Csokonai mozarti nagyságú csodagyerek volt, ifjú korára fél tucat nyelven olvasott, költészetével a magyar irodalom kétszáz esztendős lemaradása egy csapásra megszűnt.
Irodalomelméleti írásai nemcsak éleslátásáról, hanem az egész európai irodalom fejlődéstörténetének alapvetőbb ismeretéről adnak bizonyságot; sokkal inkább, mint korának nagy literátusai.

De sorsa először apját ragadja el tőle, így rámarad a család fenntartása, melyet helyette anyja old meg kosztos diákok bérletéből. Polgárinak hitt eszméktől részegülten szembekerül kisnemesi származásával és szelíd protestantizmusában megfogant hitével. Elbizonytalanodik mindabban, amit korábban hitt; világnézetek örvényéből csendes kálomistává csupaszodik, csak a szent magyar irodalom megdicsőülésének jövője marad meg tudatában.
Professzorként elbukik, mert a kollégium pénzéből saját műveit adja ki, melyekkel megteremti a magyar irodalmi újságírást.
Somogyban ráébred, hogy a magyar jövő kérdése a magyar iskolarendszer megújításában rejlik, megdöbbenve látja a parlagon felejtett magyar géniusz elvirágzását.
Boldogtalan szerelme céltalan és reménytelen emberré apasztja, koldus reménye saját felemelkedéséért és a magyar irodalmi élet felvirágzásáért megalázza és nincstelenné teszi.
Reményvesztetten visszatér szülővárosában, de még a háza is leég, hogy teljesen hontalanná váljék.
Fiatalon és sikertelenül hal meg egy hosszúra nyúlt csavargóélet után a lélek halhatatlanságának hitében....

Hol vagytok, óh Léthe nyugtató partjai,
Nemtudás, nemérzés csendes határai!
Mely'k sarokba fekszel, óh boldog tartomány,
Hol semmi főfájást nem szűl a túdomány,
Hol legédesb érzés az érzéketlenség,
Hol édesden altat a feledékenység?
Andalgó árnyékkal béborított berek,
Hol ismét emberré lesznek az emberek.
Te, aki másként is, akármeddig élünk,
Holtunk után mindent elfelejtetsz vélünk,
Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet,
Fogadd bé előre megfáradt lelkemet.

Petőfi Sándor csodálta Csokonai költészetét, de szabadságvágyát, bohémságba fulladt elvágyódását talán még jobban vágyta.
Apjával összevész, aki ostorral veri meg saját diáktársai szemeláttára. Ostffyasszonyfán saját rokonai alázzák meg, a hadsereg pedig majdnem felemészti gyenge szervezetét. Gyermeklány szerelme szeme előtt sorvad a halálba, nagyúri szerelme tudomást sem vesz róla, Debrecenben a fagyhalál és az éhhalál osztozkodik teste fölött.
Felesége nem szerelemmel szerette, és a szabadságharc második éve alatt temette el idősödő szüleit.

Végre megtörtént a
Rég várt viszonlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Gyávasággal és hazaárulással vádolták, kinek hazaszeretetében szinte alig volt egyenrangú társa, irodalmi sikerei ellenére a kritika példátlanul durván támadta, a szabadságharc pedig életének tavaszán elsodorta.

Petőfi korának legnagyobb költője volt, valójában nehezen elviselhető, misztikus önfeláldozásában, hazaszeretetében szinte követhetetlen. Mindenkivel összevész, Jókai és Vörösmarty, Kossuth és Tompa is elfordulnak tőle, még a csendes és jóságos Arany is méltatlanná válik barátságára. Halála máig sem tisztázott, költészetét pedig utánzói inkább megcsúfolták, mint annak lángját felszították volna. Öt év alatt olyan költői nagyságot épített, amely ötezer év múlva is dicsőségben hirdeti a nemzet nagyságát. De mindebben elégett teste és lelke úgy, hogy egy pillanatra sem érezhette azt, hogy ő a kor költője, Byron és Shelley egy személyben...

Kecskemét nagy szülötte talán találkozhatott az elemista Petrovics Alexanderrel, de akkor már megkeseredett emberré lett, akinek lobogásában is szemérmes szerelmét a vágyott nő észre sem vette.
Hatalmas nemzeti tragédiáját, mely intenzitásban Shakespeare legtöbb drámáját is felülmúlja, figyelemre sem méltatják, talán elvesztik a postán, mikor a Bánk bánt beküldi egy országos pályázatra.

Fájdalmas sebekkel a szívében visszatér Kecskemétre, mely hivatalt, nyugodt vidéki életet szolgáltat neki.

