjuk, hogy Kölcsey, Leopardi vagy Arany mennyire félszeg gyermekek voltak.

Ismerjük Tompa Mihály sanyarú gyermekkorát, ahogy nagyszülei munkába hajszolták és rendszeresen verték, vagy a ma már alig ismert kitűnő regényírónak, Török Gyulának a fájdalmas gyermekéveit, mikor részeges apja rendszeresen ütlegelte. Ismerjük, miként épített a gyermekkor fantáziájából Kölcsey, Tolkien és Jókai titokzatos szigeteket, különleges fantáziaországot, letűnt ókori városképet homokból és agyagból. Túlságosan közismertek Csokonai és Petőfi iskolai kudarcai, vagy Móricz bukdácsolása, későbbiekben Shelley és Kosztolányi kicsapatása, Radnóti és Weöres Sándor gyenge tanulmányi eredménye matematikából. Pedig az író éles elméjű, s legtöbbször kitűnően tanul, de a siker és a kudarc féktelenné kovácsolja vagy magányánnyá lohasztja a lelkét, így szembekerül az őt körülvevő társadalommal.

Az író életében a szerelem is különleges, hiszen fiatalon gyermeki szépségű és korú lányokat szeretnek, mint Petőfi, Vörösmarty, Arany, Novalis vagy Kosztolányi; később polgári házasságokat kötnek, hogy utóbb a polgári házasságuk és életmódjuk lerombolóivá válhassanak, mint Babits vagy Kosztolányi, Shakespeare és Szabó Lőrinc.

               

De az író egyik legiszonyúbb kísértése a pénz. Köztudott, hogy kevés nagynak adatott meg a jólét, különösen kevésnek a megszerzett jólét. Régebben a könyvkiadás az elit luxusa volt, ma mintha úri huncutság lenne. Csokonai rengeteget küszködött saját verseinek kiadatásáért, mire a debreceni kollégium pénzét eltulajdonítva végül füzetekben jelenteti meg műveit, melynek következtében megvonják tőle professzori állását. Szinte látjuk a szegényesen öltözött debreceni poétát, ahogy az országgyűlés forgatagában vagy házról házra kéreget, esdekel, könyörög, hogy aztán kidobják vagy alamizsnát adva neki, elbocsássák.

De Berzsenyi is közadakozásból jelenhet meg, hiszen a viszonylagos jólétben élő költő számára felesleges kiadás volt verseinek nyomtatása. Felesége a késő este alkotó költőtől a gyertyát is megvonta, többek közt így csendesült el az egyik legnagyobb költőóriásunk.

Hasonlóan komikus történt Voltaire-rel, mikor Frigyes császár az udvar gazdag kiadásaira hivatkozva vonja meg ama nagy franciától a gyertyát… 

Tanulságos három nagy író sorsa, akik a könyvkiadásban vagyont akartak keresni. Sir Walter Scott mindenét elveszítette, mikor saját kiadójával társult, s Mark Twain is koldussá szegényedett, mert kezébe vette a könyvkiadás sorsát. Később Balzac rokkant bele a már természetesnek tűnő vállalkozásba, olcsó sorozatban kiadni nagy klasszikusokat. Balzac harminc évig dolgozott napi tizenkét órát féktelen írói lázzal, rettenetes életmóddal, feláldozott élettel, hogy kifizesse a tartozásait. S mikor rendezte anyagi helyzetét és a szerelem is rálelt megtört életére, egy év múlva meghalt. De Baudelaire a Romlás virágainak első kiadásáért összesen egy barátokkal elköltött szerény ebéd árát kereste meg.

Ma az író – különösen Magyarországon – szánalmas figura, ahogy támogatók után kuncsorog, műveletlen embereknél kilincsel, hiszen a műveltek nem támogatják az irodalmat. Természetesen ma is létezik udvari irodalom, de a régi korokkal ellentétben – ahol udvari költő volt Horatius és Vergilius, Tasso és Goethe, Herceg Ferenc vagy Lord Tennyson – ma tehetségtelenek és kártékony szellemek hada habzsolja fel mindazt, amit a nemzeti kultúra akarhat magának; s ma udvari költőnek legalább annyira kifizetődő lenni, mint amennyire kötelező kártékonnyá válni.

A „meg nem értett zseni” képe ma is a modern irodalmi élet legfájdalmasabb kísértetalakja. Ez a kifejezés ma is sértő és lekezelő, hiszen Európa egyik legnagyobb költője, Vajda János, aki a modern és patologikus szerelem felfedezője volt, teljesen ismeretlen maradt. Még Jókai sem látta meg benne a nagy költőt, csak régi negyvennyolcas harcostársnak kijáró szeretettel és baráti tisztelettel támogatta.

De Hölderlin, Keats vagy Trakl félreismerése ma is intőjel, s leginkább nekünk József Attila tragikus félreállítása az egyik legfájdalmasabb pillanat a magyar irodalom történetében.

              

Az őrület is az egyik legszomorúbb kísértője az írónak, hiszen Tasso, aki majdnem gyilkossá lett egyik rohamában, vagy Csáth Géza, aki gyermeke szeme láttára lőtte agyon a feleségét, mind őrültek voltak a kor polgári józanságának értelmében.

A fiatal Georg Trakl a frontszolgálat során beleőrült a háború borzalmaiba, és a gyógyszerek túladagolásával vetett véget fájdalmasan rövid életének. De a szerelmektől és az irodalmi közömbösségtől meghajszolt József Attilát és Juhász Gyulát egyazon évben kergette az őrület a halálba…Vagy Nietzsche, a részvétlenség filozófusa, aki zokogva borult Itáliában a lovak nyakába, mikor azokat a kocsis ostorral verte. 

Az irodalom hosszú és nagy hegyvonulatai a távolból is felénk ragyognak fagyos és grandiózus pompájukban. Megcsodáljuk, mikor a hajnal glóriává varázsolja föléjük a napfényt, csodáljuk márványos fehérségüket az éjszakákban, különös tűzvarázsukat a vörös alkonyatokban. De vajon meglátjuk-e a hegyek mélyén őrjöngő és zakatoló belső erőket, amelyek létrehozták a világ iszonyú és nagyszerű kolosszusait?