Nem ismerem Őt személyesen, de művészete miatt mégis jobban közelebb kerülök Hozzá, mintha esténként együtt beszélgetnénk mindennapos semmiségekről egy kávéházban, vagy akár egy kiskocsmában egy tolakodóan izgató csirkepaprikás előtt.

Elképzelem, hogy beszélgetnénk Kantról vagy Nietzschéről, esetleg a nagy orosz regényekről, megkérdezné, hogy mi a véleményem Turgenyev egyik-másik regényéről, esetleg mosolyra késztetné, hogy nem ismerem annyira Böcklin festészetét, amennyire egy olyan „magánszorgalomból széplélek”-nek ismernie kell, mint amennyire én vagyok.

Újra és újra gyönyörködöm a festményeiben a gyönyörködés nem hétköznapi izgalmával. Különösen tájképeiben keresem az emberiség régen elvesztett illúzióit, mindazokat, amelyeket Spengler alig száz évvel ezelőtt a fausti ember jelképének érzett, a végtelenbe törő vágyat.

Nézem Tornyai Tibor festményeit a látni akaró ember izgalmával, de csak olyan iskolás fogalmak jutnak az eszembe, mely szerint a horizontvonal a kétharmadnyi eget az egyharmad részben megfestett földi tájtól elválasztja. Elszégyellem magam, de azért van egy vigaszom. Talán csak én látom, hogy a kicsinyke földi táj is annyi égi idealizmussal megfestett, amely nem engedi az embert a kisstílű vizsgálódásra.

Amit viszont mindenki láthat, hogy Tornyai az utolsó romantikus festő ebben a romantikát giccsként, a hazugságot az igazság nem teljes kibontásaként, a jóságot az érdekek szerencsés együtthatásaként magyarázó világban, amelyet a legmagányosabb német, Nietzsche, az értékek átértékelésének diagnosztizált.

Művészete egészen őszinte, nem iskolák és stílusok absztrakt hókuszpókusza, hanem józan és egészséges, friss és erőteljes. Nem azt festi, amit ő lát, hanem azt, amit mindenki lát. Ezért az önzés áll legtávolabb egész személyiségétől, az embert elfogja az a fajta kollektivitásérzés, amely egykor az ember magától értetődő életszemlélete volt.

Néha azt érzem, hogy állatalakjai inkább porcelánfigurák a tájban, mint valóságos élőlények, melyek nem az izmok játékával és nem az akarat szabadságával bűvölnek el. De azt is érzem, hogy nem is akarnak többek lenni, csak azt a gyermeki idealizmust akarják a szomorú magyar táj bűvkörének visszaadni, amely olyan lehetetlennek tűnő valóság a meglettség és a hétköznapiság kegyelemnélküliségében.

Aktjai is nagyon távol állnak a mai nőideáltól, amiről valljuk be, sok minden eszünkbe jut, kivéve a nő. Tornyai női telve vannak a női szépség ideges nagyszerűségével és izgató parfümériájával, vonz bennük a fejlett nőiség és a majdani anyaság szentsége is. Bár azt is bevallhatjuk, hogy ezek a törékeny ifjú hölgyek idegenül festenének a rubensi vitalitás közegében. Körülbelül úgy, mint az elemi iskolás lányok kötélugró csoportja a német női úszóválogatott mellett.

Tornyai női harmonikusan szépek, a külső szépség és a belső tisztaság kiegyenlítődik a képein, mint ahogyan a nappal és az éjszaka tisztasága és nyugalma találkozna ezeken az idealizált arcokon, ezeken a finom vonalvezetésű formákon.

Tornyai Tibor ihlete – ha egy disszonáns szóviccel akarnék élni – légből kapott ihlet, de inkább égközeli, hiszen aki a felhőket járja és az egeket rója, azt egy népszerű regény és film főhősének szavaival jellemezhetünk: Isten szemével láttatja a világot. S kell-e nagyobb dicséret a laikustól, minthogy e művekben újra érlelik John Ruskinnak, az angol esztétizmus atyjának azon gondolatát, mely szerint minden művészet – imádság.