Közhelyszámba megy, hogy azok a régi görögök az Olimpia idején letették a fegyvert, hogy nemes küzdelemben győzedelmeskedjenek oly ideákért, amelyek jelentését talán ma már nem is értjük.

Hiszen az olimpiai játékok megrendezése ma már jó befektetés, nemzetek iszonyú egymásnak feszülése, teljesítményközpontú és izzadságszagú barbárság.

Régen kultikus áldozatiság lengte körül, mára csak az áldozat marad, századmásodpercekért küzdők embertelen áldozata, melybe számos sportoló – köztük a mi Kolonics Gyurink – belehalt.

Nézem a nőket – akik szépek is lehetnének, de itt elcsúfultan valami férfiasnak hitt heroizmus bohócai – ahogy vicsorognak, sírnak, jajongnak, fintorognak, levetkezik nőiességüket, és a roppant terhek, távok, vad fogások és dobások alatt megalázott lényekké válnak. Csalás ez, olyasféle, mint a megnyitó ünnepség kockái közé becsempészett és korábban felvett tűzijáték-apokalipszis.

És nézem a mieinket, ahogy kontraproduktív diplomáciánk, rossz önmenedzselésünk és a rólunk hazug történelmet terjesztők miatt mennyire senkinek tekintenek itt, ahogy sorban ellenünk ítélnek, ahogy szenvedjük a kisnemzetek örök kárhozatát. Nem valamiféle érthetetlen okból… Semminek néznek, s ma már azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, amivel még sokig jogosan: irigyek ránk.

Pedig sportnagyhatalom voltunk, s talán még a régi dicsőségünkből mára is maradt. Igaz, fogy a muníció, de még most is szerencsésebb nemzeteket, gazdag és boldog nemzeteket magunk mögött hagyunk. De mintha még ez a kicsiny vigaszunk is szúrja valakik szemét.

Ezért váltunk nevetségessé a nyitó ünnepségen, helyesebben így tettek nevetségessé bennünket. A szép magyar nőket, lányokat és asszonyokat mindenképpen. Magam sem hittem a szememnek, mikor a magyar küldöttség hölgytagjai bevonultak „piros pipacsos” kosztümükben, melynek látványa a neves Guardian újságírójából azt a mondatot váltotta ki, mely szerint a magyar nők ruhája volt a legundorítóbb.

Távol állok attól, hogy helyeseljek, de baráti társaságban egyet kell értenem a fenti vélemény írójával.

Ráadásul még irigykedtem is…

Irigykedtem azon boldog nemzetekre, amelyek tradicionális ruhákba jelentek meg, s tették ezt büszkén. Mi is tehetnénk…

Európa, de talán a világ legszebb és legékesebb népviseleteit tudhatjuk magunknak, mi tanítottuk meg Európát és közvetve a világot a bő és a szűk nadrág viseletére. .A kalotaszegi csodák pedig megidézik a régi sumer papnők szakrális öltözetét. A székely lányok egy vasárnapi istentiszteletre vagy szentmisére több szépséget, bájt, jóízlést, nemességet visznek, mint a világ kétszáznégy nációja összesen és együtt a pekingi arénába.

 Görbicz Anita, a világ legjobb női kézilabdázója

 Az már nem a mi bűnünk, hogy a nemzet legszebb férficsapataiból és nőiből zsúrfiúkat és messziről nézve „foltos teheneket” csinál egy nemzetidegen szemlélet és kulturálatlanság. És tegyük hozzá, a rosszindulat és irigység. Pedig a nemzetek kavalkádjában a sok szép férfi és nő között a magyarok egységesen a legszebbek. Még a közvélemény-kutatás is az olimpián részt vevő versenyzők második legszebbjének a mi Drávucz Ritánkat választotta.

 Drávucz Rita

 De elveszett a régi dicsőségünk, és könnyekkel a szemem közt nézem a nemzet színét és virágát, ahogy egy pökhendi és anyagelvű borzalom átgázol rajtunk, hamis és hazug ítéleteivel megaláz, embertelen önhittséggel, álcázott rasszizmussal, valamint hatalmas anyagi háttérrel letipor bennünket.

Ez nem az az olimpia, amiben hinnünk kell. Ez végjáték. A matéria diadala a szellem és a lélek felett…