BÁNK
Oh, hogy néked is csak egy
Volt életed, te is hogy sebhető
Valál! Hol a könny, amely ennyi kárt
Fel tud olvasztani? Szaggassatok
Homlokotokon sebeket s vért sírjatok;
Letépetett az Istennek remekje.
(Somát, ki anyja fejénél térdel, magához vonja.)
Gyermek! te is sírsz? - könnyű a te könnyed,
Mint egy határtalanságban repülő
Porszem: te kis szegény, hisz nem is
Tudod, mitől fosztottak meg, - nem. Oh
Melinda! serkenj fel; hisz' esmeréd
Te Bánkodat - nem ezt akartam én -
Nem ezt? - siket fül - szem homályosúl -
Hasadj ki szív - (Fejét a földhöz nyomva görgeti.)

Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró,
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.
Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.

József Attila boldogságkeresése még szembetűnőbb, mint kortársaié.
Apja elhagyja, két kistestvére meghal, nővérei hamar kirepülnek a proletár környezetből, hogy megalázóbb sorban leljenek saját proletármivoltukra.
A gyermeket kiteszik tanyára, ahol még keresztnevét is elveszik tőle, Pistának hívják a korán érő kisfiút.
Mikor visszatérhet, már nem az anya várja, akinek ikonná nemesedett képe élt a lelkében, hanem a gyermekét ambivalens módon imádó-kínzó nőé, aki a lakásban élő tyúk legeltetését saját fiára bízza, míg a pajtásai nem messze tőle métáznak.
Az iskola is hol kiveti magából, majd kettesével teszi az osztályvizsgát. Nővérét a zsidó Makkai doktor veszi feleségül (miután megunja Jolánt, másik nővérét, Etelt veszi el, hogy buja vágyait kielégíthesse), ahol Jolán a társaság előtt cseléd, míg a későbbi költő kifutó fiúként mutatkozhat.
A korai képei félszeg és sápadt kisfiúnak mutatják, akinek arcán a megalázottság és megszomorítottság vegyül szikár önmérséklettel és erős daccal.
Anyja halálával elszakad az földi világot az égivel összekötő köldökzsinór, összetörik nőideáljának az anya vonásaiból megrajzolt képe. Szerelmei erős akaratú, férfias nők, kik érdesek voltak anyának, s önzők voltak szeretőnek. A Flóra-szerelem aknázza alá maradék életét, a hamis ígéretek megfosztják egyetlen vagyonától, a reménységtől. Kötetei felvágatlanul porosodnak, hatalmas irigye és megbántottja, Babits megtagadja azt, amit keres, apát, barátot, mecénást.

Csodagyerekségét is közönnyel figyeli a világ, pedig a legnagyobbak, Juhász Gyula, Szerb Antal, Várkonyi Nándor hamar fölismerik költészetének kozmikus nagyságát.
Fájdalma nagyságához a legiszonyúbb halált kereste, vonat elé vetette magát. Alig volt súlyosabb a teste, mint ahány évet élt.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Novalis nagy tehetség volt, kit boldog szerelem kötött egy gyermeklányhoz. E lány azonban meghalt, Novalis pedig szellemének elpusztításával kereste a testi halál végzetét. Évek rohantak el mellette, költészetében elvirágzott a halálvágy, életéből kifakult a gyász. Újra szerelmes lett, de boldogságának bekövetkezte előtt váratlanul meghalt. Huszonhét esztendőt élt.

Az ifjú vagy, ki sírjainkon áll,
és ott virraszt mélyen tünődve, régtől;
a sötétben vigasztaló sugár -
Hír a fennkölt emberség kezdetéről.
Ami eddig gyásszal sújtott, ma már
édes vággyal von el a földi térről.
A halál az öröklét híre lett.
A Halál vagy, s csak te adsz életet.

Friedrich Hölderlin - ahogy Szerb Antal mondta róla - a XIX. század legnagyobb vallásos költője volt.
Minden írásából vakító fénypászták hullnak az olvasóra, idealizmusának, megistenült természetszerelmének aranyló sugarai. Minden írása túlvilágiasan tiszta, minden jelzője elvágyódó merengés. Tájai egy sosemvolt Görögországból hullnak vissza. Reménytelen szerelme egy férjes asszonyhoz köti, kinek férje szolgának tekinti megtört, gyászos alakját. Szerelmében nincs beteljesülés, még egy csók sem, csak az elválás őrülete.

Környezete nem érti, vagy nem vesz róla tudomást, Goethe még a nevét sem jegyzi meg. Szelíd tébolya hosszú évtizedekkel nyújtja meg földi életét, egy toronyszobában él jámbor emberek jóindulatából, néha furulyán játszik, és kérésre még ír néhány verset. Utolsó költeménye a legszebb látomás az evilág és a túlvilág határmezsgyéjéről...

Az élet felén
Már sárga körtét ringat
s piruló csipkebokrot
a tómenti part,
s ti kecses hattyúk
csóktól ittas fôtök
merítitek a szent
józanság vizébe.

De jaj, hol lelek én
tél jöttével virágot és hol
napsütést majd
és árnyat a földön?
Szótlan mered
a zord fal, ércvitorlák
sírnak a szélben.