Egyszer Babits Mihály arra a kérdésre, miszerint melyik a legszebb magyar vers, így válaszolt:
„Shelley : Óda a nyugati szélhez - Tóth Árpád fordításában”.

Percy Bysshe Shelley négy évvel volt fiatalabb Byronnál, a nagy költőtársnál, de két évvel hamarabb találta meg azt az égi ragyogást, melytől minden művének emelkedettsége fénylett.
Arisztokrata volt, s republikánussá lett, ateistaként indult, s az éteri szépségek dalnokává érett.
Etonból eltávolítják az Ateizmus szükségessége címet viselő röpirata miatt, majd 19 évesen nőül veszi a 16 éves Harriet Westbrookot, egy londoni kocsmáros leányát. A családi botrány utolsó felvonása volt ez, melynek során Shelley távozik a szülői háztól. Angyali teremtménynek hiszik az akkor még istentelen apostolt, aki minden pénzét jótékonyságra költi. Takarókat vásárol tiszteletdíjából a szegényeknek, maga pedig majdnem megfagy; pénzeket és élelmet oszt szét a szegények közt, s közben gyermeke majdnem éhen hal.
Megismerkedik William Godwinnal, a hírhedt és irodalmi körökben is nagy népszerűségnek örvendő deista íróval, majd beleszeret annak lányába, Marybe.

„Jöttél, barátnőm, s télies szivem
zsendült, mint kikeletkor puszta sík;
ifjú bölcsességedben szeliden
széttördelted a Szokás láncait,
szép voltál s olyan szabad, mint akit
felhők közt bolygó gyors fény sorsa vár,
mit el nem ér, ki börtönben lakik -
köröttem is terpeszkedő homály,
de lelkem felszökött, mert tudta, rád talál.

Nem egymagamban ballagtam tovább
magasztos tervek útján ezután,
veled jártam a világ vadonát,
ahol kétségbe kerget a magány -
okultam az Ész zordon vigaszán:
bár Nyomortól a jó is elrohad,
próbált barát csürhével tör reám,
gaz gúnyolja az ártatlanokat,
nem ingat meg a sors bennünket, bármit ad.”

Shelley válni akar, Harriet öngyilkos lesz. A költő és Mary szabadszerelme, majd Mary várandóssága úgy felbőszíti William Godwint, hogy a párnak menekülnie kell Angliából. Mikor Shelley magához akarja venni a házasságából született két gyermeket, Eldon lordkancellár eltiltja tőlük a költőt. A két kislányt Harriet apjánál helyezik el, de a botrányos pár elrabolja őket. A megszületett csecsemőjüket a két nagyobb lány közé fektetik, de egy járvány következtében mindhárom gyermek meghal...

„Jaj, a szerelem csapás, törvetés
annak, ki mindent Egyre tenne fel!
Így jártam én is: kétségbeesés,
csillagtalan éjből szőtt vak lepel
zuhant üres világomra, mivel
senkit se leltem, ki be nem csapott,
kemény szivek jeges köveivel
döngölték szívem, s merev lett, halott,
míg tőled tört röge életre nem kapott.”

Elhagyják Angliát, Itáliában lelnek otthonra. Ekkor már Byron, Európa első számú botrányhőse várja őket. A két költő szoros barátságot köt, bár művészetük amennyire egymás felé hajlik, legalább annyira eltér egymástól. Byront nem botránkoztatta meg Shelley ateizmusa, de Byronban volt elég vallásos hit ahhoz, hogy minden romlottsága ellenében is higgyen valami legfőbb Jóban, ami képes neki is megbocsátani. Shelley rajongott Byron költészetéért, nagyobbra tartotta önmagánál, - Byron nem szerette Shelley verseit, de elismerte költői zsenialitását.

