Ünnepek közeledtekor és egy friss halálhír kapcsán beszélnünk kell azokról az erőszakos és nyelvgyötrő germanizmusokról, melyekről már a csodálatos Kosztolányi is cikket írt 1933 februárjában. Egyszer olvastam a karácsonyi üdvözlőlapot, és szomorúan láttam, hogy kegyelemteljes és méltóságteljes ünnepeket kívánnak nekem. Pedig a magyartól mi sem lehet idegenebb, mint az ilyesfajta kusza jelzősszerkezet. Kegyelmes ünnep vagy kegyelmet kívánó szándék lenne a helyes, s az emlékezet is inkább méltóságos, mint méltóságteljes. Az egyik üzletből kilépve még sokáig gyötör a fülemben toporzékoló köszönés: - Viszontlátás! Mindannyian tudjuk, hogy a köszöntések és elköszönések egy letűnt világ romjaiként omladoznak tovább köztünk, s még inkább törmelékek, melyeket rohantunkban egymásra dobálunk. A köszöntések valamikor egészséges és kifejlett mondatok lehettek, melyek hosszú párbeszédeket vezettek be, s melyekben az emberi együttérzés és az emberi alázatosság egyszerre terebélyesedett önálló nyelvi szerkezetté. Az egyre gyorsuló világ egyetlen mondatszóvá vagy magában álló jókívánsággá görnyesztette ezeket az egykoron tartalmas és szép szövegegységeket, melyeknek saját szókészletük, stilisztikájuk is lehetett, külön gesztusnyelvet és szupraszegmentumokat tenyésztett az emberi jellem és a jellemtelenség köréjük. De ma csak grammatikájuk van, sőt maguk is csak grammatikai egységekként viselik tetszhalott állapotukat. S mára már a határozóragot is elirigyeljük tőlük, leamputáljuk végtagjaikat, s látszatboldogsággal éljük meg, hogy e szent nyomorékok közöttünk tovább nyomorodnak. Egy pincér – miközben a szomszédos asztalnál egy kövér úr igyekezett magát a székbe belepréselni – komor és ellentmondást nem tűrő hangon vallatta a mindezen próbatételekre felkészületlen vendégét: - Mi a kívánság? Egy újabb elnyomorított szó egy nyomorék mondatban. Mikor éppen távozni készültem, egy gyönyörű fiatal lány kedves és csengő hangon érdeklődött táplálkozási szokásaimról, s némileg meg is lepődött azon, hogy délben szeretnék ebédelni. Mielőtt hagyta volna, hogy fiatalságának és szépségének legalább a tekintetemmel hódoljak, feltett egy ahhoz hasonlatos ostoba és nyegle mondatot, mellyel néhány másodperccel ezelőtt kollégája már elborzasztott. - Tetszik-e enni levest? Megrázó lenne szemtanújává válni egy olyan jelenetnek, mikor a baleseti sebészet orvosa vizitkor megkérdezi az idős Erzsébet nénit: - A villamos alá tetszett esni? * | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
