Oly kort élünk, mikor a szép szó és a tiszta érzés felértékelődni látszik.

Némely kor embere reménytelenül tekint vissza saját évtizedeire, s elkeseredetten állapítja meg, hogy az elrohanó idő meddő és szikár talajba süppedt. Ilyen lehetett az angol és a magyar XVIII. század.

Vannak korok, melyek reménnyel tekintenek előre, s a kor embere megérzi, hogy új és friss szelek boldog tavaszként köszöntenek a világra. Nemzedékük előkészíti és kitapossa az utat az utánuk jövőknek. Ilyen volt a Sturm und Drang, az angol preromantika és Vajda János kora.

Klingernek a Sturm und Drang mozgalom nevét adó drámájának egykori kiadása

S végül eljönnek azok a korszakok, melyek embere olyan időket élhet át, mikor a történelem kibontja szent lobogóit, új hang és új művészet nyári záporai verdesik át a múlt szikkadt földjeit, s a Költő ismét több lesz, mint a szent reménykedés bohóca.

Ilyen volt az Erzsébet-kor Angliája, a német és angol nagyromantika, a franciák klasszikus nagy százada, Petőfi és Ady Endre rövid évtizedei.

A Művész újra prófétasorsra rendeltetett, s végre nem a béke napjait számlálja, mint a boldog ember, hanem számba veszi azt a világot, melynek kimérésére hivatott.

Aranylant… Morzsolgatom ezt a különös hangzású szót. Hangzás és tartalom együttesen is muzsikás szép jelentés.

Reményt ad és reménykedésre kötelez. Nézem az itt megjelenő művek sorát, s különös elégedettség tölt el még akkor is, ha mellettünk a válsághangulattól terhes világ terpeszkedik.

Olvasgatom szerzőink írásait, műfordításait, és hallani vélem egy újabb kori, egy zsenge hajtások közt lassan izmosodó újabb magyar irodalom lélegzetvételeit.

Festmények igéznek és fotók csábítanak, sok évszázados zenei tradíciókat hallgathatok ki, s mindezek megerősítik bennem az ősi magyar kollektivitás, a belső ökonómia érzését.

                                                                        

John Keats sírja

Ma azon kaptam magam, hogy ebben a kora őszt megidéző téli napon jókedvvel sétáltam a főutcán, ahol az emberek gyermeki örömmel sütkéreztek a gyenge nap langyos tüze alatt. Mintha az idő egy pillanatra megfeledkezett volna magáról.

Pedig reggel villogó mentőautó állt még itt, ahol bámészkodó emberek lesték egy beteg szív iszonyú haláltusáját. Hirtelen minden, ami hétköznapi öröm és bosszantó jelenség, súlytalanná vált, mint azok a földi mértékkel mért roppant gépek, melyek kiszakadva a földi légkörből apró kacatokként sodródnak az űr végtelen csillagcsendjében.

Mert az élet a boldogságra túl rövid. Talán a gyermekkorban hagytuk az öröm óráit, s emlékezéssel kísértjük a szívünket. Talán ezek a kísértések teremtik az irodalmat, melynek a szorgalmas elme gyönyörködtető grammatikát és stílust ad.

Egyszer egy férfinek a kórházfolyosón adták át a felesége hagyatékát, egy szemüveget, egy jegygyűrűt és egy verseskötetet. Ez a három dolog maradt végig az asszony mellett: látás az olvasáshoz, hűség a szerelemhez és a szépség vigasza.

S talán az a bölcsesség, amelyet a huszonhat éves Keats írt, mielőtt a tüdővész végleg keresztre feszítette volna:

„Verse, Fame and Beauty are intense indeed,

But Death intenser, - Death is Life’s high meed.

A vers, a hír és a szépség csakugyan intenzívek,

De a halál még intenzívebb: a halál az élet magas díja.”

És nem tudjuk elfogódottság nélkül olvasni Babitsnak önvigasztól kegyes sorait, amelyeket gégeműtétje előtt írt:

„Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.”

Hangszerek, melyek bölcsességgel, szeretettel, vigasztalóan szólalnak meg. Mindegyikük másként, de mindannyian menekülve a valóság disszonanciái ellen.

A művészet és a vallás örök fogalmai keresik az öntőformát, melyben újraszületnek, az élet és halál ideái keresik a formáló edényt és az új és mindennél nemesebb anyagot, mely által néhány Kiválasztott egy jobb világ reményében álmodozhat.

Mint ahogy a nagy német, Goethe érzete, mikor a weimari kripta félhomályában felemelte a nagy pályatárs koponyáját:

„Wie sie das Feste lässt zu Geist verrinnen,
Wie sie das Geisterzeugte fest bewahre!

„...ami szilárd, szellemmé oldva leng el,

s a szellem műve megmarad szilárdul.”

Azonban sokszor elegendő az éltünk könnyebbé tételéért egy kedves dal, egy örömben megfogant sor, egy hétköznapi okossággal elmondott történet. Mikor megfáradunk az eszmék súlyától, segít az irónia, a humor, egy-egy naiv ábránd, s a kéznek és a pengetés akaratának a lágyabb húrok, melyek édesebben zengnek, mint a lélek eleven húsába mélyedő dallamok. Mindkettővel együtt kell élnünk, hisz mindegyiknek közös az eredője: az ember erényeivel és gyengeségeivel együtt.