Shelley líráját áthatja valami egészen döbbenetes poétikus fenségesség, költészete a grandiózus képek legfénylőbb zenekari palettája. Művei zenei fogantatásúak, de ez a zene csupa fény és hő, felhők felett járó izzás, óceáni révület, érzékeny tűnődés, merengő melódia. Metrumai a legváltozatosabb variációkban éneklik újra és újra a világok fénylő szépségét, a földi ideák nagyszerűségét. A nyugati szél hatalmas áradása a költői lélek himnuszává ébred felülmúlhatatlan soraiban. Az egész vers egy misztikus kadencia az Isten által teremtett világ szövetéből.



(…) Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad

a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe - Te,
kinek szekere téli sutba hord

sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
II
Te, kinek - míg az ég reng - áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ága: Menny s Óceán

s zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog

az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető

páráid terhelik, s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom.”

Az Alastorban, az Iszlám lázadásában, a Megszabadított Prométheuszban az emberiség üdvét keresi, nagy látomásai az Isten elé térdelnek. Shelley idealizmusa túlnövi ifjúi korát, tragédiái alatt meghasonul. Szelleme továbbra is a materiális kötöttségek felett lebeg, de lelke felnyílik valami láthatatlan Isten felé. Nincsenek félelmei. Egy alkalommal Byron menti meg az életét, mert Shelleyt majdnem lelövik. Máskor egy viharos hajókiránduláskor ölében hagyott karokkal várja a halált, melytől még Byron is megretten.
Drámája a shakespeare-i ihletésű Cenciek ugyan nem színpadképes mű, de jól mutatja Shelley erejét, és sokoldalúságát. Egész életét valami misztikus jóság nemesíti. Halála után Byron azt írja naplójában: „Hozzá képest mindenki barom volt”.
Ma is csodálatosak csüggedt nápolyi stanzái, dalszerű versei, nagy himnikus eposzai. Világa földietlen, égi terekben felnyíló szimbólumok, villámoktól terhes éjszakák, bolygók körforgását átragyogó fényvarázslatok. Nincs bennük megfogható, értelmezhető karakter. Alakjai kolosszusok, nagy virtuális izmokkal létező ideák. Halálában is ott van a misztikus panteizmus. Hiába nem tud úszni, hiába fullad meg barátja egy kiránduláson, Shelley is kihajózik.
Livorno és Lerici között fullad meg a tengerben. Napokkal később találják meg holttestét a parton. Arcát, alakját a halak felismerhetetlenségig elcsúfították. A zsebében megtalált Keats kötet alapján azonosítják. A hatóságok nem engedik testének eltemetését egy városi temetőben, ezért sietősen, a tengerparton eltemetett testeket exumáltatniuk kellett a barátoknak. Byron hatalmas máglyát rakott a tengerparton. Itt égette el pogány szertartások közepette az angol irodalom valaha élt egyik legnagyobb költőóriását.
Előző nap Williamsot ásták ki, akit a parton tevékenykedő katonák fogókkal szinte széttéptek. A leszakított koponya fogazata alapján ismerte fel Byron a Shelley-család barátját.. Másnap Shelleyt ásták ki, - egész testét a mész szétmarta. Az egyik csákány hatalmas léket vágott a koponyában, mely szétnyílott a hatalmas hőség hatására a máglyán. A szív viszont nem akart elégni, ezért a titokzatos barát, Byron és Shelley nagy rajongója, Trelawny egy fogóval kiemelte a hatalmas méretű szívet.
Byron beleveti az alig enyhült hullámok közé magát, messzire úszik a parttól, addig, míg nem látja a máglya imbolygó fényét. Talán egyesülni akar társának a természetben feloldódó testével, - talán így akart meghalni.

„Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

kürtöljön az alvóknak!”

Hamvait és szívét Rómában helyezték örök nyugalomra, a Cestius piramistól nem messze egy borostyántól benőtt sarokban, egyszerű kőlap alá vetve.
Sírkövén ez áll: Cor cordium - Szívek szíve.