Goethe Itáliában

Ma oly kort élünk, amelyben a szépség felértékelődését a szép szavak hiánya is okozza. És nemcsak a külső szépség látszik veszni, hanem a belső teremtő erő is hanyatlik.

A világ mintha egyébről sem szólna, mint a háborúba igyekvő emberiség örök magányáról.

Vallom, az ember teremtésre rendeltetett. Házat épít, földet művel, tervez, tanít, gyógyít. Megmunkálja az anyagot, s pihenésre igyekszik a Művészethez.

Soha nem volt nagyobb szüksége rá, mint most. De a jelenkor művészete még várat magára, vagy csak hallgat, mint a sok ezer esztendős szfinxszek, melyeket hatalmas évezredek ringattak némává. Ahogy Shaw Kleopátráját hallgatta ki az örök Caesar az egyiptomi éjszakában, úgy hallgatózik reménytelenül a modern emberiség az ideálok kővé dermedt szobrai alatt a XXI. század éjszakájában.

Kosztolányinak van egy különös és keseredett hangú írása, mely talán irányjelző is lehet számunkra.

„- Mi a véleménye erről a könyvről?

- Az, hogy nyelve nyakatekert. Némely mondatát ötször is el kellett olvasnom, és mégsem értettem meg.

- Sok mélység van bennük.

- Akkor az író ezt sikeresen eltitkolta. Úgy bezárta nyelvtani ficamaiba, hogy senki se férhet hozzá…”

A jelenkor hivatalos irodalma – valljuk meg – terhelt a nyelvi ficamoktól, a magát írónak képzelők önkényétől és önzésétől. Ezért szakadt olvasó nemzetünk két részre; egy a régmúlt és közelmúlt irodalmát olvasó nagyobb részre, és a csupán sznobizmusból vagy érdekeltségből olvasók szűk kasztjára. Az előbbit már nem kínozza a méreg, az utóbbi már nem nyerhet feloldozást a romlottság alól. A magukat olvasóknak valló, de valójában a könyvektől és a magasabb irodalomtól irtózók hadáról most nem beszélek.

A nyelvi kontárság írja az alázat, míg a nyelvi rombolásra nincs mentség.

Nekünk, akik olyan útra léptünk, amelynek nincs vége, hossza beláthatatlan, eredménye kétes, s csak ideái vannak, nekünk botladozásainkra csak egyetlen mentségünk van, hogy tiszteljük az Olvasót és óvjuk az értelmet és a nyelvet.

Ezért valljuk mindannyian Kosztolányival:

„- Hogy az író milyen szakács, nem tudom. Lehet, hogy főztjét megfűszerezte, s leöntötte mindenféle ínycsiklandó mártással is. De maga a nyelv, melyet elém rakott, rohadt volt és ehetetlen. Ennélfogva nem is nyúltam hozzá. Csak megszagoltam és otthagytam.”

A fiatal Kosztolányi

Úgy kutatom az újabbkori magyar irodalom nyomait, mint a régész a letűnt világ nyomait. S mindenhol azt tapasztalom, hogy amaz többre lel, mint én, akinek csak a könyvtárak és a könyves szalonok friss kiadványait kell fellapoznom. S mégis az én hitem hajlik a reménytelenségbe, s a konok archeológus lépten-nyomon felkiabálhatja az elhanyatló régmúltak csendjét. Úgy tűnik, mintha könyvkiadásunk csak a könyvről szólna, annak is fizikai és statisztikai jelenvalóságáról, s mintha a két legfontosabb dolgot el is vetette volna: a magyart és az irodalmat.

Lapozgatom a kor nagyjainak írásait, és elszomorodom, hogy könyvek százai csak üresen tátognak rám, s lapjaik hóviharában száműzöttként botorkálok.

Nem a bölcsek kövét keressük, hanem a hétköznapok bölcsességét. Minden korszaknak megvan a reneszánsza, mindig eljön az a pillanat, mikor a régi formák új tartalommal telítődnek. Százados hangszereket új és friss mozdulattal pengetnek. Ahogy a görög vígjáték Plautusnál újraéledt, ahogy Pindár szelleme egy évezred költészetében kísértett, a reneszánsz újra álmodta Athént, Párizs és Weimar Rómát, Wagner és Novalis a keresztény középkort, Tennyson a tavi iskola aranyló őszi tájait, úgy álmodjuk a mába a régi magyar literatúra szent fogásait, szomorú ritmusait. Mert az érték örök, akkor is, ha az csak egy vad hajtás lehet a romokon.

Az Aranylant egy új reménység zászlóshajója. De ha csak zászló lehet, amit néha meglenget az itt alkotók nagyszerű akarata, akkor is elértük a célunkat. Ha csak annyit tettünk, hogy az utolsó végvárunk, szent nyelvünk dicsőségét loboghatjuk néhány pillanatra, nem kell éreznünk az utánunk jövök vádló tekintetét.

Még akkor sem, ha ma égetőbb kötelesség Dsida Jenő intelme:

Ezért indítjuk most el azt, amit fáradságos akarat és igaz öröm vezérelt. Legyen bármi is munkánk eredménye, a mögötte álló akarat igaz és szent. Lesznek, akik fintorogva fogadják, és a modernitás hamis illúziójával fognak ítélkezni felette.

Hiába a sok nyelvi mákony, áltudományos okoskodás, a szellem zászlóit alattomosan lengetők sáncokra szorult harca, nekünk a nyelv, a nemzet és az örök emberi az egymástól szétválaszthatatlan mindennapi szentháromság.